Az Ad Astra kiadó most első alkalommal adott ki regényt magyar szerzőtől, a sort Lőrinczy Judit Ingókövek című városi fantasy/háborús regénye nyitotta, melynek története Sztálingrád ostroma idején játszódik. Elöljáróban csupán annyit, hogy kiváló döntés volt ezzel a szöveggel kezdeni.
Bevallom, mikor először olvastam a könyv koncepciójáról, szkeptikus voltam. Hogyan működhet jól egy regény, melynek a huszadik század legelkeseredettebb és legfontosabb csatája adja a témáját és a helyszínét, ugyanakkor a fantasztikum is erősen jelen van a szövegben? Nem mintha idegen lenne az irodalomtól az effajta megközelítés, ám mégis lehet abban némi rizikó, hogy egy viszonylag közeli, hatalmas és félelmetes ideológiákat szembeállító történelmi eseményt a városi fantasy zsánerével oltsunk be. Elvégre fennáll a veszélye, hogy felborul az a kényes egyensúly, melyet egy effajta vállalkozásnak kényszerűen fenn kell tartania: legyen eléggé hű a történelmi eseményekhez és simuljon belé a fantasztikum. Ha ez nem teljesül, akkor a történelmi háttérkörnyezet csupán öncélú díszletté válik.
Minden kétségem alaptalannak bizonyult, ez viszonylag gyorsan kiderült, miután a könyv a kezembe került. Az Ingókövek vérbeli városi fantasy és megrázó háborús regény egyszerre. Ennél alaposabban talán nem is érdemes a zsáner kérdése felől közeledni a szöveghez, jóllehet gyakran hallani vele kapcsolatban a mágikus realista regény kényelmesen semmitmondó címkéjét is.
A regény négy ember történetét kíséri végig a sztálingrádi harcokban: két német katonáét és két civil ellenállóét a szovjet oldalról. Wilhelm Galler mesterlövész a szovjet vonalak – már ha érdemes egyáltalán vonalakról idézőjelek nélkül beszélni Sztálingrád esetében – mögött tevékenykedik magányosan, zavarva az ellenség védőtevékenységét. Lindt a Wehrmacht hadnagya, aki sok társához hasonlóan az ádáz utcai harcokat vívja, régen nem ideológiai okokból. Az ellenség mellett azonban saját tettei emlékével is minden nap meg kell küzdenie. Vaszilij Sztálingrádban élt az ostrom előtt és amennyire csak lehetséges kiveszi a részét a harcokból. Értékes segítség, hiszen jól ismeri az utcákat és mintha maga a város is a védelmébe venné. Hamar kiderül azonban Vaszilij számára, hogy a város mindezt nem adja ingyen. Galina átalakított mezőgazdasági repülőgéppel repül, hogy ellátmányt juttasson a harcoló orosz csapatoknak, miközben néhány kidobott gránáttal a német erők morálját is rombolni igyekszik. E négy szereplő története az ötödik szereplőben – magában Sztálingrádban – fonódik össze.
Caricin/Sztálingrád/Volgográd valódi történelmi szimbólum, amit a regény rendkívül ügyesen aknáz ki. Legmagasabb pontja, a Mamajev kurgán, a világháborús harcok során a legfontosabb célpont volt – aki a magaslatot uralta, a várost uralta. Ez a magaslat egyben tatár temetkezési hely is volt, vagyis a háromszázezernél is több emberéletet követelő harc tulajdonképp egy sírhalomért folyt. Mindamellett, hogy van ebben egy nagy adag keserű irónia, talán nem meglepő, hogy a város, a hozzá kapcsolódó történelmi események révén, szimbólummá vált. Az Ingókövek olvasása közben gyorsan megérti az olvasó, hogy az itt elmondott történések, a leírt harcok nem csupán a történelmi események prózanyelvi újramondásai, hanem egy lassan kibomló, többrétegű szimbólum elemei is egyben, azaz az olvasó szeme előtt az egyedi lassan az általános szintjére emelkedik. Ugyanebben az ütemben kezd a valóság egyre inkább mitikus színezetet ölteni. Épp ezért az eleinte háborús regénynek tűnő történetbe nagyon finoman, diszkréten simulnak be a fantasztikus elemek, anélkül, hogy „látszanának az illesztések”. A háború által kiváltott állandó feszültség és félelem gyakran jár együtt különös babonák kialakulásával a valóságban is. A regényvilágban kezdetben csupán e babonákhoz hasonló furcsaságokkal és a kimerültség által okozott érzéki csalódásokkal találkozhatunk. Egy idő után ezek az elemek olyan határozottá és fontossá válnak, hogy a városi fantasy hatókörében találja magát az olvasó, de hogy pontosan mikor érkezett meg ide, azt nem lehet megmondani. Ahogyan Sztálingrádban nehéz meghatározni, hogy honnan kezdődik a német terület és hol ér véget a szovjet, legalább annyira nehéz eldönteni, hogy az Ingókövek mikor vált át történelmi regényből városi fantasyvé és vissza. A frontvonalhoz hasonlóan a fogalmak határai is elmosódnak, változnak, bizonytalanok, ahogyan az ember fogalma is átalakul háború idején és hatásköre hol beszűkül, hol beláthatatlanul kitágul. A háború – ez a háború – olyannyira természetellenes közege az embernek, annyira traumatikus és megérthetetlen, hogy a fantasztikum kifejezetten érvényes leírási módjának tűnik, még akkor is, ha pontosan tudjuk, nincs semmi, ami ennyire végletesen valóságos lenne, mint ez a háború. Mivel a realitásnak nem kell a hihetőséghez tartania magát, szemben a fikcionalitással, ezért aztán egy olyan zsáner, ahol a irrealitás bizonyos foka elfogadott, alkalmasabb másoknál a háború realitásának ábrázolására. Miért ne lehetne a Volgát a Sztüxként értelmezni, ha Sztálingrád ostromára gondolunk? A várost pedig – innen már csak egy lépés – Dante poklaként?
Ugyanakkor az írás mint háborús regény is megállja a helyét, melyben a katonák és a civil ellenállók mindennapi, fájdalommal és félelemmel teli élete ábrázolódik és szó sincs filmbe illő akciójelenetek szervetlen egymásutániságáról. Mégis, az elkeseredett, ádáz küzdelem, mely gyakran szobányi területekért folyik, óriási dramaturgiai érzékkel íródik, mindemellett elegánsak és arányosak maradnak a jelenetek és soha nem esnek a hatásvadászat vagy a harsányság hibájába (bűnébe?).
Az Ingókövek szerkezetét és történetvezetését tekintve is kifinomult és érett regény, mely egyedi atmoszférájával, hiteles leírásaival és megkapó szimbolikájával sokáig bűvkörében tartja az olvasót. Az a fajta szöveg, mely újraolvastatja magát és érdemes is újraolvasni. Lőrinczy Judit regénye a maga csendes eleganciájával nemzetközi terepen is magabiztosan megállná a helyét.
A kötet az Ad Astrától megszokott igényes kiadvány, Havancsák Gyula atmoszférikus és kiváló borítóképével – az ő munkáit ezer közül is fel lehet ismerni. Egyszóval a külcsíny arányban áll a belbeccsel, emiatt az Ingókövek az év egyik legjobb megjelenése. Nehéz megmondani, hogy konkrétan kinek ajánlaná az ember ezt a könyvet. Merthogy mindenkinek.
