Gonosz és kegyetlen történet ez. Nincs benne túl sok vér, elvétve fordul csupán elő néhány gore elem, a Vértestvérek mégis képes befészkelni magát az olvasó agyába. Habár a címlapon álló Nick Cutter idézet – “Ez a regény össze fog törtni téged.” – marketinges túlzás, annyit azért el kell ismerni, hogy az olvasó nem egyszerűen felejti el ezt a regényt, ebben pedig a popkulturális utalások is segítenek. Nézzük, miről is van szó!
Az Appalache-hegységben, a legközelebbi kisvárostól is távol, egy vadonbéli házban él a Morrow család. Maguknak való népek, ritkán érintkeznek idegenekkel, és a városban sem nagyon kérdeznek felőlük, amikor vásárlás céljából betévednek. A Morrow család egyébként fiatal lányokat gyilkol. Az anya gyerekkori traumája vezetett idáig, manipulatív, zsarnoki alkata pedig lehetővé tette számára, hogy az egész családot bevonja ebbe a tevékenységbe. Minden olajozottan működik, mindenkinek megvan a maga szerepe a folyamatban.
Michael például takarít. Ez a művelet a holttestek által előállított logisztikai problémák optimalizálásával keződik, vagyis Michael feldarabolja a hullákat. Elvégzi kötelességét, de nem szívesen vesz részt családja rémtetteiben. Ugyanakkor számára ez a norma, elvégre kisgyermek korától fogva ebben nevelkedett. Michael nem vér szerinti Morrow. A család még gyerekként rabolta el, hogy elpusztult kutyájukat vele helyettesítsék.
Michael így valójában az idősebb Ray – vagy ahogyan magát hívatja: Rebel – tulajdona, ők ketten a látszat szerint testvérek, ám tisztában vannak azzal, hogy nem vértestvérek.
Egy nap Michael megismer egy Alice nevű lányt a közeli kisváros lemezboltjában, és szerelembe esik. Úgy tűnik, hogy a szerencsétlen múltú Alice is vonzódik a fiúhoz. És még az egyébként kegyetlen Ray is hajlandó segíteni “testvérének”. Főhősünk tehát hamarosan döntéshelyzet elé áll: marad vagy megpróbál megszökni.
A Vértestvérek feszített tempójú, gyorsan olvasható szöveg a maga 243 oldalával, amely sebesen robog a minden fennköltséget nélkülöző pusztulás felé. Már a helyszínválasztás is találó, hiszen a regény Amerika olyan szegletében játszódik, amit nem szívesen ismernénk meg. A cselekmény a szereplők között fennálló, a történtek idején itt-ott éppen elbizonytalanodó status quo logikus következménye. Ania Ahlborn regénye tehát pszichológiai tabló, ahol a pszichopátia különböző formáit és fokozatait szemlélhetjük, miközben elborzadhatunk azon, hogy mi történhet azzal az egészséges elméjű emberrel, aki elmebetegek közé kerül. Ahlborn regénye így nem csupán a kimódolt, vérfagyasztó végső fordulat miatt nyugtalanító, hanem amiatt is, mert a normalitás és a deviancia közötti határ képlékenységét mutatja be. A pszichopaták között szocializálódó Michael számára a rémtettek a mindennapok rutinjához tartoznak, noha érzi, hogy a család tettei morálisan elítélendőek.
Narratív technikájában is különleges a kötet, hiszen a regény jelenében játszódó részleteket időről-időre megszakítják retrospektív fejezetek, melyek tipográfiailag is elkülönülnek a jelen idősíkjától. Ezek a részek a Morrow család múltjába engednek bepillantást és fokról fokra érthetőbbé válnak általuk a jelenben történő események. Sőt, Ray gyerekkori történetét olvasva először alig észrevehetően, aztán oldalról oldalra egyre nyugtalanítóbban ölt alakot az ovasóban valamifajta szörnyű gyanú, hogy itt még annál is rettenetesebb lesz a végkifejlet, amire az eddigiek alapján számíthatnánk. Végig azt érezni, ez egy olyan történet, amely nem érhet pozitívan véget. Ugyanakkor tragikusan sem, ha a tragédiához valami nagy értékvesztést társítunk, valamiféle fennköltséget. Ennél konkrétabb nem lehet a kritikus anélkül, hogy tönkre ne tenné az olvasásélményt a fordulat felfedésével. Mindemellett meg kell jegyezni, hogy a Vértestvérek nem merül ki a csavaros történetben; a pszichologizáló látásmód időtállóbb értéke a regénynek.
A különleges, de nem szokatlan narráció mellett további érdekessége a kötetnek a popkulturális utalások gyakorisága és hálózata, mely a könnyűzenétől kezdődően a sorozatgyilkosok irtózatos, mégis legendás alakjaiig terjed. Könnyedén össze lehetne állítani egy soundtracket a kötethez, melyet végighallgatva sok popzenei ikonhoz (The Cure, ABBA, Jimi Hendrix) megváltozhatnának a képzettársításaink. Ezen utalások segítségével szinte élvezettel programozza át a szerző az olvasó érzéseit olyan zenékkel kapcsolatban, melyek alapvető hangulata pozitív, mivel hatékonyan kapcsolja hozzá a baljós vagy akár kegyetlen jeleneteket. Ez az írói eszköz garantálja, hogy az olvasás befejezése után még sokáig a kötet atmoszférája jusson az eszünkbe a zenékről. Érzésem szerint a regény ettől fészkeli be magát sok időre az olvasók gondolatai közé: egy kávézóban ülve a rádióban megszólal a zene, neked pedig ez a kegyetlen történet jut majd az eszedbe.
A Vértestvérek tehát jó könyv. Nem kiemelkedő és nem is változtatja meg a horror szabályait, de mindenképp olyan, ami borzongató órákat okoz az olvasójának. Külön öröm, hogy egy női alkotó szövege ez, mely bizonyítja, hogy nem csupán Mary Shelley-nek van keresnivalója ebben a férfiak által uralt zsánerben.
