Interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Sorozatunk hatodik részében Limpár Ildikóval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójával beszélgettünk. A sorozat előző részeit itt találod.
Próza Nostra: Bemutatkoznál néhány mondatban az olvasóknak, kérlek?
Limpár Ildikó: Limpár Ildikó vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa. A popkultúra felé pár éve fordult intenzívebben a kutatói érdeklődésem: Shakespeare-tanulmányokkal kezdtem az ELTE doktori iskolájában, ahol 2005-ben PhD fokozatot szereztem, onnan fordultam (logikusan XD) a modern amerikai irodalom felé, hogy végül vámpírokkal és egyéb szörnyekkel foglalkozhassak. Oktatni (elsősorban modern és kortárs) amerikai irodalmat szoktam, de amióta beépült a képzésünkbe a popkultúra oktatása, általában én kapom a populáris irodalom műfajaira fókuszáló szemináriumokat, illetve időnként lehetőségem adódik amerikai filmes szeminárium és fantasy előadás kurzus tartására is
Próza Nostra: Ha röviden – tehát nem egy tanulmány kereteiben – kellene definiálnod, hogy mi a popkultúra, hogy szólna a definíció?
Limpár Ildikó: Az egyszerű definícióm abból indul ki, hogy populáris kultúra az, amely egy adott korszakban képes tömegeket megszólítani. Ez megtörténhet azért, mert valamiképpen nagyon aktuális jelenségekre, problémákra rezonál, vagy azért, mert általános érvényű jelenségeket boncol új köntösben, vagy éppen azért, mert egy annyira leegyszerűsített eszközkészlettel dolgozik, hogy nem igényel nagy erőfeszítést a befogadó közönség részéről annak „fogyasztása”. Mint azt ez a nagyon egyszerű definíció is mutatja, a populáris kultúrának egy szegmense igencsak időszakos, egy része pedig nehezen leválasztható az úgynevezett magas kultúráról: a legnépszerűbb művek kanonizálható klasszikusokká válhatnak, és (rendszerint új csomagolásban) akár újra bekerülhetnek a nagyon felkapott alkotások közé. Számomra azok a legizgalmasabb populáris irodalmi művek, amelyek képesek többféle közönséget megszólítani: becsalizzák az olvasót azzal, hogy egy könnyen fogyasztható, kellemes, szórakoztató történetet kap, de közben olyan jelentésrétegekben is lehet kutakodni, amihez csak akkor jut az olvasó, ha tényleg megdolgozik érte. Nyilván nagyon nehéz ilyen kombinációt írni, viszont rendkívül hálás feladat tanítani.
Próza Nostra: Mi volt a meghatározó élményed, akár gyermekkorodban, akár később, ami miatt foglalkozni kezdtél a popkultúrával?
Limpár Ildikó: Amikor én gyerek voltam, kissé másképp nézett ki a könyvpiac, az ember Faulkner életművébe botlott bele a könyvesboltokban (nem a könyváruházakban, mert olyanok nem is léteztek), nem pedig fantasy és paranormális románc könyvekből rakott gúlákba. Így a fantasztikummal való találkozásom teljesen véletlenszerű volt. Pár Delfin-könyv hozta a „kellemesen más” olvasmányélményt, de az első igazán meghatározó mű számomra Daniel Keyes Virágot Algernonnak című könyve. A második hullám, ami végül tényleg oda is ragasztott a fantasztikumhoz, egy filmes és egy könyves élmény: a Buffy, a vámpírok réme TV-sorozat és Philip Pullman Az Úr sötét anyagai-trilógiája döbbentettek rá arra, hogy micsoda mélységei lehetnek olyan műveknek, amelyek mások számára a sekélyes kategóriát jelentik. Mindkét sorozatban kiemelten fontos a spiritualitás, a vallás, és a transzcendencia szerepe az ember életében, az erkölcsi értékek, a jó és a gonosz egymással való állandó küzdelme – vagyis mindaz, ami az én életemben is kiemelten fontos.
