Augusztus és szeptember folyamán közzétesszük az oldalon az Arany 200 – Balladaremix című novellapályázatunkon dobogós helyezést elért szövegeket. Ezek az írások szerkesztetlenek, úgy kerülnek elétek, ahogyan azt a zsűri is megkapta. Az ingyenesen letölthető e-kötetbe, mely a legjobb írásokat tartalmazza majd, már a szerkesztett változatok kerülnek be.
Következzen az (egyik) második helyezést elért novella.
Puska Veronika: Madárról madárra
– Kurvulj föl! – suttogta Vilka az átkot, és a gombóc, ami addig a torkát fojtogatta, feloldódott.
Jó volt látni Szép Dorottya sápadását, azt még jobb, ahogy a másik egyet hátrébb lépett, és a tenyerére meredt. Tán azt remélte, mentem felhólyagzik a keze?
Úgy kellene, gondolta Vilka, megérdemelné. Jó tett helyébe pofonnal fizetni!
Hangosan csattant a pofon, a pajta mögötti homoktövisen pihenő verebek is hallották, fekete szemük kajánul csillogott a szeszélyes kedvű tavaszban, cinkosként összébb zárták szárnyukat, és maradtak.
Bajkó Vilka játszott, Bajkó Vilka megjárta!
Járta is, meg nem is. Szép Dorottya levedlette haragjában a legényeknek tartogatott kedvességet, és nekilökte a pajta deszkafalának. Szúrta a hátát a szálka rendesen, ám közvetlen közelről nézte végig az átváltozását.
A harag ellopja a lányok hamvasságát. Savanyú redőket mélyít csókra termett ajkak szegletében, árkot ás nevető szemek zugában, ráncok billogját nyomja a sima homlokra. Szép Dorottya arca beesett, hajlatai áporodott szagot árasztottak, és az április elsejei bolondériából felkötött fekete kendő alól verejték csorgott sűrű, fakó szemöldökére.
A kezére meredt, alig lelte döbbenete végét. A szép lányok nem pofozkodnak. A szép lányok sosem fordulnak ki magukból. Csakhogy Szép Dorottya megszűnt szépnek lenni. A réteg, ami gyönyörűnek mutatta, félrecsúszott, és Vilka meglátta, mi lakozik alatta.
Szép Dorottya igazi arcához a pofon volt a kulcs. Zubogott a verés élvezete, a titokban dúlás kurta gyönyöre. Sose ragyogott úgy, mint akkor, amikor Vilkát ütötte.
Vilka a tudók magabiztosságával szép lassan elmosolyodott. Elhúzódott a deszkafaltól, vállával lassú kört írt le, és mire befejezte, kiegyenesedett. Tekintetét végig a fekete kendős leányon tartotta, és várta, a másik mikor veszi észre, kilesték a titkát.
Mosolya láttán Szép Dorottya megrázkódott, igaz valója visszasüppedt összetákolt arcvédműve mögé, keze ökölbe szorult és védekezőn a melléhez szorította:
– Nem beszéltünk – mondta fojtott hangon.
– Persze, hogy nem.
– Nem is találkoztunk.
– Ugyanúgy, ahogy korábban sem – és rekedten felkacagott.
Játéknak indult, ki szeret kit mókának. Kálnamellék három szép virága mind ugyanazt a kékgatyájú csikóslegényt, Miklóst szemelte ki magának. Tizenhét éves létére különb bajusz ült az orra alatt, mint a negyven tavaszt megélt idősebb Miklósnak, ostorával eloltotta a szájban fityegő, égő cigarettát, leverte a kalapot az ember fejéről, és nyelve csettintéséből értettek a lovak.
Értettek a lányok is, ölték egymást, ki üljön a kékgatyájú mellé, ki lopjon tőle csókot, ki fogja meg és tartsa magánál nézését.
A barátság addig tart, amíg a szív dobogni kezd valakiért, így esett, hogy Szép Dorottya barátnőit kijátszva felkereste Vilkát, ugyanitt a pajta mögött, ugyanígy megesketve, bármi lesz, ők nem beszéltek, nem találkoztak.
– Intézd el, hogy Miklós az enyém legyen! – kérte.
– És ehhez miért hozzám kell jönnöd?
– Mindenki tudja, miféle vagy. Értesz hozzá.
Bajkó Vilka, Agylágy Vilka, aki kerüli az emberek szemét, ha hozzá szólnak, aki jobb szeret magában beszélni. Boszorkányságnál bezzeg őt keresték, akkor mindenkiből előbújt a nyájasság.
Ugyanúgy kacagott akkor is, talán kevesebb csúfondárossággal. Túl sokat láttak belé, a burokban született eszelősbe; túl komolyan vették a szerelmet. Egy helyben akarták tartani azt, ami jött és ment, a maga kedve szerint.
– Te látod az emberek igazi arcát – erősködött Szép Dorottya.
– Másokét is – dünnyögte mintegy mellékesen. Nagyot hunyt szemével, meglesz, amit a másik kér.
Mulatott rajta, ahogy tanácsa szerint a lány mozsárban tört saját hajjal süteményt készített és megetette azt Miklóssal. Gyönyörűséggel nézte, ahogy a csikóslegény az erőfeszítések ellenére mégis Kisó derekán pihentette a kezét. Hetekkel előtte látta, hogyan villan össze a szemük, és Szép Dorottya is látta volna, ha akarásától nem hull hályog a szemére.
Nagy ajándék a tisztánlátás. Nagyobb ajándékot adott neki, mint amit eredetileg kért, és megbecsülés helyett csak haragot kapott.
Hálátlanság és nagyravágyás a bűvölők jussa, Vilka az ellenkezőjét vágyta hinni. Rajtavesztett. Falhoz szorították, félni látták, megszégyenítették. Soha többé nem hagyja, így bánjanak vele.
Kurvulj föl jól, küldte néma átkát Szép Dorottya távolodó háta után, és az átkot a fekete kendős lány vállára pottyantó veréb pecsételte meg.
Áldás is lehetne, élhetne szabad szerelmet, csak Kálnamellék regulája, a templomban fakult szemek ítélkezése az, ami keserűt csinált az édesből.
