Ezúttal egy thrillert ajánlunk a figyelmetekbe az Athenaeum Kiadótól. A kötetből készült film csütörtöktől látható a mozikban Nicole Kidman és Colin Firth főszereplésével.
Tartalom:
Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik...
Szövegrészlet:
Visszamegyek a hálószobába. Kezemben az egyik fotó, rólam és a férfiről, aki mellett felébredtem. Magam elé tartva a képet rákiáltok az ágyban fekvő alakra:
– Mi ez az egész? – A könnyeimen át látom, hogy a férfi lassan felül az ágyban, a szeme résre nyitva. – Ki maga?
– A férjed – feleli álmos hangon. Meglepetésnek, zavarnak semmi nyoma az arcán. Ott állok pucéran előtte, de rám se néz, úgy folytatja: – Házasok vagyunk. Hosszú évek óta.
– Micsoda? Házasok? – kiáltom fejhangon. Legszívesebben úgy, ahogy vagyok, kifutnék ebből a szobából, el ebből a házból… de hová?
– Évek óta? Ezt hogy érti?
Feláll és odalép a szekrényhez.
– Tessék – mondja, amint átnyújtja a hálóköntöst. Megvárja, hogy felvegyem. Pizsamanadrág van rajta és fehér trikó. A nadrág legalább két számmal nagyobb. Apámra emlékeztet.
– Ezerkilencszáznyolcvanötben házasodtunk össze. Huszonkét évvel ezelőtt.
– Micsoda? – kérdezem elképedve. Érzem, hogy minden vér kimegy a fejemből, a szoba lassú forgásba kezd. Valahol a házban egy óra ütni kezdi az időt – mintha kalapáccsal vernének egy gongot. – De hiszen… – Közelebb lép hozzám. – Hogyhogy…?
– Christine, te most negyvenhét éves vagy – mondja mosolyogva. Rémülten nézem ezt az idegent, a mosolygós arcát. Nem hiszek neki, nem is akarom hallani, amit mond, de folytatja: – Baleseted volt. Egy csúnya baleset. Súlyos fejsérülést szenvedtél. Azóta van emlékezetkiesésed. Sok mindenre nem emlékszel.
– Sok mindenre? – kérdezek vissza. Csak nem az elmúlt huszonöt évet érti ez alatt? – És mi az a sok minden?
Még egy lépést tesz felém, mintha egy megrémült állatot akarna megnyugtatni.
– Minden, ami a húszas éveid elejétől kezdve történt veled. De előfordul, hogy korábbi dolgokra sem.
Az agyam kétségbeesetten dolgozni kezd – egymást kergetik benne az évszámok, dátumok. Nem akarok kérdezni semmit ettől az embertől, de nem tudom megállni:
– Az a baleset… mikor történt?
Rám néz. A tekintetében aggodalom és együttérzés.
– Huszonkilenc éves voltál.
Behunyom a szemem. Az eszem kétségbeesetten igyekszik nem elhinni ezt az információt, de valahol, a tudatom mélyén mégis érzem, hogy igaz.
Hallom, hogy újra feltör belőlem a zokogás, és a következő pillanatban ez az ember, ez a bizonyos Ben odalép hozzám. Érzem a teste közelségét, és nem tiltakozom, amikor gyengéden átöleli a derekam, nem tolom el magamtól, amikor a karjába zár. Ritmikusan ringatni kezd, és lassan feldereng bennem egy ismerős érzés. Mintha kissé meg is könnyebbülnék.
– Szeretlek, Christine – mondja a fülemhez hajolva, és bár tudom, hogy ugyanezzel a mondattal kellene honorálnom a vallomást, nem mondok semmit. Nem válaszolok. Hogy szerethetném ezt a férfit? Nem is ismerem. Nem értek semmit. Tele vagyok válaszra váró kérdésekkel. Hogy kerültem ide? Hol élek, mit csinálok? De fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá.
– Félek.
– Tudom – feleli. – Tudom, de semmi okod rá, Chris. Én itt vagyok és vigyázok rád. És mindig melletted maradok. Meglátod, minden rendben lesz. Csak bízz bennem!
