Interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Sorozatunk hetedik részében Sohár Anikóval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójával beszélgettünk. A sorozat előző részeit itt találod.
Próza Nostra: Bemutatkoznál néhány mondatban az olvasóknak, kérlek?
Sohár Anikó: Az ELTE-n végeztem 1986-ban összehasonlító irodalomtörténet – történelem szakpáron, pár félévet jártam magyarra és ógörögre is. Talán Magyarországon elsőként írtam szakdolgozatot Tolkienból. Az ELTE-n ragadtam tanársegédként és többek közt (a görög mitológiától Douglas Adamsig terjedő) fantasztikus irodalmat is tanítottam a Világirodalmi és Összehasonlító Irodalomtörténeti Tanszéken. Aztán a Leuveni Katolikus Egyetemen doktoráltam az sf és fantasy 1989-1995 közötti magyarországi meghonosításából. Közben elkezdtem sf és fantasy műveket magyarra fordítani, eleinte főleg Terry Pratchett Korongvilág-sorozatát.
Jelenleg a Pázmányon tanítok, az Angol-Amerikai Intézet fordító és tolmács mesterszakján. Műfordításórákra előszeretettel viszek fantasztikus novellákat.
Kedvenc kutatási témáim: Az oktatás és tudományos élet ábrázolása a fantasztikus irodalomban; Mítosz-, monda- és mesefeldolgozások; A fantasztikus irodalom fordítása és meghonosítása; A mágia formái (ige, ének, zene, rajz, mozgás stb.); Értékrendek a kortárs sff művekben; Miről árulkodnak az sff könyvborítók és illusztrációk?
Próza Nostra: Ha röviden – tehát nem egy tanulmány kereteiben – kellene definiálnod, hogy mi a popkultúra, hogy szólna a definíció?
Sohár Anikó: A populáris kultúrát leginkább az elit vagy magaskultúrával szembeállítva szokás meghatározni: azaz nem más, mint az adott társadalom uralkodó, népszerű, különösebb előképzettség, műveltség, vagy szakértelem nélkül élvezhető kultúrája, amely azonban nem azonos a tömegkultúrával.
Próza Nostra: Mi volt a meghatározó élményed, akár gyermekkorodban, akár később, ami miatt foglalkozni kezdtél a popkultúrával?
Sohár Anikó: A családi legendárium szerint csecsemőkoromban esténként apai nagyapám Euripidész-drámákat olvasott nekem, de amikor már nagyon unta, megpróbálkozott Margaret Mitchell Elfújta a szél című regényével (ami akkoriban aranyat ért az Ecserin), mire fel hangos sírásra fakadtam (alighanem az időmérték lüktetése hiányzott), s ő kénytelen volt visszatérni Euripidészhez.
Klasszikus polgári neveltetést kaptam, ami gyerekkoromban nem tűrt sem lektűrt, sem ponyvát. (Pontosabban kamaszként nyaraláskor már szabad volt Agatha Christie-t olvasni, ha az ember elengedte a füle mellett a lekicsinylő megjegyzéseket.) Jazzt és popzenét is az ének-zenei iskola nyolcadik osztályában hallottam először, énekórán. Gimnáziumban találkoztam először Rejtő Jenő regényeivel, hála egy osztálytársamnak. A mozi eleve lenézett műfajnak számított, oda is apai nagyapám vitt el, vele láttam például A hét mesterlövészt. Szóval populáris kultúra tekintetében sokáig határozottan hátrányos helyzetben voltam.
Érdeklődésemet a science fiction és fantasy iránt Euripidész-olvasó nagyapám keltette föl, ő ugyanis csaknem nyolcvanévesen is elég nyitott volt az újra, s már indulásakor fölfedezte a Galaktikát, amit azonnal a kezembe is nyomott. Azóta is nagy kedvencem a spekulatív irodalom.
Komolyan csak 1993-ban kezdtem el foglalkozni a fantasztikus irodalom kutatásával, méghozzá José Lambert professzor miatt, mert amikor megjelentem nála ösztöndíjasként Leuvenben, hogy akkor most majd a nyugatosok fordításait fogom kutatni, ráébresztett, hogy a rendszerváltás után bekövetkezett popkultúra-importálás sokkal izgalmasabb témát kínál. Neki volt igaza, és én ott helyben a science fictiont és a fantasyt választottam a populáris műfajok közül. Ennek köszönhetően ráleltem az akkor itthon a populáris irodalomban épp virágkorukat élő álfordításokra, amikkel hosszú évekig elbíbelődhettem.
Próza Nostra: Miért tartod fontosnak, hogy főiskolai, egyetemi szinten is foglalkozzanak popkultúra-kutatással?
Sohár Anikó: Hol máshol kellene kutatni? Hol vannak még erre alkalmas kutatók? Az egyetemeken kívül maximum az MTA Bölcsészettudományi Intézetében lehetne, az ő helyzetük meg most elég bizonytalan.
A popkultúra kutatása lehetővé teszi a (kortárs) társadalom megismerését, megértését, átlátását – van-e olyan, aki ezt nem tartja fontosnak?