Vilka szája sűrű nyállal lett tele. Kezét szájához kapta, lenyelni nem bírta, okádva szabadult meg a slejmtől. Jel ez, az átok megfogant. Átlépett egy határt, amit sose vágyott. Aki átkot ereszt útnak, a saját fejére hullik az vissza.
Súlyos gondolatok voltak ezek egy olyan vidám naphoz, mint április elseje. Könnyű szél borzolta a bokrokat és fákat, tulipán feje fordult az ég felé, orgona bontogatta soklila bugáját.
Maskarába bújt ugratásról szólt ez a nap, kormos képű gyerekek futkostak a félig földbe ásott, zsúpfedélű földházak kanyargó utcáin; lánynak öltözött legények, és öregasszonynak öltözött hajadonok mulatsága zajlott.
Második farsang ez, a bolondok, és így Vilka napja. Maskarára se szorult, vállára morzsát szólt, és verebek telepedtek rá.
Barátságban állt minden madárral, úgy parancsolt nekik, ahogy Miklós a gondjaira bízott lovaknak. A kertben csiripelő aprók az eleségért a tenyerébe szálltak. Ha szépen beszélt hozzájuk, és eléggé figyelt, megleshette fekete szemük mélyén a természet ősi értelmét.
Sokat játszott ezzel, jót tett neki az eszehagyottság. Oda mehetett, ahova akart, azt csinálhatott, amit akart. Hiába Kálnamellék három szép virága, mégis Vilka ringó derekára, gömbölyű keblére, rakoncátlan vörös fonataira, arcát pettyező szeplőire hullottak titkon elismerő pillantások. Repestek érte, és ő viszontrepesett. Az öleléséért olcsó ár a hallgatás. Egy hibbant csöndes, egy hibbanttal minden szabad.
Fecskecsivitelés vonta magára a figyelmét, régi rigmus tolakodott a nyelvére, kezével arcát seprő mozdulatot tett:
– Fecskét látok, szeplőt hányok…
Arca forrón duzzadt a pofonoktól. Pár nap és eltűnik. Apja és anyja is megcsapta néhányszor, ha túl lomhán mozdult, vagy felbosszantotta őket semminek szóló érthetetlen motyogása.
Csősz Jakabot, Kálnamellék fém fejű fokossal felszerelt kerülőjét sosem zavarták a furcsaságai. Elnézte Vilka hallgatását, csókkal nyugosztotta háborgását. Őt kereste most is nyakát nyújtogatva az április elsejei forgatagban, és így vette észre a falubelijei között tévelygő asszonyt.
Sarkas papucsot viselt, és olyan rövid, szoros szoknyát, ami fedetlenül hagyta a térdét. Mocskos ingje hóna alatt sárga folt terjengett, haja fedetlenül és szégyentelen kurtán a vállát súrolta. Baljával kicsiny bőrtarisznyát szorított magához, jobbjával hiába rázta a falubeliek vállát, azok ügyet sem vetettek rá.
Újabb adag nyál gyűlt Vilka szájába, szaporább lett szívverése. Bűvölés imbolygott az emberek között. Ezt az asszonyt azelőtt sosem látta. Tekintetét félrekapta és úgy tett, mint a többiek.
Az asszony odaért hozzá, vállába csimpaszkodott, és maga felé fordította. Hangja erőlködve rekedten hagyta el torkát:
– Segíts nekem! – Vilka félrefordította a fejét, közönyt mímelt, megpróbált kilépni a fogásából, de az még inkább szorította: – Hiszen te látsz! Végre! – csuklott el a hangja, és elsírta magát. Szeme körül elkenődött a szépítő szándékkal felkent fekete szén, orrlyuka remegett, szeme fehérje téboly széléről villogott.
Vilkát undorította az asszony gyöngesége. Ha baját a hátára vette, vonszolja egyedül! Hogyan jön ahhoz, reá is rakjon belőle?
Nyugtalanság lett úrrá rajta a közelében. Idegen virágok és idegen fajzatok dús, nyers szagát árasztotta, beszédébe idegen zönge keveredett, sápadtsága sötétben felejtett virágra hasonlított.
Csendben kell maradnia. Ez az asszony átkozott. Elcserélték vagy eltévedt vagy káprázattal megzavarták a fejét. Tudomást se szabad róla vennie.
Nagyot rántott a vállán, végre kiszabadult, és lesunyt fejjel, szapora léptekkel hazaindult. Az asszony zihálva követte:
– Segítened kell! Üldöznek! Sehol egy rendőr, és az a két őrült a nyomomban van!
Jól mondta, az emberen túliak emberi mércével őrültek. Sem pandúr, sem más emberi törvény nem állta az útjukat; szándékaikat saját szájuk íze szerint hozták.
– Higgy nekem! – kapkodott levegőért az asszony. – Rendes állásom van, Tolvaly Zsejkének hívnak, és…!
– Ki ne mondd! – kiáltott rá Vilka, és kezét az asszony szájára tapasztotta. Elkésett. Meghallotta a nevét, ezzel sorsát a kezébe helyezte, átkába bevonta. Akik kajtatják, ezután őt is kajtatni fogják. A rémülettől szinte égnek állt a haja, kétségbeesetten megmarkolta szoknyájára omló kötényét.
A távolban megdörrent az ég, sötéten gomolygó fellegek torlaszolták el a napot. A Zsejke nevű asszonynak minden vér kifutott az arcából.
– Jönnek! – nyüszítette, és állati rettegéssel menekülőutat kutatva körbenézett.
– Jönnek – suttogta Vilka, tenyerét nyirkos hártyaként vonta be a félelem.
Iszkolt haza, védett földre, amit az izzadságuk, a lélegzetükből kicsapódó víz, és vizeletük, ürülékük által lett sajáttá, védetté.
Otthon az anyja a száradni kitett ruhákért kapdosott, porba ne fújja a szél. Vilka válla közé hajtott fejjel keresztülvágott a szőlőlugassal futtatott tisztaudvaron.
– A pajtába raklak a szénapadlásra, ott nyugton maradsz, míg a szél elvonul – mondta a nyomában botladozó asszonynak.
– Nem jó – nyeldekelt nehezen Zsejke. – Magasan van, túl magasan, túl közel az éghez. – Tiltakozása szűkölésbe fulladt és megállt az udvar közepén. Vilka fogát csikorgatva durván megragadta, és a csirkéknek épült veremól felé lódította:
– De sok bajod van! Még válogatsz! Akkor legyél félig a föld alatt!
