Interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Sorozatunk ötödik részében Hódosy Annamáriával, a Szegedi Tudományegyetem oktatójával beszélgettünk. A sorozat előző részeit itt találod.
1. Bemutatkoznál néhány mondatban az olvasóknak, kérlek?
A Szegedi Tudományegyetemen oktatok már több, mint két évtizede, jelenleg a Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszéken dolgozom, és ennek megfelelően sokat foglalkozom filmekkel – ezen belül a mainstream hollywoodi „tömegfilmek” érdekelnek a leginkább. Elég sokat írtam sci-fikről és szörnyfilmekről – többnyire az ideológiakritika, a feminizmus, a pszichoanalízis, újabban pedig az ökokritika elméleti irányzatainak sajátos szempontrendszerét érvényesítve.
2. Ha röviden – tehát nem egy tanulmány kereteiben – kellene definiálnod, hogy mi a popkultúra, hogy szólna a definíció?
Populáris kultúra a fejemben az, amelynek a termékeit nagy tömegek fogyasztják az élvezetért, nem pedig azért, mert valamiféle „hatalom” ezt előírja vagy dicséretesnek tartja. Leginkább a bahtyini népi kultúra modern nevű, modern megnyilvánulásának tekintem tehát, amely a hivatalos kultúrával áll szemben. Az utóbbi megpróbál dominanciára szert tenni és ízlésdiktatúrát létrehozni, míg a tömeg ellenáll, vagy éppen utánozni próbálja az „elit” társadalmi gyakorlatait. Persze, a fogyasztói kapitalizmusban a különbség egyre ambivalensebb, és az átfedés is egyre nagyobb a két szféra között, köszönhetően annak az igyekezetnek, amellyel az elit megpróbál a népszerű mozgalmak élére állni, hogy a saját gazdasági érdekeinek a szolgálatába állítsa azokat.
3. Mi volt a meghatározó élményed, akár gyermekkorodban, akár később, ami miatt foglalkozni kezdtél a popkultúrával?
Gyerekként igazi könyvmoly voltam, de csak szépirodalmat olvastam, a ponyvát szívből utáltam, mert megszerkesztetlennek, ostobának, kidolgozatlannak találtam. Fiatal felnőttként, szociális nyomásra kezdtem fantasyt olvasni (Dragonlance és társai). Ezeket a könyveket „műalkotásként” szintén nem tartottam nagyra, ekkorra viszont már rendelkeztem egy olyan elméleti háttérrel, amitől a szóban forgó szövegeket a bennünk lakozó történetfaló állat számára szükséges tápláléknak a legalapvetőbb tápanyagokra lecsupaszított tökéletes archetípusaként értékeltem. Hasonló okból érdekelnek a nagyköltségvetésű populáris filmek is. Mostanában újra elkezdtem fantasy-irodalmat olvasni, és úgy látom, hogy az ezredforduló óta meglehetősen nagy változások történtek: Lev Grossman, Catherynne Valente, China Miéville – vagy említhetném Moskát Anitát vagy Sepsi Lászlót is – rendesen átvariálták a fent említett archetípust, és regényeik esztétikai/filozófiai szempontból számtalan ünnepelt posztmodern elitirodalmi művel versenybe szállhatnak. Ugyanezt gondolom számos filmsorozatról is (akár TV-ben, akár a Netflixen, akár moziban adják őket), amitől még szívesebben foglalkozom velük.
4. Miért tartod fontosnak, hogy főiskolai, egyetemi szinten is foglalkozzanak popkultúra-kutatással?
Egy oldalról sem elméletileg, sem tapasztalatilag nem érzem igazolhatónak az elitkultúra igényét a hatalmi pozíciók és a kánon meghatározására való jog kisajátítására. Ez paradox módon megint csak a sznobizmusomból következik, mivel abban a posztstrukturalizmus által uralt korszakban nőtt be a fejem lágya, amikor az elitkultúra legelitebb teoretikusai (Derrida, Barthes, Lyotard) ágáltak a legszenvedélyesebben és meggyőzőbben az alacsony és a magas kultúra hierarchiájának elvi megalapozottsága és szükségessége ellen. A másik oldalról viszont úgy érzem, hogy a populáris alkotásokkal, főleg a mozifilmekkel foglalkozó millió blog és online magazin közt sok még mindig a történetmesélésben, a cselekmény tematikus és strukturális újdonságainak felsorolásában és az örökölt elemek forrásainak kimutatásában véli kimeríteni az elemzés fogalmát, többnyire teljesen figyelmen kívül hagyva a vizsgált művek társadalomtörténeti és kulturális antropológiai aspektusait. Vagyis azt, hogy vajon miért kell az adott mű a fogyasztónak, vagy milyen alapon gondolhatták az alkotók és a kiadók, hogy kelleni fog neki? Milyen olyan többletjelentést hordoz a narratíva vagy a műfaj, amely megérinti a nézőt vagy az olvasót? Az efféle kérdések hiánya (a válaszokról nem is beszélve) jól érzékelteti, hogy a populáris kultúra tanulmányozásához nem elég az adott terület gyakorlati ismerete, például az, hogy valaki 15 horrorfilmet néz meg hetente.