Például tudjuk, hogy a popkultúra egyre brutálisabb (hasonlítsuk össze, mondjuk, A Gyűrűk Urát a Trónok harcával), de azt nem tudjuk, hogy ez mennyiben alulról érkező hatás, a tömegek igénye és mennyiben felülről sulykolt manipuláció, erre választ adhatna egy térben és időben kellően kiterjedt interdiszciplináris kutatás.
Azt is tapasztaljuk, hogy már a populáris kultúrához, vagy legalábbis annak egy részéhez is komoly kulturális háttérismereteket kell oktatnunk (gondoljunk csak az olyan alkotókra, mint az előbb már emlegetett Pratchett, vagy mondjuk Neil Gaiman, Connie Willis, akiknek írásait alapos műveltség és tájékozottság híján csak részlegesen érthetik meg az olvasók).
Próza Nostra: Okozott-e valamilyen nehézséget, hogy a popkultúrával kezdtél el foglalkozni az egyetemen?
Sohár Anikó: Hajjaj! A szakdolgozatomban szereplő angol nyelvű idézetek miatt meg akart buktatni az államvizsga bizottság pártfőiskoláról érkezett külső tagja. Aztán tanársegédként amiatt is megfeddtek, hogy túl sok hallgató jelentkezett a fantasztikus irodalmat tárgyaló szemináriumomra. Hallgatótól is kaptam szemrehányást, még ebben az évszázadban is, amiért ilyen komolytalan szöveget vittem órára (azt hiszem, egy krimi volt, vagy Stephen King vagy Ruth Rendell).
Próza Nostra: Hogyan látod a felsőoktatási, tudományos életbeli helyzetét a popkult-kutatásnak jelenleg és hogyan láttad akkor, amikor elkezdted a kutatásaidat? Történt változás a megítélésben?
Sohár Anikó: Anno sikerült két, a fősodor által marginálisnak tartott és lenézett területre szakosodnom: sem a (mű)fordítás, sem a spekulatív irodalom nem számított karrierszempontból jó választásnak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején egy ifjú és ígéretes irodalomtudós számára. Idősebb kollégák értetlenül fogadták, s még ma is vannak, akik furcsállják.
Eleinte a hallgatók is meg voltak rökönyödve, hogy ugyanarra a kurzusra el kell olvasniuk mondjuk Goethe „A mesé”-jét, Bulgakov „A Mester és Margaritá”-ját, Douglas Adams „Galaxis útikalauz stopposoknak”-ját és Helprin „Téli mesé”-jét (a többire nem emékszem, ezek szemelvények egy valós, talán 1988-as szemináriumom olvasmánylistájából).
Manapság a populáris kultúra kutatása sokkal elfogadottabb, amint ezt a szaporodó kutatócsoportok léte is bizonyítja, ugyanakkor a fókusz egyre inkább áttevődik a korábban szinte kizárólagos irodalomról a vizuális – vagy legalábbis a tipográfiánál erőteljesebb vizuális elemekkel rendelkező – formákra. Viszont még mindig nagyon nehezen követhető az, hogy ki mit csinál ezen a területen, nincsen egységes keret, nincsenek minden kutató által ismert és használt fórumok, széttöredezettség jellemzi a popkultúra kutatását. Ez a publikálásban, a publikációk ismeretében is megnyilvánul, például valamelyik korábbi interjúban szerepelt, hogy csupán egyetlen mű jelent meg magyarul a fantasyről, holott dehogy. Vagy például a Névtani Értesítőben megjelent Horváth Vivien elemzése a Trónok harcának névhasználatáról, erről vajon hányan tudnak? A még nem teljes elfogadottságot az alapvető szakirodalom magyarra fordításának hiánya is jól jelzi: hol az a kiadó, amelyik megjelentetne alapműveket?
Másik változás, hogy ma a hallgatókkal nem lehetne minden hétre elolvastatni egy regényt vagy kisregényt, hogy órán megbeszéljük: populáris irodalom ide, populáris irodalom oda, sokkal kevesebbet olvasnak. Ez részint betudható annak, hogy a nappali tagozatos hallgatók jelentős része dolgozik, hogy eltartsa magát, tehát eleve kevesebb idejük van, azonban másrészről a megváltozott életforma és szokások is az értelmező olvasás ellen hatnak: ne is nevezzük olvasásnak azt, amikor a neten gyorsan átfutunk, végigböngészünk valamit.
Próza Nostra: Mit gondolsz, magyar nyelven hogy áll a szakirodalom ebben a témában? Milyen szerzőket, blogokat, köteteket érdemes olvasni?
