Popkultúra a felsőoktatásban II. – Interjú Sepsi Lászlóval

Jelenlegi hely

Szerző Próza Nostra On the

popcultureLegújabb interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Minden hónap negyedik szombatján új interjút teszünk közzé, mellyel célunk, hogy teljesebb képet alkothassunk a popkultúra kutatás jelenlegi helyzetéről. Az első interjút itt olvashatod.

Sorozatunk második részében Sepsi Lászlóval beszélgetünk.

Próza Nostra: Bemutatkoznál kérlek néhány mondatban az olvasóknak?

Sepsi László: 2008 óta dolgozom kulturális újságíróként, filmes lapoknál kezdtem, mint a Filmvilág és a Mozinet, illetve mint a Prizma egyik szerkesztője, de azóta szabadúszóként elég sok helyre bedolgoztam, és az utóbbi pár évben többet foglalkozom irodalmi témákkal is, tavaly óta például a Műút folyóiratban vendégszerkesztem a zsánerkritikai rovatot. A tanítást 2013-ként kezdtem az ELTE doktori iskolájának keretein belül, letoltam pár félévet a filmszakon a trashkultúráról (ez a kutatási témám), az elmúlt két évben pedig Nemes Z. Márióval közösen vittünk kurzusokat az esztétika szakon, posztmodern zsánerirodalom, a gótika története(i), legutóbb animal studies – szóval, ami éppen piszkálta a fantáziánkat. De mióta abszolváltam a doktori iskolában, a tanítás inkább amolyan úri passzió vagy intellektuális hobbi, szerkesztésből meg fordításból élek, és most őszre nem is vállaltam kurzust, mert pont kell az a heti másfél nap, hogy év végére be tudjam fejezni az új regényemet.

Próza Nostra: Ha röviden – tehát nem egy tanulmány kereteiben – kellene definiálnod, hogy mi a popkultúra, hogy szólna a definíció?

Sepsi László: Ebben az a szép, hogy minél közelebb mész, annál nyilvánvalóbb, hogy nincs olyan elemi kritérium, ami alapján maradéktalanul el lehetne választani a popkultúrát a kultúra más szegmenseitől. Elviekben a mennyiségi alapú definíció a legtágabb és legegyszerűbb, tehát hogy a pop egy adott kultúrának az a szelete, amit a legnagyobb közönséget éri el, tehát az adott társadalom legszélesebb rétege fogyasztja. De már ez is rögtön bonyodalmakhoz vezet, mert az ún. magaskultúra krémje könnyen hozhat ugyanolyan jó fogyási adatokat, mint egy-egy, mondjuk, zsánerregény, főleg nálunk, ahol a fantasztikus műfajok máig rétegkultúrának számítanak. A legtöbb popkultúra-elmélet ebből a széleskörű hozzáférhetőségből próbál esztétikai megállapításokat kipárolni, például hogy a közönség elérése érdekében a popnak egy primer szinten könnyen dekódolhatónak kell lennie, de még ezt sem lehet amolyan totális definicíóként kiterjeszteni, mert rögtön jönnek az ellenpéldák. Másfelől viszont hiába elmosódottak meg alig létezők ezek a határok a kulturális kategóriáink közt, mégiscsak azért termeltük ki őket, mert valamilyen módon szükségünk van rájuk – a piacnak, a tájékozódni kívánó olvasónak, meg annak a befogadói identitásnak is, amit mind ott pátyolgatunk magunkban, amikor szeretünk, utálunk vagy ignorálunk egy könyvet. Szóval, miközben nyilvánvaló, hogy csaknem értelmetlen éles határokról beszélni, mert csak a szélső értékeket tudom biztosan kategóriákba gyömöszölni – és egy hálózatelméleti modell eleve jobban működik, mint a dobozolás –, abban is biztos vagyok, hogy ezek a kategóriáink módosíthatóak meg finomhangolhatóak ugyan, de felszámolhatatlanok. Már csak azért is, mert kölcsönösen feltételezik egymást.

Próza Nostra: Mi volt a meghatározó élményed, akár gyermekkorodban, akár később, ami miatt foglalkozni kezdtél a popkultúrával?

Sepsi László: Nincs ilyen determináló őskatarzisom, kamaszkoromban természetes volt, hogy Stephen Kinget meg képregényeket olvasok, délután megnézem A homok titkait Holdkóros Tonhóval, este meg várom az X-aktákat, közben pedig recseg a Marilyn Manson a lepattant kétkazettásból. Természetes dolog volt, hogy belakom ezt a fajta kultúrát, a tanáraim nem piszkáltak, hogy horror olvasok a pad alatt, mert legalább olvastam valamit, és egyáltalán, fel sem merült, hogy mindez pop vagy nempop, vagy akármi. Na jó, annyi biztos volt, hogy nem vagyok “diszkós”, de ezen kívül nem igazán foglalkoztam a kulturális distinkciók kérdéskörével. Évekkel később, amikor a filmszakon beültem Varró Attila szemináriumaira, akkor jött a reveláció, hogy nahát, erről így is lehet beszélni, és milyen baromi érdekes.