Apja a nyári konyha ajtajából figyelte, unottan pipázott. Zsejkét nem látta, nem láthatta; lele, kísértet volt ő a többi élőnek. Vilka elfojtott motyogását viszont hallotta, és undorral félrefordult.
– Anyádnak segíts, ne az udvaron bolyongj! – szólt utána, ő viszont meg sem állt a csirkék félig földbe ásott óljáig.
Rövid hívó hangot hallatott, a tyúkok a valaha nádtetős, mostanra földdel és gyeppel, százszorszéppel borított ól elé gyűltek. Vilka kitárta a deszkaajtót, bezúdultak az egy lépés mélyre, tufába ásott, négyszögletes tyúkszaros és tyúktollas üregbe, végül utánuk lökte Zsejkét. Az asszony fogvacogva nézett vissza rá:
– Jó helyen leszek itt?
Vilka feleletképp karózásra használt botot ragadott, széles kört írt le a veremól körül, végül a botot leszúrta az ól ajtaja mellé és a földre köpött. Akkor nagy levegőt vett, és szemét az asszony szemébe fúrta:
– Maradsz, nem mozdulsz, hallgatsz. Ha így teszel, nem lelnek rád. – Jóval lágyabban a tyúkokhoz is intézett pár szót: – Óvjátok, elfelejtette, merre van világa.
Remélte, sikerülni fog az óvás, előtte sosem próbálkozott vele.
Hosszan nyargalt a szélvész Kálnamellék felett, dühösen bőgött a lég, cibálta a virágzó gyümölcsfákat, végezetül nagy mennydörgés és istennyila csapkodás után bő jéggel szórta meg a falut. Mire elvonult a fergeteg, lehűlt a levegő, és megtette a maga pusztítását: elfeküdt a vetemény, az utcákon jégtől sújtott varjak teteme hevert szerteszét.
Rossz jel ez, Vilka nekikomorult. A veremól őrizte titkát, a csirkék mind körbevették a sarokban kuporgó, lehunyt szemű, láztól piros arcú, reszkető Zsejkét. Bádogkancsóban vizet tett be hozzá, és magában azt kívánta, múljon ki hamar, csöndesen.
Baj bujkált az asszonyban. Torokpenész, vagy iglicátok miatt rázta a hideg. Édes mindegy, ha elmegy, vele megy a gond is.
Kivárt egy napot, meg egy felet, Zsejke életben maradt. Önkívületében félrebeszélt. Magyarul szólt, de idegen szavakkal tűzdelve, adókról és törvényekről, csupa olyasmiről, amiről egyszerű asszonynak nem lehetett tudomása.
A kíváncsiság a félelem fölé kerekedett. Vilkát izgatta Zsejke tudása, tudni vágyta, honnét keveredhetett Kálnamellékre, és pontosan kik kajtatták oly nagyon. A miértet nem faggatta. Iglicéknél bármi szóba jöhetett: az út bal oldalán mentél jobb helyett, elfelejtettél morzsát szórni nekik a földre, elmulasztottad megkocogtatni az asztal lapját, amikor rájuk gondoltál, nem tértél ki a szemből érkező fekete macska elől.
Egy helyet tudott csak, ahol kíváncsiságának szomját olthatták, és elszökött az ebédcsinálás elől a határba.
Állt ott egy hat fából álló jegenyefasor, ahova a varjak pihenni, fészkelni jártak, és ahol megtanították más szemmel nézni a világra.
Gyümölcsösön át vezetett az út a jegenyékig, puha fehér boltív borult a feje fölé, lágy hangú méhek döngicséltek, és nevetés hullámzott a virágoktól terhes ágak között. Vilka lelassított, a szemét meresztette, végül megpillantotta a fák között sürgölődőket.
Iva és Ilosva egymással versenyeztek, ki tud több szirmot felszedni a fölről, és visszatenni kelyhükbe. Visnye a fehér lombok között guggolt két ág találkozásában, és vigyorogva figyelte társnői buzgalmát, Bagranc hátát egy fatörzsnek vetve ásítozott. Szádokot és Surjánt nem látta sehol, ám attól a közelben lehettek.
Puha érintés érte a háta közepét, és mellette is termett Szádok.
– Újra körünkben? Árkos a szemed. Aggaszt valami? – kérdezte a nyakán és vállán prémgallér módjára méhrajt dédelgető széplegény.
– Túl sok a ránc a homlokodon – sóhajtotta Iva. A hosszú hajtincsei között keskeny, zöldellő fűzfaágakat növesztő szépleány a fejét ingatta.
– Túl sok az ősz szál a fejeden leányasszony létedre – lökte el magát a fatörzstől Bagranc, és kitépett egy árulkodó szálat megmutatni.
– Én nyertem! – rikkantotta Ilosva, aki csupán testére tapadó nyirkos őszi és nyári színekben pompázó nyírfaleveleket viselt.
Gyönge perpatvar támadt Iva és Ilosva között. Iva Vilkát tette felelőssé figyelme elvonásáért. Ha ő nincs, a fürge ujjú Ilosva helyett ő nyer.
Hagyta, hadd szabadítsák meg ruhájától, hadd bontsák ki kétágú hajfonatát, hadd terítsék ki vörös loboncát a hátára. Többnyire meztelenül szerettek lenni, és körükben is csak így fogadták a vendéget.
A fűre telepedtek, a lombfürtű Visnye bekapott pár virágot a fáról, és mire a tenyerére köpte őket, sötétvörös meggyszemekké lettek. Maréknyi kupacot gyártott ezen a módon, és Vilkának adta:
– Egyél és nyugodj, nagy szükséged van rá.
Tettén felbuzdulva Szádok a testén izgő-mozgó rajba túrt, és mellkasából egy marék borostyánszínű hársmézet emelt ki, melyet lépből álló kezével Vilka szája elé nyújtott:
– Harapj bele! Friss, nemrég készült, ez gyógyír minden bajra.
Beleharapott Szádok tenyerébe, elöntötte száját az édes hársméz, végigcsurgott az állán, rá a kebelére. Ami az igliceké, így most már az övé is; osztoznak a dússágban.
– A viharra is, ami madarakat irtott? – dünnyögte Vilka.