Próza Nostra: Miért tartod fontosnak, hogy főiskolai, egyetemi szinten is foglalkozzanak popkultúra-kutatással?
Limpár Ildikó: A populáris kultúra definíciójából adódik, hogy olyan művek tartoznak az adott csoportba, amelyek nagyon érzékenyen és érthetően tudnak reflektálni egy adott kor viszonyaira, problémarendszerére – amolyan társadalmi állapotjelzőként tudnak működni. Tudományosan közelítve a kérdéshez azt mondhatjuk, hogy ennek vizsgálata megkerülhetetlen, hiszen arról szól, kik vagyunk, és milyen világban élünk. Gyakorlati szempontokat figyelembe véve tovább árnyalható ez a kép: ha elzárkózunk olyan művektől, amelyek hatnak a társadalom tömegeire, akkor sohasem fogjuk megérteni a körülöttünk lévő világot, nem fogjuk megérteni a saját hallgatóinkat sem – és pláne nem fogjuk érteni, hogy ők miért nem értenek minket, pedig tizenöt éve is ugyanazt mondtuk, és akkor még minden világos volt azoknak, akik figyeltek az órán. Az oktatásnak mindig idomulnia kell a kor igényeihez és kihívásaihoz.
Ezzel szoros összefüggésben azt sem szabad elfelejteni, hogy mi képezzük a tanárokat is: fontos, hogy ráérezzenek ők is a popkultúra fontosságára, mert ők pláne olyan diákokkal fognak dolgozni, akik az éppen aktuálisan hájpolt műveken fognak felnőni. A popkultúra nagyon fontos híd lehet tanár és diák között. Ha egy tanár tiszteletben tartja a diákja érdeklődését, és képes értékelni a popkultúrát, olyan közelebbi tanár-diák kapcsolatot hozhat létre, ami alapjaiban változtathatja meg azt, hogy valaki hogyan viszonyul magához az oktatási intézményhez. Kiegyensúlyozottabb személyek végezhetik el az iskolát, ez egyéni és társadalmi érdek.
Próza Nostra: Okozott-e valamilyen nehézséget, hogy a popkultúrával kezdtél el foglalkozni az egyetemen?
Limpár Ildikó: A tanszéken sokan foglalkozunk a popkultúra valamelyik szegletével (a sci-fisek dominálnak, míg én elsősorban fantasyvel foglalkozom). Lelkesen és teljes egyetértésben építettük bele az egyetemi tananyagba a populáris irodalom és kultúra kurzusait, nagy szerencsémre a szűk munkakörnyezetem nem eltűri, hanem támogatja a kutatási érdeklődésemet. (Ez nem meglepő egyébként, az angol tanszékek „hagyományosan” progresszív kutatói és oktatási műhelyek Magyarországon, rajtuk keresztül tudott az utóbbi évtizedekben „beszivárogni” a nyugati kultúra.) Ugyanakkor a nagyobb tudományos életben létezve az úgynevezett magasirodalom elefántcsonttornyának attitűdjével természetesen időről időre meg kell birkóznom: ilyen témával könnyebben kap az ember forráshiánnyal indokló elutasítást egy-egy olyan pályázaton, ahol klasszikusabb kutatásokkal versenyez a benyújtott anyag, illetve még a doktori felvételiken is meg kell győzni a más tanszékekről érkező bizottsági tagokat arról, hogy például a fantasy is kutatható-értelmezhető az irodalomtudomány elfogadott eszközeivel, elméleti kereteivel, sőt létrejöttek annak külön elméleti rendszerei, vagyis az, amivel foglalkozom, igenis legitim kutatási irány, és nem véletlenül vannak belőle nemzetközi publikációim.
Próza Nostra: Hogyan látod a felsőoktatási, tudományos életbeli helyzetét a popkult-kutatásnak jelenleg és hogyan láttad akkor, amikor elkezdted a kutatásaidat? Történt változás a megítélésben?
