Rettentő szimmetria (Yann Martel - Pi élete)

„Jól el tudom képzelni egy ateista utolsó szavai: „Fehér, fehér. Sz-Sz-szeretet. Én Istenem…” és a halottaságyi felszökellését a hitnek. Míg az agnosztikus, híven ésszerű önmagához, továbbra is elkötelezettje a száraz, kelletlen tényszerűségnek, s imigyen próbálja megmagyarázni a meleg fényt, amely elönti: „Valószinüleg csö-csökken az a-a-agy oxigénellátása”, vagyis a végső pillanatig képzelőerő nélkül marad, és nem veszi észre a jobb történetet.”

A kanadai származású Yann Martel második regényét kezdetben őt londoni kiadó is elutasította, végül 2001-ben Kanadában jelentették meg először. A kezdeti elutasításokat azonban a hirtelen jött siker váltotta fel, a Booker díj elnyerésével 2003-ban. A legjobb angol nyelvű regény titulusának elnyerésével Martel olyan neves szerzők körében találta magát, mint Golding, Coetzee vagy Rushdie és könyve, a mai napig legnagyobb példányszámban eladott Booker díjas regény.

A regényt az angolszász kritika a fantasy adventure műfajába sorolja, utalva a klasszikus robinzonád realitásigényével való szakításra. Ezen szakítás ellenére mégis gyakran fedezhetjük fel Defoe stílusjegyeit, miközben a történetvezetés románcos jellege leginkább Melville-t (A Moby Dick-et mindenképp, de leginkább mégis a Billy Budd-ot) juttatja eszünkbe. Ha pedig nem lenne elég a realizmus kontra idealizmus szembeállítása a mű kapcsán, gyorsan jegyezzük meg, hogy Martel szövegét az ezoterikus közösség is szeretné magáénak tudni, amiben nagy szerepe van annak, hogy a regény központi eleme a hit és az isteni jelenlét. A szöveg legkézenfekvőbb előképe azonban mégis Moacyr Scliar mágikus realista regénye a Max and the Cats, amelyben a címszereplő Max a náci Németországból menekülve hajótörést szenved, s kénytelen az út hátralevő részét egy jaguár társaságában eltöltetni. A párhuzam meglehetősen erős a két szöveg között, de nem koppintásról van szó, inkább csak egy ötlet újrahasznosításáról, ugyanis Scliar regényében közel sem annyira kardinális a különös útitársak története, mint Martel-nél, aki az előszavában meg is köszöni az „élet szikráját” a brazil írótársának.

Ha a műfaji meghatározás bizonytalansága nem lenne elég figyelemfelkeltő, akkor a narratív rendszer összetettsége csak tovább fokozza az aktív olvasásra vágyók izgalmát. A szöveg három részben és ezen belül 100 fejezetben mesél. Ehhez jön hozzá a szerzői előszó, ami egyfelől a műfaj megkerülhetetlen kliséje, másfelől remek táptalaja a referencialitásról folytatható értelmetlen vitának, tehát a magunk részéről mindenképp üdvözöljük. Azt hogy pontosan hány történetet olvasunk, nagyban meghatározza az idő folytonosságába és az elbeszélő konzisztenciájába vetett hitünk. Mindazonáltal ki lehet és ki is kell emelni a központi cselekményt, amit a szerzői előszóban a következőképp konferálnak fel: „ Van egy történetem, amitől hinni fog Istenben”. E szerénynek nem nevezhető ígéret pedig remélhetőleg mindenkiből elűzi a megmaradt hezitálást és az alábbiakat el sem olvasva rohan az első könyvesbolt irányába.

