„A Holtverseny után – Az utolsó utáni háború előtt” – ezzel a mottóval invitálta az érdeklődőket 2017. október 27-én, 13 órakor a Somogyi Könyvtár, ahol egy rendhagyó irodalomórával egybekötött kötetbemutató során lehetett találkozni Totth Benedekkel. Az esemény legfőbb közönsége a szegedi Vasvári Pál Gazdasági és Informatikai Szakgimnázium egyik osztálya volt.
A beszélgetésből kiderült, a diákok nagyon is készültek és érdeklődtek az esemény iránt, előre összeírt kérdéseiket pedig az esetlegesen előforduló nehézségek leküzdése érdekében tanárnőjük tolmácsolta az író felé, amelyekhez időközben társultak saját kérdései is. A beszélgetés rendkívül jó hangulatú és egyben informatív volt: a diákok leginkább a műfordítás technikai problémái és mikéntje felől érdeklődtek.
Totth hangsúlyozta, hogy még a naivnak tűnő „hányszor kell elolvasni egy könyvet fordítás közben” jellegű kérdés is teljesen releváns, s mindenre készségesen és jó humorral válaszolt. A középiskolás miliőre, illetve az irodalomtanulás megkövesedett módszertanaira való reflexióként időnként elhangoztak némileg fejfájást generáló megjegyzések. Mikor ugyanis Totth Benedek epésebb megjegyzéseket tett valamire, a pedagógus az osztály felé fordulva mondta: „a szerző most ironizál”, s az ilyen jellegű kiszólások kimerülhetetlen humorforrásként terelgették egyre vidámabb medrekbe az irodalomról folyó párbeszédet.
A középiskolások által érzékelhető problémák rendkívül színessé tették a beszélgetést, ugyanis egy olyan aspektust demonstráltak, és ezzel együtt olyan kérdések hangoztak el, amelyek - valljuk be - sok befogadóban megfogalmazódnak, de rend szerint kívül esnek az irodalomtudomány bevett diskurzusain.
Többek között így azt is megtudhattuk, hogy Totth az érettségin melyik tételt húzta irodalomból és milyen tanuló volt. Saját gyermekeitől nem fogja eltiltani könyveit, de először Az utolsó utáni háborút adná a kezükbe, és a Holtverseny mindenféle társadalmi rendet felforgató eseményeinek leírásakor szinte csak az úszás reprezentálása során használt önéletrajzi elemeket. Azt azonban nyomatékosította a szerző, hogy olyan írónak tartja magát, aki mégis mindig önmagából merít az írás során, még ha nem is olyan direkt módon, ahogyan azt a diákok értették.
Totth Benedek elmondta, sokszor kellett olyan regényeket fordítania, amelyeket nem szeretett, s bár az ilyen jellegű munkát alkotásként könyveljük el, sokszor a határidők megkövetelnek egyfajta automatizmust. Az előzetes elképzelésekkel ellentétben az sem mindig szerencsés, ha egy szöveg túl közel áll a fordítóhoz, hiszen az ilyen, érzelmekre ható olvasmányélmény magyarra ültetésekor előfordulhatnak kisebb csúsztatások – például egy számára nagyon kedves karaktert kissé vagányabban szólaltatott meg a fordításban, mint az eredeti szöveghelyeken.
A Holtverseny egyébként októberben került a polcokra francia fordításban, amely tényre a szerző méltán nagyon büszke. Az ambíciózus francia házaspár által tolmácsolt Holtverseny francia címét (Comme des rats morts) vizsgálva kívánta érzékeltetni a fiatalokkal, milyen összetett dolog a műfordítás. Az adott nyelv ismerete nélkül is egyértelmű, nem egy egyszerű tükörfordításról van szó. Totth nem hagyta a közönséget kérdőjelek között: magyarul nagyjából annyit jelent Mint a döglött patkányok, amely egy francia mondás egyik fele. Az olyan, főként fiatalokra szokás mondani az érintett nyelvterületen, akik nem csinálnak semmit, csak lógnak és unatkoznak. A kötet címe épp ezért nagyon tetszik Totthnak, hiszen ha egy francia olvasó meglátja a töredéket a borítón, automatikusan a teljes idiómára asszociál majd, amely erősen korrelál a Holtverseny kamaszainak életével.
Második kötete, Az utolsó utáni háború harmadik nekifutásra készült el. A regény A fekete katona című novellából nőtte ki magát, amely írás tavaly jelent meg az A másik forradalom című antológiában – a kötet az 56-os forradalomhoz kapcsolódó alternatív írásokat ad közre. Totth Benedeknek már ekkor egy atomháború víziója derengett fel, ahogyan Amerika beavatkozik a forradalomba. Az 56-hoz kapcsolódó szálat a regény során végül elvetette, így térben és időben sokkal inkább kitágította a lehetséges értelmezés kereteit.
Bár az értelmezés és a „mi a mű üzenete?” diskurzus is terítékre került, erre azonban már nem kaptunk választ. Totth némi bizonytalansággal elmondta, hogy az olyan írók, akik „üzengetnek”, azok nem tisztelik az olvasót, ő pedig nem akar ilyen eszközökhöz folyamodni, csupán ír. Megmosolyogtatja az olyan recepció, amely fel akarja tárni az előzetes olvasmányait és az esetleges párhuzamokat, ugyanis sok esetben nem is olvasta azokat a műveket, amelyekhez hasonlítják. Sokszor viszont a kritikusok nem fedeznek fel olyan hatásokat, amelyek pedig egyértelműen érték őt. Új regényét Dragomán György A fehér király című regényéhez hasonlította. Azt azonban elmondta, hogy minden kritikának örül, még azoknak is, amelyek ízekre szedik – hiszen megtisztelik az írását azzal, hogy ilyen sok időt és energiát áldozva szövegei ellen feszülnek, továbbá rendkívül tanulságosak tudnak lenni saját írásaira nézve.
Totth Benedek ma már inkább írónak tartja magát, és bár voltak pillanatok, amikor úgy érezte, nem tud túllendülni az írás közben felmerülő nehézségeken, de végül befejezte Az utolsó utáni háborút. Büszke továbbá arra, hogy írásait a befogadás terén a végletes hozzáállások jellemzik: vagy kifordul az embereken kezéből egyből, vagy végigolvassák, de az nem jellemző, hogy valaki a közepén félbehagyja – és ezt nagy sikerként könyveli el.
A bő másfél órás irányított beszélgetés bizonyára a jelenlegi közoktatási struktúra egyik sajnálatos gyengeségét volt hivatott ellensúlyozni: a kortárs magyar irodalmat kívánta népszerűsíteni és közelebb hozni a diákokhoz. A reflexiókat figyelembe véve úgy tűnik, ez a fajta irodalomóra nagyon is sikeres volt, és az is bizonyos, hogy nem csak középiskolás fokon lehetett élvezni. A beszélgetés végén pedig lehetőség volt feltenni további, még el nem hangzott kérdéseinket, illetve a dedikálásra is ekkor került sor.
