A Gabo Kiadó SFF sorozatának részeként heteken belül megjelenik Robert Holdstock Lavondyss című regénye, mely annak a sorozatnak a második része, melyet a Mitágó-erdő nyitott meg. A sorozat első kötetéről mi is írtunk. A Gabo ismét hangulatos borítót választott a magyar kiadásnak, amely a kolumbiai művész Marcela Bolívar egyik műve.
Nagyon várjuk, hogy írhassunk erről a kötetről.
Tartalom:
Amikor Harry Keeton eltűnt a Ryhope-erdőben, húga, Tallis még csecsemő volt. Most viszont tizenhárom éves, és hallja, amint bátyja szólongatja a Túlvilágról. A szorult helyzetbe került férfin csak Tallis segíthet, aki a nagyapja által ráhagyott maszkok és nyomok sugallatát követve rájön, hogyan léphet be a titokzatos rengetegbe. Keresése során eljut Lavondyssba is, az álomszép és életveszélyes birodalomba, ahol ő maga is örökre megváltozik.
A World Fantasy-díjas Mitágó-erdőt a fantasy alapművei között tartják számon, a folytatásban Robert Holdstock tovább építi egyedülálló mitológiáját.
Szövegrészlet:
A fehér álarc
Gaberlungi
A Hold alig karnyújtásnyira fénylett Barrow Hill felett, a hólepte mezőket megvilágítva az egész téli vidéket halvány derengésbe vonta. A táj élettelen, egyhangú képet mutatott, a földek határai mégis tisztán kivehetőek voltak a széleiket határoló tölgysövé- nyeknek köszönhetően, amelyek sötét árnyat vetettek a holdsugárban. A távolban a Tönkös néven ismert szántót körülvevő árnyékból újra előbukkant a szellemalak, ahogy egy eldugott ösvényt követett a dombtető felé, majd a túloldalán balra fordult a fák fedezékébe. Megállt, és végre tisztán kivehető lett az öregember számára, aki a Stretley-tanyáról igyelte. A látogató egyenesen rá nézett. Fekete köpenyt viselt, a csuklyát mélyen a szemébe húzva. Ahogy ismét elindult a tanya felé, végleg elhagyta az árnyak takarását. Összegörnyedt, talán a december végi fagy miatt. Mély árkot hagyott maga mögött a friss hóban.
Tanyája kapujában várva az immár elkerülhetetlen pillanatra, Owen Keeton meghallotta, hogy kisunokája felsírt. A ház sötét ábrázata felé fordult, és fülelt. A sírás csak múló panasz volt, talán egy rossz álom okozta. A kislány máris elcsendesedett.
Keeton saját nyomait követve átvágott a kerten, majd belé- pett a meleg házba, és lerúgta csizmájáról a porhavat. Átsétált a társalgóba, egy piszkavassal lobogó életre keltette az izzó hasá- bokat, azután az ablakhoz lépett, és kikémlelt a legközelebbi falu, Shadoxhurst felé vezető útra. A távolból egy kórus hangfoszlá- nyai hallatszottak. A kandalló fölötti órára pillantva megállapí- totta, hogy tíz perce kezdetét vette karácsony napja.
A társalgó asztalán heverő mesekönyvre nézett, benne a legendára, amelyiknél éppen nyitva volt. A inom, apró betűket vastag merített papírra nyomták, a csodás illusztrációk gazdag színekben pompáztak. Nagyon kedvelte ezt a könyvet, az unokájának szánta ajándékba. Lelkesítették a lovagok és bajnokok tettei, a hősök és helyek nevének hangzása nosztalgikus emlékeket ébresztett benne a wales-i hegyek között töltött ijúkora rég elveszett hangjairól és tájairól. A hősi történetek mesebeli hangokkal töltötték meg fejét, véres ütközetek csatakiáltásaival vagy elátkozott erdők madárlakta lombkoronáinak susogásával.
De valami más is volt abban a könyvben, az egyik oldal margóján kanyarogva: egy levél.
A kisgyermeknek szólt. Visszalapozott a levél elejére, ahol Arthur király fejezete elkezdődött. Sebesen átfutotta szavait:
Drága Tallisom, vénemberként írom neked e sorokat egy fagyos decemberi éjjelen. Kíváncsi vagyok, vajon úgy fogod-e szeretni a havat, ahogyan én? És éppen úgy bánni fogod-e, hogy börtönbe zár. A hóban régi emlékek rejtőznek. Ha eljön az ideje, magad is ráébredsz majd erre, hiszen már tudom, honnan jöttél…
A tűz alig pislákolt, Keeton a közeli kandalló és vastag kabátja ellenére megborzongott. A falra nézett, amelyen túl hófedte kertjükből széles rét lett, és a csuklyás alak egyre csak közeledett a buckák között. Hirtelen erős késztetés tört rá, hogy mielőbb a levél végére érjen, befejezze utolsó sorait. Pánik fogta el, marokra szorítva szívét és gyomrát, a tollért nyúló keze hevesen reszketett. Az óra egyre hangosabban ketyegett, de az öregember legyűrte kényszerét, hogy a számlapra nézzen, és szembesüljön a múló idő- vel, a rohamosan fogyó percekkel.