Limpár Ildikó: Mi egyre több ilyen jellegű órát hirdetünk, az évek során sikerült szervesen beépíteni a popkultúrával foglalkozó kurzusokat az egyetemi képzésbe, és ez mindenképp egy javuló tendenciát mutat a kutatás elfogadásával kapcsolatban is, de ez még nagyon, nagyon messze van az ideális helyzettől. Mondjuk úgy, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben a fantasztikum-fertőzésem miatt már nem leprásnak érzem magam, csak mondjuk tartósan tífuszosnak. Javult a helyzet, de hát minden relatív ugye.
Próza Nostra: Mit gondolsz, magyar nyelven hogy áll a szakirodalom ebben a témában? Milyen szerzőket, blogokat, köteteket érdemes olvasni?
Limpár Ildikó: Mivel angol nyelvű szövegek kutatásával foglalkozom, és ezért a számomra leginkább hasznosítható szakirodalom gyakorlatilag 100%-a angol nyelven íródik, elsősorban a nemzetközi szakirodalmat követem. Azért igyekszem felfedezni a magyar nyelvű forrásokat is, így például épp most olvastam egy Gaiman-tanulmányomhoz a Prae folyóirat Gaiman életművével foglalkozó számát. Blogokat, portálokat is szoktam olvasni magyar nyelven – a Próza Nostra recenzióinak rendszeres olvasója vagyok, és igyekszem úgy kattintgatni a neten, hogy képben legyek a hazai megjelenésekkel, vagyis követem az Sfmagot, és gyakran olvasom a Spekulatív Zónát.
Próza Nostra: A hallgatók mennyire érdeklődnek az ilyen témák iránt megítélésed szerint?
Limpár Ildikó: A témában hirdetett kurzusok népszerűsége és a popkultúrával foglalkozó szakdolgozatok lendületesen növekvő száma azt mutatja, hogy van érdeklődés, a nyílt rendezvényeken is gyakorta találkozom a hallgatóinkkal. Nagyon sokan értékelik, hogy van lehetőségük egyetemi szinten foglalkozniuk számukra meghatározó, ám az irodalmi kánonból hiányzó művekkel.
Próza Nostra: Tartod-e a kapcsolatot másokkal, akik hasonló kutatásokkal foglalkoznak?
Kik azok?
Limpár Ildikó: Miután a tanszékünkön többen is (Pintér Károly, Sohár Anikó, Földváry Kinga) foglalkozunk fantasztikummal, természetes, hogy követjük, adott esetben még megjelenés előtt elolvassuk és véleményezzük egymás munkáját. A PPKE popkultúra kutatócsoportjának alapítóiként a többi taggal (Benczik Vera, Rusvai Mónika, Vancsó Éva, Panka Dániel) együttműködve igyekszünk bekapcsolódni az SFF köré szerveződő hazai kulturális vérkeringésbe. Eddig két olyan sikeres rendezvényünk volt, ahol magyar nyelvű előadásokat tartottunk az érdeklődők számára (Westworld, majd Gaiman témában).
Egyébként óhatatlan, hogy időről időre azokkal kerüljek egy szekcióba a konferenciákon, akik kutatási területe leginkább közelít az enyémhez, és ez sokszor nemcsak szakmai együttműködéshez vezet, hanem barátságokat is eredményez. Egy ilyen konferenciának köszönhetem azt a lassan két évtizedes szakmai kapcsolatot és most már barátságot, ami Donald Morse-hoz fűz – ő a Debreceni Egyetem emeritus professzora, a fantasztikum kutatóit összefogó legnagyobb nemzetközi szervezet, az International Association for the Fantastic in the Arts egyik alapító tagja. Külföldi kutatók közül Bill Clementével és Theodora Goss-szal tudok szörnykutatás témában beszélgetni. Ez utóbbi kapcsolat azért is izgalmas élmény nekem, mert egyrészt hasonló a szakmai érdeklődésünk, másrészt Theodora elismert fantasy szerző, és az ő trilógiájáról is készülök írni.