5. Okozott-e valamilyen nehézséget, hogy a popkultúrával kezdtél el foglalkozni az egyetemen?
Szerencsés vagyok, amiért a főnökeim részéről soha nem éreztem semmi nyomást e tekintetben. Utólag inkább azt mondanám, hogy mintegy öntudatlanul kitapogatva a „hivatalos kultúra” tűréshatárait, sokáig öncenzúrát gyakoroltam. Megjegyzem, valószínűleg nem óvatoskodtam túl, hiszen azokat a szövegeimet, amelyek hollywoodi filmek elemzésével foglalkoznak, körülbelül hárman olvasták, beleértve a szakdolgozóimat is, a szakma pedig még mindig arról a pár tanulmányomról ismer, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az elitirodalom legtöbbre tartott szerzőinek műveiről írtam.
6. Hogyan látod a felsőoktatási, tudományos életbeli helyzetét a popkult-kutatásnak jelenleg és hogyan láttad akkor, amikor elkezdted a kutatásaidat? Történt változás a megítélésben?
Annak idején becsempésztük a populáris irodalmat és a filmeket a különböző órák anyagába. Pár évvel ezelőtt viszont hivatalos értesítést kaptam, miszerint ilyen témával – egészen pontosan „szórakoztató irodalommal” – foglalkozó kurzust kell tartanom, aminek persze nagyon örültem. Mindebben azonban nem csak a szakma horizontjának a tágulását kell látni, hanem annak a gazdasági kényszernek a megnyilvánulását is, amelynek értelmében a bölcsészképzés a hallgatók bevonzása és megtartása érdekében igyekszik „leereszkedni” a tömegigényekhez. Pozitív következmény, hogy az ifjú kutatók most már problémamentesen választhatják ezt a területet, bár a tudományos presztízzsel bíró publikációs lehetőségek itt (szerintem) még mindig korlátozottabbak, mint azok, amelyek az elitkultúrával foglalkozók számára állnak rendelkezésre.
7. Mit gondolsz, magyar nyelven hogy áll a szakirodalom ebben a témában? Milyen szerzőket, blogokat, köteteket érdemes olvasni?
Általában nem magyar anyaggal (hollywoodi filmekkel vagy világirodalommal) foglalkozom, ehhez pedig a „kötelező” angol szakirodalmat olvasom, amely az internetes adatbőség miatt egyre beláthatatlanabb. Emiatt, szégyen és gyalázat, a magyar szakirodalom többnyire kiesik a látókörömből. Ahogy elnézem, más is így van vele, hiszen az én írásaimat sem olvassa a kutya se. Többek között már emiatt is jó volna változtatni ezen, hehe. Komolyra véve, ha valaki tudományos ambíciókkal indul neki a kutatásnak és ragaszkodik a magyar nyelvhez, annak szívből ajánlanám az mtmt-t. És nem lehet eléggé hangsúlyozni azt az ősi trükköt, amelyről az egyetemistákat gyakran elfelejtik felvilágosítani: a megbízható tanulmány végén hosszú bibliográfia van, amely további bibliográfiákkal bíró megbízható tanulmányokhoz vezet.
8. Idén jelent meg a Biomozi (Ökokritika és populáris film) című könyved. Mondanál néhány szót róla?
Ez a könyv olyan tömegfilmekkel foglalkozik, amelyek felvetik a környezetpusztítás vagy a klímaválság kérdését. A meglévő (angol) szakirodalomhoz képest az újdonságot az adja, hogy olyan filmekre fókuszáltam, ahol ez a kérdés bújtatva jelenik meg, a néző számára nem szembetűnő módon. Másképp fogalmazva, azt próbálom bemutatni, hogy bizonyos ismert sci-fi, horror-, fantasy-filmek vagy épp filmdrámák műfajilag amúgy szokványos cselekménye hogyan von be intertextuálisan olyasfajta jelenségeket e filmek jelentésmezejébe, amelyek inkább egy természetfilmhez vagy egy ökológiai oknyomozó dokumentumfilmhez illenének: mint például az elszigetelt bioszférák fenntarthatóságát illető tudományos kísérletek tanulságai, vagy az allergia vélt okainak ellentmondásossága vagy éppen az állati jogokért folytatott harc társadalomtörténeti feltételei. E problémakörök önmagukban is érdekes kérdéseket vetnek fel. A filmnyelvi utalások nyomon követésével történő feltárásukon túl (ami remélhetőleg számos meglepetést tartogat a bölcsész-olvasónak) azonban további kérdés, hogy miért rejtőzködik ez a tematika ilyen nagyon, és ha már így van, lehet-e és hogyan lehet hatása a nézőre?
9. Tartod-e a kapcsolatot másokkal, akik hasonló kutatásokkal foglalkoznak? Kik azok?
Nem sokakat ismerek személyesen (Tóth Zoltán, Kérchy Anna, Csetényi Korinna, Somogyi Gyula), de velük sem társalgok célzottan erről. Számomra a popkult a neve sugallata ellenére nem egy kultusz vagy közösség, ahová „tartozni” kell, hanem egy tárgyterület, ahol az elemző szövegek és azok személytelen dialógusa a lényeg. Ugyanakkor világos, hogy ezt csak azért látom így, mert egy magamnak való grafomán szociopata vagyok.
