„Bad boys, bad boys whatcha gonna do?
Whatcha gonna do when they come for you?”
Inner Circle – Bad Boys
Nem véletlen, sőt, szándékos irónia, hogy annak – az egyébként 31 év után pont idén, a George Floyd halálát követően kezdődött tüntetések hatására megszüntetett – műsornak a főcímdalával kezdem a cikket, amelynek attitűdjét szatirikus éllel vizsgálja a Dredd bíró. Azt a macsó, kíméletlen és az az elkövetők (és néha az áldozatok) felé megnyilvánuló emberiességet gyakran nélkülöző attitűdöt, amely a rendőrség felől szerte a világon megnyilvánul. Persze a képregény ennél kicsit több és kevesebb is egyszerre, ami semmiképpen sem hiba, inkább azt mutatja, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére milyen sokrétűen vizsgálható alkotásról van szó.
A karakter 1977-ben született a 2000 AD lapjain. Alkotója, John Wagner egy igazi popkulturális ikont, Piszkos Harry-t használta fel a megalkotásához. És a karakter hű is maradt előképéhez: egy radioaktív, posztapokaliptikus világ óriásvárosában, Mega-City 1-ben járja az utcákat és fellép a bűnnel szemben; egy személyben bíró, esküdt és ítéletvégrehajtó. A képregény születésekor ez a jövő némileg eltúlzott kulisszáival félelmetesnek és lehetségesnek tűnt. Nem tűnik kevésbé valóságosnak ma sem, bár más szemszögből: míg anno a nukleáris világégés közeli és fenyegető volt, ma talán kevésbé része életünknek. Ugyanakkor ahogyan az erős, gyakran brutális rendőri fellépés mindennapos volt azokkal szemben, akik nem illettek bele a konformista társadalomba – főleg az 1970-es, de még inkább a ’80-as évek Nagy-Britanniájában –, éppúgy az a mai világban is. A totalitárius rendszerek pedig közelebbinek tűnnek most nyugaton, mint 50 évvel ezelőtt.
A Fumax Kiadó frissen kiadott Dredd bíró aktái 01 kötete a karakter kezdeti éveiből hoz történeteket, amik ennek megfelelően még elég karcosak és kemények. Egyelőre kevés dolog derül ki a képregény hátteréről, történelméről; megismerjük ugyan a Hold kolóniáit és Mega-City 1-et, ugyanakkor csak egy-egy elszórt mondatban esik szó az előzményekről, mi is történt a Földön az elmúlt évtizedekben. Ez részben abból fakad, hogy ezek a történetek inkább a karakterről szólnak, kevéssé a világról, részben pedig abból a kiadói döntésből, hogy a kötet nem tartalmazza maradéktalanul az angol kiadás összes történetét, csak válogat közülük, így bizonyos információk kimaradhattak. Ez igazából hátrányt nem jelent, különösen akkor nem, ha valaki nem gyűjtői, csak ismerkedési szándékkal vág bele a kötetbe, mint én is.
Az egyes epizódok ugyanis pontos képet adnak nem csak a karakterről, de magáról a képregény stílusáról is. Egyfelől Dredd olyan, mint egy hétköznapi rendőr: járőrözik az utakon, vannak informátorai, keresi a bűnözőket és próbál túljárni az eszükön. Másrészt egy agresszív, rafinált, elkötelezett törvényszolgáról van szó, aki számára első a törvény, így egy felhőkarcolóról leugrani szándékozó elkeseredett embert is csak azzal próbál meg visszatartani, hogy ebben az esetben utcai szemetelésért megbünteti, és nem alkalmaz körmönfont pszichológiai módszereket arra, hogy visszatartsa. A rövid, 6-8 oldalas történetek között azonban több is akad, ami képes árnyalni a karaktert. A rém idegesítő robotjával, Walterrel való viselkedése bemutatja, hogyan képes kapcsolatokat kialakítani; a Rico visszatér története, ami a múltja egy darabjáról lebbenti fel a fátylat, és utal rá, hogy néha Dredd is szenved saját választott útjától; vagy az újonc vizsgáztatásáról szóló epizód, ami megmutatja, hogy rideg eltökéltsége mögött milyen szempontok állnak. Ezzel együtt is leginkább egy monomániás pszichopatának tűnik, amilyennek alkotója is szánta. A képregényben ábrázolt hősies, bár túlzó, nyelvi és grafikai pózai pedig előrevetítik, hogy egyáltalán nem kell komolyan venni.