– Arra nem – recsegte Bagranc a fa tövéből. – Zile és Illan embert kajtatnak, villámszagtól terhes a lég – mondta, és sűrűn álló, tövisekből rakott fogait a Vilka fejéről tépett hajszállal tisztogatta.
A többiek gondtalan játéka közepette ő megmaradt állig beöltözött gyanakvónak és tarkón meredő tüske hajzattal, ugrásra készen fürkészte a gyümölcsösön túli tájat. Máskor sötét keblét aranypitykés mellény, tüskés ágyékát lábszárra simuló bőrnadrág, karommá hajló lábkörmét puhaszárú, érdes talpú csizma mögé rejtette. Csupasz karján a bőr alatt tövisek mocorogtak, mintha egész teste azzal lenne tömve, és emberformára gyúrva.
– Elvesztették a játékukat – simogatta méheit Szádok álmodozón.
– Hamar meglesz – zendült Surján hangján a gyümölcsös, a hang mintha a fák törzséből eredt volna. – Aki meglátja a víztől csillogó Rónát, és megjárja Ingórévet, mind megőrül. Ez se jó helyen jött ki onnét, sosem leli meg a világát.
Vilka lesütötte a szemét. Hiába, ezek úgyis megérzik, hogy többet tud a mutatottnál. Talán elejétől fogva tudják, és játszanak, mikor adja elő az igazat. Élete egy hajszálon függött, pont azon, amit Bagranc birtokolt. Annyi is elég, bűvöletbe kössék, egyetlen néma parancs, és hiába a mátkabarátság, Bagranc halálra öleli.
Kedvelték, mert szórakoztatta őket. Történeteket hozott Kálnamellékről, cserébe pletykákat kapott az emberen túli világból. Játék az élet, mondták, játék minden, bolond, aki komolyan veszi. A szemükben Vilka volt a józan, és a többi ember az őrült.
Surján jelenléte rátelepedett a gyümölcskertre. Bagranc kivételével mind hátradőltek, és lehunyt szemmel élvezték a viráglombokon átszüremlő napfényt. A tövishajadon belefülelt a csendbe, aztán intett Vilkának kövesse.
Vilka szíve megugrott, ezek szerint Surján négyszemközt kívánt vele szólni. Mit akarhat tőle? Gyűlölt félni. Aki fél, az szánalmas. Felejteni akarta Zsejke rettegését, feledni a magáét.
– Harcra készen festesz – mérte végig Bagrancot.
– Harc is lesz, ha az a két markolábnak való sokáig kavarog felettünk. Beköszöntő nélkül érkeztek, és bocsánatot sem kértek.
Úgy tanulta az iglicektől, a markoláb falánk szerzet, nagyravágyásában feleszi a világot. Sosem kételkedett a létezésében, hiszen az ég nagy markolábja minden hónapban újra és újra fölfalta a holdat, és az igliceknek köszönhetően újult meg az éjszaka napja ismét és ismét.
Az égbe nyúló jegenyéken hangos varjúcsapat fészkelt, Vilka jöttére elnémultak. Bagranc eltűnt a fák mellett húzódó ásott csatorna nádasában, csak a szél susogott az érdes, éles levelek között. Vilka szája nyállal telt meg, köpnie kellett.
– Tehát igaz – lépett elő a közelebbi jegenye mögül a sárga és szürke zuzmó borította Surján. – Átkot mondtál, a legelsőt.
Elpirult. Surján különös férfinek számított az övéi között is. Egyszer a többiek apjaként lépett fel, másszor a testvérükként viselkedett, harmadszor szeretőként simogatta Szádok meg Visnye karját. Ritkán hagyta el a jegenyéket, amikben lakott, és olyankor is ifjú arccal, kortól súlyos tekintettel tette.
– Kár szégyellned. Jó tett helyébe jót sose várj.
Tekintetét Surjánra emelte. Vajon ezt Szép Dorottya miatt mondta, vagy tud Zsejkéről is?
Eltelt a férfiból áradó nehéz, morzsolt rügy gyantájára emlékeztető szagától. Furcsa érzetek tolultak az elméjébe: egyszerre állt a jegenyéknél, és egy lónélküli kocsiktól hemzsegő út szélén, ahol csupa olyan szobában nevelt sápadt ember szaladgált, mint Zsejke. Surján a fonákvilágban ezüstös zubbonyú, élére vasalt nadrágú kravátlis idegenné feslett, belőle vékony harisnyájú, feszes szoknyájú, kurta réklijű kontyos idegent gyúrt.
Az iglic közel hajolt hozzá:
– Tudom miért vagy itt, titokesdő. Szavakra éhezel. Megadom őket neked. Hogyan néz ki az asszony, akit magadnál rejtesz?
Vilka elernyedt. Persze, hogy tudott az asszonyról. Megadón mosolygott, lefestette neki a küllemét. Inget, kurta szoknyát, sarkas papucsot mondott, blúzt, kosztümöt, körömcipőt kapott helyette.
– Volt nála valami?
– Egy kicsiny tarisznya.
– Ridikül – nevezte meg Surján, és jelentőségteljesen Vilka szemébe nézett: – Fontos dologgal bízlak meg. Hozd el nekem azt a ridikült a haragvó égi testvérek előtt.
Vilka szája tiltakozást formált. Dehogy jönnek azok, dehogy lelik meg Zsejkét a védőkörben, ám Surján bölcsességtől fanyar ábrázata mást ígért. A férfi visszavedlett száraz bőrű, fából fába utazó zuzmósujtásos igliccé, Vilkáról is lehántotta a fonákvilág gúnyáját.
– Így fogod elveszíteni őt is, mint ezt a tünékeny időre öltött mezt. Ne feledd, nekik több idejük van kivárni figyelmed lankadását.
Surján érdeklődése ellankadt, elnézett Vilka feje felett és kicsivel később csatlakozott a többiekhez a gyümölcsösbe. A varjak fekete felhőként emelkedtek fel a fákról, levetett ruhái a jegenye alsó ágán lengedeztek, redőikbe imitt-amott szirmok tapadtak. Egyedül maradt.
Időt Surján nem adott, és nem is adhatott. Ha egy hetet mondott, egy hó múlva kérdezte, jön-e leckét tanulni, ha Vilka holnap vágyott találkozni velük, tegnapra várták. Nem érezték ezek az időt, vagy másképp tették, mint az emberek.