Mielőbb be kell fejeznie a levelet. Az oldal fölé hajolva újabb szavakat préselt tömött sorokban a szűk margóra:
Életre keltjük a szellemeket, Tallis, és ezek a szellemek ott nyüzsögnek látómezőnk szélén. Oly bölcsességgel bírnak, amellyel mi emberek is rendelkezünk, bár agyunk mélyére temettük. De az erdő belőlünk van, és mi az erdőből! Magad is rájössz egyszer. Amikor megismered a neveket. Orrodban érzed majd az ősrégi teleket, amelyek ezerszer ádázabbak voltak ennél a szerény karácsonyi fagynál. Akkor már egy ősi és fontos ösvényt fogsz járni, amelyet előtted én tapostam, amíg cserben nem hagytak…
Rendületlenül írt, oldalról oldalra megtöltve a lapszéleket. A mé- lyen alvó kislánynak szánt szavait összefűzte a mesék szavaival, olyan kapcsot teremtve, amely a jövőben még nagy hasznára lesz az unokának.
Miután befejezte a levelet, zsebkendőjével felitatta a tintát és összecsukta a könyvet. Vastag barna papírba csomagolta, és egy zsineggel szorosan átkötötte.
A barna csomagolásra kurta üzenetet kanyarított: Tallisnak, ötödik születésnapjára Owen nagypapától.
Begombolta a nagykabátját, és visszament a fagyos, csend borította téli éjszakába. Az ajtón kilépve egy pillanatra megtorpant a döbbenettől. A csuklyás alak időközben átvágott a mezőn és már a kertkapunál strázsált, némán a házra meredve. Keeton pár pillanatig habozott, majd elindult felé.
Csupán a kapu állt közöttük. Keeton minden ízében reszketett vastag nagykabátja alatt, habár a teste tüzelt. A nő mélyen arcába húzta csuklyáját, az öreg nem ismerte fel, melyik lehet a három közül. Látogatója mintha belelátott volna a fejébe, mert enyhén felemelte az arcát, hogy a féri szemügyre vehesse. A mozdulatból Keeton rájött, hogy a nő végig elnézett mellette. A gyapjúköpeny alól fehér álarc derengett fel.
– Hát te vagy az – suttogta Keeton.
A távolban, a Barrow Hill oldalán húzódó töltések lejtőjén két másik csuklyás alak tartott feléjük. Mintha tudták volna, hogy észrevette őket, mert rögtön megálltak, jóformán beleolvadva a hófehér tájba.
– Már kezdtem megérteni – mondta Keeton, szinte szemrehányóan. – Egy lépésre voltam a válaszoktól. Erre most cserbenhagytok…
A kislány ismét felsírt a házban. Fehér Álarc a lépcsőforduló ablakára pillantott, de a sírás ismét csak egy pillanatra kavarta fel a csendet. Az öregember meredten nézte a szellemnőt, hiá- ba küszködve feltörő könnyeivel, amelyek már a szemét csípték. A nő rápillantott, és Keeton mintha egy villanásra meglátta volna vonásait a szűk szemnyílásokon keresztül.
– Hallgass meg – kérlelte a szellemet. – Kérnem kell valamit. Tudod, elvesztették a iukat. Lelőtték Belgium felett. Elvesztették, és éveken át gyászolni fogják. Ha most elviszed a kislányt… ha elveszed tőlük… – Megremegett, kézfejével megtörölte a szemét, és mély lélegzetet vett a fagyos levegőből. Fehér Álarc mozdulatlanul és hangtalanul igyelte. – Adj nekik pár évet. Kérlek! Ha nem akarsz engem… Adj nekik legalább pár esztendőt a gyermekükkel.
Fehér Álarc lassan felemelte mutatóujját az arcát takaró krétaporos famaszk ajkához. Keeton látta rajta az évszázadok ráncait, a petyhüdt bőrt, az apróra aszott kezet.
Azután a nő sarkon fordult és futásnak eredt, sötét köpenyé- be belekapott a szél, lábai nyomán felporzott a hó. A mező kö- zepén egyszer csak megtorpant és visszafordult. Keeton fülébe belehasított vijjogó nevetése. Ezúttal nyugatnak vette az irányt, a Ryhope-erdő árnyékvadonja felé szaladt. Társai a Barrow Hill oldalában csatlakoztak hozzá.
Keeton jól ismerte a vidéket. Azonnal rájött, hogy a három alak útja a Stretley-kövek rétjének szélén keresztezi egymást, az öt ogham-kő ősi sírjainál.
Egyszerre érzett megkönnyebbülést és nyugtalanságot. Megkönnyebbült, mert Fehér Álarc belegyezett a kérésébe, ebben egy percig sem kételkedett. Nem jönnek Tallisért, legalábbis évekig békén hagyják, most már biztosra vette.
Ám a Stretley-kövek nyugtalanították, mivel a három szellemnő épp feléjük igyekezett, hogy találkozzanak.
A kicsi biztonságban lesz…
Bűntudatosan körbepillantott. A házra néma csend borult.
A kicsi biztonságban lesz arra a pár percre… csak pár perc és… bőven visszaér a házba, még mielőtt Tallis szülei megjönnek az éjféli miséről.
A Stretley-kövek egyre hívogatták. Szorosan összehúzta magán a kabátját, kinyitotta a kertkaput, és belegázolt a legelő mély havába. Követte Fehér Álarc nyomait, és hamarosan már lélekszakadva rohant, hogy lássa, mit művelnek a szellemnők a mezőn, ahol azok az ősi betűkkel körbevésett menhirek állnak.