Mert a Dredd ugyan remekül működik akcióképregényként, de még jobban szatíraként, sőt, helyenként paródiaként. A kezdeti részek túlhajtott agressziója és karikaturisztikus bűnügyei némiképpen finomodnak a későbbi epizódokban, de nem tűnnek el teljesen. Ezekben a történetekben még erősebben jelentkezik Piszkos Harry hatása, ha annyira ikonikus egysorosokkal nem is kényeztet el a képregény, az igazságot tevő hős mítosza azonban ott bujkál. Később egyre erősebbé válik a kritika, legyen szó az emberi életet olcsósító médiáról és ezzel összefüggésben az ostobaságon és kegyetlenségen szórakozó nézőközönségről, a teremtményeit magára hagyó társadalomról és az abba beilleszkedni képtelenek helyzetéről. A holdbéli olimpia és következményei különösen kegyetlennek tűnnek: míg az első részben a sportolók túlhajtott átalakítása remekül idézi meg a hidegháború doppingolási ügyeit, addig a háborús folytatás sokkal sötétebb képet fest arról, hogyan távolodik el egy közösség a valódi következményektől, és hogyan használja szórakozásnak más emberek halálát, felvetve a média felelősségét is. Kegyetlenül vicces viszont A vázemberek története, amely bármelyik szélsőjobbos/altright-os elsírná magát a gyönyörűségtől, ahogy a bűnözőknek polgárjogot követelő jogvédők járnak pórul, s várják megváltóként a korábban túlkapásokkal vádolt Dreddet – Donald Trump tapsol a gyönyörűségtől. Az egész kötet kontextusában azonban érthetővé válik a mindkét oldalt érintő irónia. De az egész felett ott lebeg a bírák intézménye, annak macsó pózaival, a törvény betűjének kétely nélküli elfogadásával. Mert ez az ultraerőszakos világ nem választható külön ettől a rendszertől, sőt, talán egyik a másikat feltételezi.
Talán külső szemlélőnek ez hétköznapinak tűnik, de jogászként a Dredd világának ez az egyik legizgalmasabb aspektusa. Bár úgy tűnhet, a modern igazságszolgáltatás szintén a törvény betűjének tiszteletén alapul, ez közel sem ennyire fekete-fehér kérdés. Mivel a jogszabályokat emberek értelmezik, ezért gyakran nem születik két egyforma ítélet: egy tisztségviselő vagy egy bíró saját személyes értékítélete néha tudatlanul is egy döntés részévé válik – ennek finomítására szolgálnak a jogorvoslati lehetőségek. Ugyanakkor pont az egyéniség szerepe értékelődik fel az olyan szimbolikus jelentőségű ügyekben, mint az afroamerikaiak jogainak vizsgálata a polgárjogi mozgalmak idején, vagy a melegházasság kérdése az Egyesült Államokban, itthon pedig például a közszereplők személyiségi jogainak védelme az alkotmánybíróság joggyakorlatában.
A bírák rendszerében pont az egyéniség, az egyéni szempontok figyelembe vétele tűnik el azzal, hogy a már-már misztikusnak ható törvényeknek kell megfelelni. A nap, amikor meghalt a törvény-sorozata pont azért is izgalmas, mert megmutatja, mennyire törékeny ez a rendszer és milyen könnyű átvenni benne a hatalmat, mert nincs ellenpontja a bírák hatalmának. Azzal, hogy a bírák egyéni értékrendjére, belső morális iránytűjére bízza az igazságszolgáltatást, sokkal könnyebben teret nyithat a korrupciónak és az egyeduralmi törekvéseknek. Nem véletlenül alakult ki a különböző hatalmi ágak szétválasztásának gyakorlata sem: ahol az intézmények képesek egymást ellenőrizni és felelősségre vonni, ott nagyobb eséllyel születik elfogulatlan döntés. Az állampolgárok és más tisztségviselők (igazából csak a polgármesternek jut elenyésző figyelem) semmilyen közjogi hatalommal nem bírnak, ami megroppantja az intézményeket. Önmagában az a tény, hogy mindenki szerint csak Dredd tudja „megváltani” a várost, erre az aránytalanságra és belső tehetetlenségre utal.
A képek pedig remekül aláhúzzák a kötet általános hangvételét. A különböző rajzolók egységesen minél hősiesebb pózokban ábrázolják nem csak Dreddet, de a többi bírót is. Gyakori a békaperspektíva, de legalábbis az alsó nézőpontból való ábrázolás, ezzel is mutatva az állampolgár helyét a rendszerben. Bár több stílus keveredik, az egységes kulisszák és jelmezek megteremtik az állandóságot ezek között. Az akciójelenetek mozgalmasak, bár néha túlzsúfoltak. Viszont a fekete-fehér ábrázolás a Conanhoz hasonlóan itt is jól működött, az erős kontrasztok illettek ehhez a végletes világhoz.
Végső soron (számomra is meglepő mód) tetszett ez a kötet, jóval többet adott, mint ahogyan azt a filmváltozatok alapján előzetesen gondoltam. Bár vannak túlhajtott elemei, közel sem annyira campy, mint az 1995-ös mozifilm, viszont kevésbé koncentrál az akcióra és az erőszakra, mint a 2012-es verzió. Szatírája, a társadalom működtetése kapcsán ábrázoltak pedig még messzebb emelik a filmek világától. Aki ezek miatt nem mert belevágni az olvasásba, annak javaslom, tegyen próbát a Dredd bíróval. Mert sokkal jobb, mint előzetesen gondolnánk.