Munkás napok kapták Vilkát a hátukra, közeledett a húsvét. Hajnaltól napnyugtáig takarított és meszelt, mégis magán érezte apja ítélettől súlyos pillantását. Szerinte Vilka gyakran elálmodozott, érthetetlen zagyvaságot motyogott az orra alatt, és amikor meglátta, a házuk előtt elhaladó Csősz Jakab láttán mosoly önti el a lánya arcát, beborultak nála.
– Azt beszélik, a macája lettél – állta el Vilka útját, amikor a nyári konyhába igyekezett ránézni a fövő ebédre.
– Ha úgy mondják, úgy is van az, édesapám – dünnyögte. Apja dühösen kifújta a levegőt:
– Ne szemtelenkedjél velem, vagy meg talállak csapni.
– Csapjon, édesapám, én abban megakadályozni nem tudom, ahogy azt sem, a faluban ki mit beszéljen.
– De kiokosítottak téged a varjak! – mondta, és elmentében a vállával nekiütközött. Vilka összeszorított szájjal a fedők alá nézett, nyugtalanságát az ételről felszálló gőzbe rejtette. Jegenye és varjak, varjak és iglicek, mikor rakják össze, honnét lett szeme a világra?
Zsejkével is egyre több lett a gondja. Nyavalyája lehúzódott a torkáról, egy árnyalattal élőbb lett orcája a holtnál. Fürdés híján vakarózott és orrfacsaró bűzt árasztott, ami lassan átütött a csirkék piszkán is. Egy ízben rajtakapta, a veremólban dohányzik. Mérgesen kiverte kezéből a szikravetőt és a készre sodrott cigarettát, meztelen talpával eltaposta az égő végű bűzrudat.
– Magadra akarod gyújtani a kócerájt?! Minden nap hordom utánad a mocskoddal teli vödröt, etetlek, itatlak, és még ez is?
– Mindezért nagyon hálás vagyok. Sokkal tartozom a segítségedért.
Vilka felvette a földről a lapos, áttetsző, belsejében folyadékot őrző szikravetőt, minden oldalról jól megnézte.
– Ez mi?
– Öngyújtó. Ezzel adok tüzet.
– Mid van még? – lesett az asszony táskája felé. Ha egy nap teljesíti Surján kérését, tudni akarta, mit ad át neki.
Zsejke különös tárgyakat pakolt ki előtte: finoman sikló, rúdba öntött ajakzsírt, buborékos ezüst levélbe töltött apró fehér babszemeket, idegen arcmásos színes papírdarabbal és könnyű érmékkel teli tárcát, és Zsejke arcmásával teli tenyérnyi lapocskákat. Míg ő a ridikülben kotorászott, az asszony egy palakő lapocskát simogatott elmélyülten.
– Nálatok sosincs térerő? – és úgy nézett Vilkára, mint akinek ennyiből értenie kéne, mit szeretne. – Ha lenne jel, tudnék szólni az otthoniaknak, vagy felhívhatnának.
Vilka hümmögött, lesütötte a szemét. Megvan hát, mire vágyik Surján. Az átkos asszonynak varázstárgya van, amin át szólni tud az emberen túli világgal.
Megakadt a szeme egy puha fedelű, vaskos könyvecskén, ám amikor kinyitotta, papírfecnik hullottak ki belőle.
– Jaj, elrontottam a Bibliád.
– Az nem Biblia, hanem határidőnapló – felelte, és nagy szomorúság felhősítette el a szemét. – Hónapok óta őrzöl, azóta biztos kirúgtak.
Vilka visszaadta a naplót, és az asszonyra hagyta tévedését. Igaza lett az igliceknek, megbomlott az esze. Három hete vigyázott rá, amaz mégis hónapoknak hiszi, és olyan nyugodtan kuksolt a csirkék közötti koszban, mintha az lenne természetes helye.
Örökké nem tarthatja ott, de ki sem hozhatta a körön kívülre, mert akkor az égi iglicek szagot fognak.
Új ívet húzott a karóval, szélesebbet, mint az előző, így Zsejke kijöhetett az ól elé a napra. Adott neki egy lavór vizet és egy szappant, mosdjon meg. Régebbi, kopottabb ruháiból adott neki egy rendet, a levetett mocskos göncöket a kert végében elégette.
Gondterhelten virradt rá Szent György napja, ami ez évben egybe esett nagyszombattal. Beállt az első idei kihajtás nézői közé, és zöld vesszővel megsuhintotta a lábasjószágot, de ez sem vidította fel. Anyja rontásűző szokás szerint körbefüstölte az ólt és az udvart, egyedül Vilka tudta, mit sem ér ez a fölötte lógó baj ellen.
Felkerekedett Kálnamellék három szép virága, és felkerekedtek a legények is, hogy a falu öregjei nyomában bejárják a falu határát, megismerjék annak végét jelölő árkokat és barázdákat, kutakat és jelölt fákat, halmokat és kőkupacokat. Vilka lemaradt, végül teljesen elmaradt, el akarta kerülni, hogy tavalyi mintára idén is veréssel emlékeztessék, meddig merészkedhet. Sejthették, messzebb szokott járni, és jó nap volt ez ahhoz, ütlegekkel emlékeztessék Kálnamellék rendjére.
Csősz Jakab a lován, Mazsolán várta, maga elé ültette, szeretettel megsimította Vilka fonatát:
– Idén megúsztad. Mertek volna kezet emelni rád, magam csapom szét a fokossal a falunagy homlokát.
Vilka fejét a kerülő vállára hajtotta. Dehogy üt szét Jakab homlokot, dehogy lesz belőle semmitlen betyár. Poroszkáljanak egyetértésben, feledve a határt járó képmutatókat.
Nyugalmuk a Kálnamelléket a szomszédos Molvától elválasztó keresztútig tartott. Bosszantó, szembe-szájba port szóró széltölcsér támadt előttünk, Mazsola nyugtalanul horkantott, prüszkölt, füleit előre fordította, szemét nagyra nyitotta. Jakab minél inkább nyugtatta, lova annál idegesebben viselkedett. Vilka önként leszállt, könnyebb dolga legyen a legénynek. Mintha Mazsola csak erre vált volna, vágtába ugrott és a hökkent Jakabbal a hátán elnyargalt.