Az indiai Pondicherry állatkertjében felnövő Piscine Molitor Patel három vallásnak hódol. Hindunak született, amit annak ellenére sem tagad meg, hogy később felveszi a keresztény és a muszlim vallást. Különös vonzódása a vallásokhoz, amiket számára a szeret és Isten jelenléte köt össze meghatározzák egész életét, csakúgy mint a zoológia, amiben az emberek és az állatok hasonlatosságát fedezi fel. Az art déco stílusban épített, párizsi fürdőről elnevezet fiú környezete többre értékeli a névből eredő gúnyt (pissing - fordításban pisis) a művészettörténetnél, ezért kénytelen lerövidíteni nevét Pi-re, arra az irracionális számot jelző görög betűre „amellyel a tudósok a világegyetem próbálják megérteni”. Miután családja úgy dönt, hogy az állatkertet felszámolva Kanadába költözik, Pi a Cimcum nevű teherhajón találja magát, amin családjával és a Pondicherry állatkert Amerikába szánt állataival utazik Winnipegbe. Egy végzetes baleset következtében hajójuk elsüllyed, aminek egyedüli túlélői: Pi, egy sérült zebra, egy foltos hiéna, egy orángután és egy bengáli tigris, aki egy hivatali elírás révén kapta a Richard Parker nevet (ha valakinek nem ugrana be elsőre, így hívták Gordon Pym kannibállá váló tengerésztársát Poe regényében). Néhány napnyi hánykolódás után érvénybe lépnek a természet törvényei és Pi kénytelen Willam Blake szörnyetegével (érdemes a verset gyakran olvasgatni az olvasás előtt, alatt és után egyaránt) megosztani szűkös életterét. Pi életösztöne a mentőcsónakba tartja, de meg kell tanulnia együtt élni a természet szárazföldi csúcsragadozójával, egy mindössze nyolc méter hosszú ringatózó  börtönben. Nemcsak élelemről és vízről kell gondoskodnia, de alárendelt pozícióba is kell kényszeríteni a tigrist, ami folyamatos idomítást és összpontosítást igényel. Talál ugyan egy túlélési kézikönyvet, de az vajmi kevés tanáccsal szolgál a tigrisek idomítása ügyében.  Pi összesen 227 napot tölt a tengeren, ami szembesíti a benne rejlő vadállattal, de egyúttal lehetőséget ad, hogy újra élje az élet alapvető csodáit. Minden civilizált eszköz és minden apró felfedezés képes határtalan örömöt okozni, miközben a test szükségletei a végtelen kínok formájába jelentkeznek és a természet iránti kiszolgáltatottság az akarat legnagyobb ellensége.

"Nem arról volt szó, hogy ő vagy én, hanem arról, hogy ő és én."

A harmadik fejezetben újra feltűnik a szöveg elsődleges elbeszélője, a kanadai író, aki miután meghallgatta a már felnőtt és családos Pi hihetetlen történetet, közreadja annak hangfelvételnek a leiratát, ami a Mexikó partjainál megtalált 17 éves hajótörött Piscine Molitor Patel és a Japán Vízügyi Hatóság képviselői között lezajlott. A hivatalnokok szkepticizmusa előhív Pi-ből egy „hihető” verziót, ami brutalitásával sokkolja az olvasót, de ami a fokalizációt tekintve nem különbözik a másik történettől, s referenciaként sem képes a másik történet mögé férkőzni.

Martel zsenialitása kétségbevonhatatlan. Nemcsak nagyszerű narratív technikájával és a háttérbe mozgatott intertextek mozgalmas világával nyűgözi le az olvasóját, hanem azzal is, hogy képes a vallás és a hit témakörében sikeres, a giccset teljesen nélkülöző regényt alkotni. Nyelvezete humoros és gördülékeny, és a gyermeki nézőpont ártatlanságát is mesteri  módon keveri a posztmodern nyelv szubverziójával, amit hál istennek a fordító is egész korrektül ültet át magyarra. Mindazonáltal a magyar kiadás illusztrációi (mintha egy 80-as évekbeli Verne Gyula kiadványt lapozgatnánk) nem fogják megkönnyíteni a szövegben rejlő potenciálok kiaknázását és talán a szöveg írhatóságának érzetét is tompítják. Persze a világért sem akarom elvenni azok kedvét, akik gyerekkönyvként, vagy esetleg ezoterikus olvasmányként szeretnék olvasni (már ha vagyunk olyan jóindulatúak, hogy külön kezeljük a két csoportot), hiszen a néhol végtelenül szomorú fordulatok dacára nagyon nehéz nem élvezni a könyvet. Nem tudom ugyan garantálni, hogy a történet hatására mindenki hinni fog Istenben, de azt biztosan tudom, hogy miután elolvasta a könyvet az első dolga lesz megnézni, hogy a banán úszik e a vízen.