Sohár Anikó: Mivel én az angolszász fantasztikummal foglalkozom, a magyar nyelvű szakirodalom nemléte kevésbé érint, de azt tudom, hogy például az irodalom terén nem állunk túl jól, sajnos. Nincs a popkultúra tudományos oldalára szakosodott kiadó, folyóirat. Elvétve meg-megjelennek monográfiák, s mint már mondtam, az alapvető szakirodalom sincs lefordítva magyarra (bár most az ELTE a Pázmánnyal együtt tervez egy ilyen válogatást). Azt is tudom, hogy Az angol nyelvű irodalmak magyar történetében – ha egyszer elkészül – kap némi teret a popkultúra is. A blog számomra nem tudományos műfaj, inkább az esszére hajaz, ismeretterjesztésre persze kiváló.
Alighanem ezen a téren is van elmozdulás, csak nekem nem elég gyors. :)
Nagyon fájlalom, hogy például az sff terén eltűnt a Kuczka idejében még szokásos utószó, ami a szerzőről, a műről, a tudományról vagy a fantasztikumról adott elemzést népszerű és könnyen befogadható formában. Nem tudom, a többi zsánerban ez mennyire volt bevett, lehet, hogy csak a fantasztikus irodalom vesztesége.
De én is leginkább angolul írok, mert a tudományos művek tárában annak nagyobb az értéke: egészen egyszerűen többen tudják elolvasni az egész világon.
Bár a rendszerváltás utáni kulturális transzferről szóló könyvemet szívesen lefordítanám magyarra, mert meggyőződésem, hogy életben kell tartani a magyar tudományos nyelvet, hiába kicsi az olvasóközönsége. Nagyon nem szeretném, ha a fiatal kutatók már csak angolul tudnának társalogni a munkájukról…
Azt hiszem, hogy a film és popzene területén jobb a szakirodalmi ellátottság, de lehet, hogy azok, akik ezekre szakosodtak meg úgy vélik, pont a populáris irodalmi műfajokról van jó sok magyar nyelvű publikáció.
Próza Nostra: A hallgatók mennyire érdeklődnek az ilyen témák iránt megítélésed szerint?
Sohár Anikó: Nagyon érdeklődnek, természetesen, hiszen ez veszi őket körül, ez a domináns. Manapság sokkal nehezebb őket rávenni a nempopuláris kultúra fogyasztására, talán nincsenek is meg hozzá a szükséges ismereteik, fogódzóik.
Nagyon vicces, hogy míg régebben azt kérdezgették tőlem, mit olvassanak a fantasztikus irodalomból, ma ugyanezt az elit avagy magasirodalomról kérdik: kit, mit érdemes olvasni. Na jó, néha azért a spekulatív irodalomról is faggatnak.
Egyre többen akarnak szakdolgozatot, TDK-dolgozatot, doktori értekezést írni ilyen témákból, sajnos, többnyire ugyanabból (a leggyakoribbak: A Gyűrűk Ura, Harry Potter, Trónok harca, Szép új világ). Azt hiszem, már legföljebb csak a doktori iskolába jelentkezésnél fordulhat elő, s remélem, nem túl gyakran, hogy egy-egy vaskalaposabb felvételi bizottság elutasítson egy jelöltet a témája miatt.
Próza Nostra: Tartod-e a kapcsolatot másokkal, akik hasonló kutatásokkal foglalkoznak? Kik azok?
Sohár Anikó: Természetesen. Elsősorban az angolosokkal (pl. HUSSE, HAAS), a műfordítókkal (MEGY, Magyar Írószövetség SF Szakosztálya és Műfordító Szakosztálya), a műfordítás-kutatókkal (EST, Modern Filológiai Társaság, ICLA, mindkét fordítástudományi tagozat, MIT és MANYE), itthon és külföldön egyaránt. Tagja vagyok a Pázmány „Populáris kultúra és fantasztikum az angol nyelvű országokban” elnevezésű kutatócsoportjának (Földváry Kinga, Limpár Ildikó, Pintér Károly, Rusvai Mónika), amely hivatalosan is, informálisan is tartja a kapcsolatot az ELTE-n hasonló témában kutatókkal, 2019. január 23-án el is jöttek hozzánk a Sophianumba bemutatkozó beszélgetésre.
De persze hiányzik egy HUNPOP fórum, vagy legalább egy levelezőlista, hogy tudjuk egymásról, ki mit csinál, mert nagyon sokfelől érkeznek kutatók erre a területre, nagyon sokféle háttérrel és ennek folyományaképpen igen eltérő helyeken, eltérő nyelveken publikálunk. Egészen biztos, hogy senki sem ismer mindenkit még országon belül sem, nemhogy azon kívül, aki jelenleg ilyen témákkal rendszeresen foglalkozik. A publikációipar következtében nem is lehet nyomon követni, mi zajlik éppen, ezért jó lenne legalább egy olyan online fórum kutatóknak, amire előbb-utóbb mindenki rátalálna. Most az online világ is túl szétszabdalt, töredezett.
És ne feledjük, a popkultúra efemer: amivel ma nem foglalkozunk, holnapra már eltűnhet a süllyesztőben, szóval nem kellene ezt nagyon húzni-halasztgatni, mert a végén még azon kapjuk magunkat, hogy klasszikusokat tanítunk, ahogy ezt a nemrég elhunyt Ursula K. Le Guin kanonizációja előrevetíti.