A portölcsér porördöggé hízott, Vilka szájában figyelmeztetően feldúsult a nyál. Két cifraszűrös alak lépett elő a kavargásból. A baloldali levegőt markoló mozdulatára összeomlott hátuk mögött a tölcsér, szélcsend zárta körbe az útkereszteződést.
Vilka egyenesen a jövevények arcába nézett. Az emberek tekintetét kerülte, túl sok hazugság lakott abban, de az iglicekét bátran állta, őszintébb az minden kimondott szónál.
– Mily régóta vágyom veled a találkozást! Miért várattál eddig? – kérdezte a tölcsért omlasztó. Hangja Vilkát magasban zúgó légre emlékeztette, zengésétől a hideg futkosott a hátán.
Bizarr indákkal telehímzett vörös cifraszűrje alatt talpig feketében feszített, akár egy tilosban járó betyár, mellényéről különös kitüntetések lógtak. Fejébe széles karimájú, sötét kalapot nyomott, fülében nőnek való nagy karikafülbevaló aranylott. A kalap alól kilógó hószín varkocsai sosem szűnő szélben lobogtak, arcát hatalmas karima rejtette.
– Nézd a sumákot, milyen vakmerően bámul! – kuncogta a másik. Ennek idegenből szerzett, háromszög alakú kalap ült a fején, homlokába seszínű konty lógott. Veres szűrje alatt hímzett kravátlit látott, lábán zsinórral megkötött fedeles bocskort. Keskeny arcából ferdén metszett, szemöldöktelen és pillátlan szemmel Vilkát méregette. – Milyen tudalmasnak hiszi magát, holnap szűrt követel és maga áll a faluja élére!
Ezt a két iglic nagyon mulatságosnak tarthatta, mert összekuncogtak.
– Zile és Illan – mondta halkan Vilka, a kacajt elvágták.
– Nem csak képzeli, hogy tudalmas, hanem az is – jelentette ki a széles karimájú Zile. – És ha már ilyen eszes, akkor azt is tudja, mit kell tennie ahhoz, haja szála ne görbüljön.
A keskeny szemű Illan nyom nélküli, könnyű léptekkel Vilka mögé került, és úgy súgta:
– Add ki nekünk a radót. Csak a bajod van vele, mi megszabadítunk tőle.
Tehát Zsejke adóbehajtó, innét a sok törvény és írás-olvasás tudása!
– Hozzánk tartozik, te is tudod. Aki egyszer körünkbe téved, az onnantól a tulajdonunk – emlékeztette Zile.
Vilka torka összeszorult. Evett Visnye meggyéből, harapott Szádok lépesmézéből, korábban kóstolta Bagranc akácvirág pitéjét, ivott Ilosva nyírfavizéből, örvendett Iva rántott fűzfagombájának, és együtt hált Surjánnal, amikor a szabadságot tanulta. Az övék volt. Mindenestül.
– Ha így van, akkor épen kell hagynod.
Zile és Illan hosszan összekacagtak, a végére Vilka füle szégyentől vörösödött.
– Könnyű lesz ez, öcsémbátyám – így Zile Illanhoz.
– Könnyű bizony, bátyámöcsém – helyeselt a másik. – Jól adja az eszest, de sajnos, hamar lehull az értelem álcája. – Megragadta Vilka vállát hátulról, a füléhez hajolt, ajka majdnem Vilka füléhez ért: – Tudjuk, hol rejted. Add ki, és többé nem látsz minket.
– Add ki – vette át a szót Zile –, és nem kell az arcomba nézned.
Vilka szíve a torkában dobogott. Csak egy picit kéne Zilének feljebb billentenie a fejét, akkor kalapja karimája alól előtűnne a képe. Fémes, fenyegető szag terjengett az iglicek körül, megállt a keresztút fojtó szélcsendjében, ez rosszat ígért.
– Ha kéritek, és tudjátok honnét hozzátok, menjetek és vigyétek.
Illan nagyot sóhajtott, fogása lazult, ám ettől Vilka vállába váratlan, erős izomgörcs állt. Lehetetlen kérésével sértést fogalmazott meg. Hívatlan iglic nem járkálhat csára-búra.
– Nem értett meg minket – összegezte csalódottan Zile és cifraszűre alól élesre fent görbe pengéjű kacorkést húzott elő. – Első figyelmeztetés ma, a többi holnap és azután.
Vilka pillantása Zile tollafosztott csirkéhez hasonló keze bőrére, és a benne villogó kacorkésre tapadt.
– Nézd a szűr hímzését, úgy hamarább szabadulsz – súgta Illan. Izomláz hasított Vilka végtagjaiba, ezzel egy időben térdelésbe nyomták. Bal karját Illan felkínálta Zilének, aki a kacorkés hegyét a lány tenyere közepéhez érintette:
– Kerekecske, dombocska – fogott bele, és a kés hegyét a tenyér bőre alá csúsztatta – erre szalad a nyulacska, itt fogja meg a macska!
Égető kín lobbant Vilka tenyerében, mert Zile az óramutató járásával egy irányban úgy hámozta le a bőrét a húsáról, mint almáról a héjat szokás, de még nagyobbá vált kínja, amikor az iglic arca elől elbillent a kalap karimája és megpillantotta a férfi befejezetlen, szélviharból gyúrt, örökös áramlásban lévő arcát. Sikoly szakadt ki torkából: egy a lenyúzott tenyere miatt, egy pedig a karima alatt lakozó rémálom miatt.
– Ne acsíts már ilyen hangosan! – sziszegte Illan, és eleresztette Vilkát. Ő sikított tovább, oldalára dőlt a porban, tágra nyílt szemmel az égboltra meredt. Tudatlan seregélyraj kavargott felettük, következő sikolyát feléjük küldte.
Könnyű lett a lelke, egyszeriben ő volt az összes seregély. Rándult egyet a madárraj, alázúdultak és Zile vihararcába fúrják magukat. Az iglic tenyerébe hajtotta a fejét, Illan döbbenten fogadta a madarak dúlását, egészen addig, míg sűrű köd szivárgott a keresztútra és elhajtotta a madarakat.
– Ó, Domán, játékok rontója! – mormogták búcsúzóul, és porördögöt keltve eltirhultak.
Vilka szédülve újra önmaga lett, beharapta ajkát, talpra ugrott, és félőrülten rohant haza Kálnamellékre. A falun belülre nem jönnek utána, a falun belül emberi menedék várja. Mindenki odavolt határjárásra, senki se kérdezhette, miért dőlt vér a kezéből.
Könnyű pára fedte be Kálnamelléket, és vele Vilkáék háza tetejét. A kúthoz rohant, kevés vízzel felmérte a tenyere kárát, aztán bement a kamrába, és zsírt meg gyolcsot kerített. Hidegleléses rázkódásban a kút mellé kuporodott, és reszkető hangon gyógyító rigmusba fogott:
– Áj, háj, kecskeháj, jól megkenjük, majd nem fáj!
Alig bírt vörösen levedző sebére nézni, hát még hozzáérni, kenegetni. Szükség nagy úr, pláne, ha óvni akarta, keze leessék, és azzal munkára alkalmatlanná váljék.
Hosszú időbe telt, mire megnyugodott annyira, remegése csillapodjon, és bekösse sebét, még többe, hogy megérezze, nézik. Mindene fájt, rosszabbul esett, mintha hagyja az öregeknek, megverjék a határban. Kútvíztől nedves kézzel ledörgölte az arcára száradt könnyet, a veremól tája csendbe burkolózott. Pillantása tovarebbent és észrevette a szülei házán kéménynek támaszkodó, ködbe burkolózó meztéllábas alakot. Amennyire kivehette, köntösbe és rokolyába bújt férfi lehetett, és az újabb iglic láttán felfordult a gyomra.
– Ki vagy? Hogy mersz idejönni? – kiáltotta rekedten. Ami haragot nem adhatott a kínzóinak, odaadta ennek. – Nem szégyelled magad? Tilosban jársz! Ez a mi földünk!
– Domán vagyok. Ez az én földem – jött a higgadt felelet. – Vendég vagy rajta te, de vendég rajta Surján is az övéivel, és vendég az a kettő is, amelyik kicirmozta a tenyeredet.
– És te csak álltál és nézted?
– Hívtál, hogy segéljelek? – kérdezett vissza Domán. – Rosszakra haragszol, szőkeszemű. Csalság áldozata lettél.
Vilka zihált, zúgott a feje a sok újtól. Sűrű manapság az iglicek járása Kálnamelléken, és Domán az első, aki vörös haja helyett szeme kékségét vette észre.
– Csalságot említettél – lihegte.
– Azt, többszöröst és régre visszanyúlót. Végiggondoltad már, miért éppen téged szemelt ki Surján, hogy iglic-leckére oktasson? Bajkóval semmire se megyünk, de az emberek könnyen nevezik azt eszelősnek, aki túllát a való káprázatán. Ezek ketten se mérték fel, kivel kezdenek – és Domán hangja derűt árasztott. Később józanabbul folytatta: – A játékukba vontak. Ziléék tőlük tudták, kit kell keresniük. Ember és iglic játékában mindig az ember húzza a rövidebbet.
– Miért mondod ezt el nekem?
– Megzavarták földem nyugalmát, melyet csak a játék fordulásával lehet elsimítani. Eszköz által indult, eszköz által kell véget érnie.
Mindig az ember az eszköz, és Vilkának eszébe jutott a veremólban kushadó Zsejke. Meg kell tőle szabadulnia, vagy sosem rázza le magáról az igliceket.
Nem hozott békét a másnapi húsvétvasárnap, és eltörölte a kiengesztelést a húsvéthétfőn ajtajuk előtt talált tojáshéjkupac.
– Valakinek nagyon a bögyében lehetsz – summázta az anyja.
Apja gondolkodás nélkül nyakon csapta:
– Szedd fel, ne bámuld! Ide vezet a kurválkodás!
Vilka összeszorította a száját. Ami őt és Csősz Jakabot összekötötte, az tiszta öröm, elkerülte a kurválkodás árnya. A tojáshéjak jöhettek Szép Dorottyától, de – és erre a gondolatra sajdult meg csak igazán a leforrázottnak hazudott tenyere – Zilétől is.
Zsejke időközben teljesen a csirkéké lett. Elhatárolta a baromfik elé vetett száraz kukoricaszemet, amortizálta a kihullott tollakat, és végérvényesen leszokott a mosdásról. Csimbókos hajjal a veremól sarkában guggolt, előre-hátra dülöngélve paragrafusokat citált.
Remek alkalom kínálkozott, megszabaduljon tőle. Haragudott az iglicekre, és a rá kiosztott játékbeli szerepre. Olyan könnyű lett volna elveszejteni a radót, tönkre téve ezzel Zile és Illan mulatságát! Vajon milyen büntetéssel sújtanák miatta? Aztán ott volt Surján: az asszony helyett a ridikül után ácsingózott.
Állt a teljesen megtébolyult Zsejke felett, elképzelte, ahogy gyöngyvirágból nyert lével itatja, vagy arcát lenyomja egy lavór vízbe. Foghatna baltát is, gyönge a koponya a halántéknál, és eláshatná a testét a tyúkól földjébe. Soha senki nem jönne rá, Zsejke holtában is lele, azaz szellem maradna.
Változatos és biztos halálnem mindahány, mégsem vitte rá a lélek. Hideg verejték lepte be a gyilkosság gondolatára, bűntudattól eltelve kiszédült a tyúkólból. Csak a lelkiismerete választotta el attól, ötletét tettre váltsa.
Nem maradt más, ridiküljét elemelte, és távoztában lábával megtörte a védőkör folytonosságát. Most már vihetik, szabad az út.
Zsejke ott kuksolt másnap és harmadnap is. Az istennek sem jött elő az ólból, és az iglicek sem bukkantak föl, hogy visszavegyék játékszerüket. Vilkán eluralkodott az idegesség. Ő megtette a reá eső részt, mit várnak még tőle? Az a baj, hogy korábbi szájalásával felbosszantotta őket? Vagy az, még mindig nem teljesítette Surján kérését, és most meg akarják leckéztetni?
Fogát csikorgatta, fel és alá járkált, szidta Zsejkét, amiért nevét felfedve bevonta őt is ebbe a rút játékba.
Elment a jegenyefákhoz, meglengette az elemelt ridikült, iglicek helyett szenvtelen varjak figyelték kétségbeesett próbálkozását. Elment a keresztúthoz, és a határba kiáltotta, vihetik a radót, ahová csak szeretnék, néma maradt a poros út.
Tanácstalanságba süppedt, a szokottnál is figyelmetlenebbül viselkedett. Anyja intette, a tűzzel játszik, így is eleget néznek el neki, apja útjából kitért, jobb a szeme elé se kerülni.
Kálnamellék élete folyt tovább a maga megszokott medrében. Április utolsó napjának éjszakáján izgatottsággal teltek meg a lányos udvarok, mindegyik hajadon azt várta, azt leste, mikor lopakodnak árnyak a kerítéséhez, mikor kötöznek szalaggal díszített fát a kapujuk mellé, mit énekelnek majd éji zene gyanánt az ablakuk alatt.
Vilka sóvárgott a többiek gondtalan viháncolása után. Bárcsak sose kóstolta volna a többet tudás gyümölcsét, bárcsak meghagyták volna őt tompa eszű idiótának! Annak is több békesség jutott ki az életből, mint neki! Az igazság elválaszt, megváltoztat: bárcsak tévedett volna ebben Surján!
Csősz Jakab után epedezett, a határjárás óta alig látta, és ha látta is, mindig mennie kellett. Most délen kell járnia a földeket, most két napig odalesz, kint alszik a kunyhójában. Máskor hívta, aludjon vele odakint, lássanak képeket az ég csillagaiban, most sajnálkozó mosollyal felült Mazsolára és tovaügetett.
Vilka szíve összefacsarodott és keserűn elkacagta magát. Hát, eddig tartott. Csősz Jakab egyre messzebb és messzebb sodródott tőle. Valaminek történnie kellett, valaki más foglalja helyét a fiú szívében.
Korán lefeküdt, feladta a visszafojtott várakozást, az udvarlók fogadására való készülődést. Akire ő vágyott, nem fog megérkezni.
Éjfél előtt fél órával mély hangú torokének hullámzott be Vilkáék udvarára. A Jézus előtti időket idéző dallam bejutott a nyárikonyhába, be a házba, be Vilka fülébe, és felpattant a szeme. A szöveg nélküli ének áradt és áradt, nyögve kacagó, szenvedve vinnyogó mellékhang társult hozzá, és úgy jajdult fel újra meg újra, mintha bagzó macska járt volna a portán.
Vilka belebámult a szoba homályába. Anyja és apja nagy horkolva aludt, pedig erre fel kellett volna ébredniük. Talán csak ő hallja. Talán csak neki szól az egész. Ismerősen felduzzadt szájában a nyál, megmarkolta csavart szalmából készült dikója szélét.
A hátborzongatóan szép mély dal és a suttogva hörgő melléknóta tilinkóval meg kavalszóval vált teljes pogány előadássá. A hangok hívták, egyre csak hívták, és a közelgő május elseje miatt engedett a hívásnak. Vállára nagykendőt terített és kiosont az ajtón.
Újhold sötétsége uralta az udvart, de így is észrevette a kapuoszlop mellé állított magas, levelétől fosztott nyírfát. Ágain sötét szalagok lengedeztek, ám ahogy közelebb ért, szalagok helyett ágakra felfűzött döglött varjakat lelt. Hajnalfa helyett rémfát állítottak neki.
Összeszorította a szemét. Ezt már lehetetlen kibírni. A szentségtelen zene mintha a házuk felett az égből jött volna, lüktetett belé a feje.
Hangos csattanással kivágódott a veremól ajtaja, a zenebona előcsalta Zsejkét. Mit csalta, egyenesen űzte! Riasztó pánikban inalt keresztül az udvaron, és a gyalogkapu helyett lendületből nekiment a nagykapunak.
Csúfondáros kacagás harsant a magasban, és elvonult arra, amerre Zsejke tovarohant. Vilka másképp képzelte a tőle való megszabadulást.
Valami mélyen megdermedt benne. Bement a házban, magához vette Zsejke ridiküljét, és a kertek alatt megszökött.
Jó tett helyébe jót sose várj. Milyen igaz. Keserű lecke, az utolsó, amit elfogadott, többre nem tartott igényt. Elintézi, ne adhassanak neki. Magához vette Zsejke varázstárgyakkal teli ridiküljét a szikravetővel.
– Tüzet viszek, nem látjátok, ha látnátok, oltanátok… – suttogta, és elszántan ráfordult a jegenyefákhoz vezető földútra. Kálnamellék házain túl könnyű köd szitált a táj felett, csukott szemmel is ismerte az irányt Surjánék tanyájához.
– Ha megteszed, szőkeszemű – szólította meg a köd –, többé semmi helyen nem lesz maradásod. Éltedben és holtodban is vándorolni fogsz.
– Akkor vándorlok – felelte hűvös magabiztossággal.
– Ha megteszed, ugyanolyan eszköz leszel, mint eddig, csak most az én bosszúm eszköze.
– Ez csak a látszat, valójában mindketten ugyanazt akarjuk.
A köd Dománja elégedetten mormogott, tetszhetett neki a válasz.
– Töltsd hát be szered, hivatásod; legyél, akinek mindig is szántak!
Vilka szemernyi megbánást sem érzett, amikor fellobbantak a jegenyék alatti első lángok. Belevetette Zsejke minden holmiját a sivító tűzbe, bele a rászedhető Bajkó Vilka emlékét, és mire az éhes forróság elérte a fák alsó ágait, addigra megszületett benne a varjakkal parolázó Rébék-Rebeka.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
A szerzőről:
Puska Veronika
Abban az évben születtem, amikor Magyarországon bevezették az első 1000 forintos címletet, egyik oldalán Bartók Bélával, a másikon Anya gyermekével. Akkor kezdtem írni, amikor rám talált egy ifjúsági magazin novellaíró pályázata. Minden egy megható rövid macskás történettel indult, ami végül elvitt saját belső birodalmamba. Ott előbb versekben, később novellákban, hosszabb lélegzetvételű prózákban leltem meg hangom a spekulatív fikció, társadalomkritika területén. Az utazás ma is tart, és egyre különösebb vidékekre vezet.
Szerzői blog: http://100szonakis.blogspot.hu/