Próza Nostra: Miért tartod fontosnak, hogy főiskolai, egyetemi szinten is foglalkozzanak popkultúra-kutatással?

Sepsi László: Ugyanazért, amiért bármi mással is foglalkoznak akadémikus szinten. Ha a bölcsésztudományok meg a művészetelmélet egyik fő funkciója, hogy feltárja és értelmezze a kultúratermelés- és fogyasztás nem evidens összefüggéseit, hatásait vagy jelentéstartamait, akkor elég nehéz amellett érvelni, hogy ebből a praxisból a popkultúra bármilyen módon kihagyható. Inkább meg is fordítanám a kérdést: milyen érvek vannak amellett, hogy a popkultúra-kutatás periférikus vagy rosszabb esetben semmilyen helyet ne kapjon a felsőoktatásban?

Próza Nostra: Okozott-e valamilyen nehézséget, hogy a popkultúrával kezdtél el foglalkozni az egyetemen?

Sepsi László: Ebből a szempontból filmszakosként szerencsés helyzetben vagyok, mert itt kezdettől fogva szerves része volt a tananyagnak a tömegkultúra és a műfajelmélet – elég nehéz is lett volna filmtörténetről beszélni Hollywood meg zsánerfilmgyártás nélkül, tehát itt semmi kirívó nincs egy sci-firől vagy giallóról szóló szakdolgozatban. A trashkultúra kutatásával kicsit neccesebb a helyzet, elég fárasztó a sokadik félévben is olyan beugrókérdésekre válaszolni, hogy “miért érdekes ez” meg “mi ez egyáltalán”, amik kanonikusabb témáknál általában fel sem merülnek. De összességében nem mondanám, hogy ELTE médiakutatási intézetében vagy esztétika szakon a popfóbia releváns tényező, már csak azért sem, mert az egész intézménynek vannak a popkutatásnál nagyobb bajai is.

Próza Nostra: Hogyan látod a felsőoktatási, tudományos életbeli helyzetét a popkult-kutatásnak jelenleg és hogyan láttad akkor, amikor elkezdted a kutatásaidat? Történt változás a megítélésben?

Sepsi László: Itt elég nehéz szétgubancolni a személyes dolgokat a rendszerszintű problémáktól, de akárhogy szépítem, az elmúlt öt évem alapvetően egy kiábrádulás-történet, függetlenül attól, hogy milyen pozitív élményeket szereztem egy-egy jól sikerült kurzus során. Kezdem a személyes részével: a Pinky megjelenése előtti félévben elég közel jártam ahhoz, hogy hagyjam a francba az egészet, és elmenjek mittudomén, lakatosnak, az úgyis hiányszakma. Egyszerűen szembe kellett néznem vele, hogy az újságírás-doktori iskola páros arra elég, hogy egy bérelt szobában vegetáljak, és szabadidőmben a libgenről letöltött szakkönyveket bújjam egy olyan kurzushoz, amiért természetesen nem kapok pénzt az egyetemtől, ugyanúgy, ahogy a legtöbb külsős vagy doktoris is ingyen tanít. Aztán a regény megjelenése körül elkezdtem rendszeres szerkesztői munkákat kapni, amivel hirtelen kint voltam a vízből: csak közben fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mennyit ér meg nekem az elméleti érdeklődésem, mennyit szánok rá az életemből? És innen hamar eljutottam oda, amit az elején mondtam, hogy ha afféle önmagáért való intellektuális hobbiként tekintek az elméleti írásra, a tanításra meg az alkalmankénti vendégelőadásokra, és ennek fényében fektetek bele energiát, máris jobb a közérzetem. Csak éppen lehet, hogy ez a modell alkatilag hozzám passzol, de hogy felsőoktatást nem lehet rá építeni, az is biztos. Ezzel máris a rendszerszintű problémáknál vagyunk, például hogy milyen kilátásokat kínál egy doktori iskola elvégzése? Mennyit segít a képzés egy-egy konkrét kutatási terv megvalósítában? Szerintem ezekre a kérdésekre elég kiábrándítóak a válaszok, nekem nagyjából négy félévbe telt, hogy egy papírpoharas kávé fölött azt mondjam, hogy ennek így semmi értelme, és az akadémikus kilátástalanság feletti görcsölés helyett hazamenjek regényt írni. De tegyük fel, hogy valaki iszonyú elkötelezett, és nem azt a döntést hozza, amit én, hanem azt mondja: a kultúraelmélet lesz az életem, felteszek rá mindent, stb. Ha eddig eljutott, és tényleg jó abban, amit csinál, akkor mi tart egy ilyen kutatót az országban? Máris ott vagyunk, ahol az előző válasz végén abbahagytam: hogy a magyar felsőoktatásnak meg a doktori képzésnek rendszinten sokkal nagyobb bajai vannak, minthogy valahol esetleg ferdén néznek egy popkultúra-kutatóra.

Próza Nostra: Mit gondolsz, magyar nyelven hogy áll a szakirodalom ebben a témában? Milyen szerzőket, blogokat, köteteket érdemes olvasni?Sepsi László

Sepsi László: Zsánerirodalomra szűkítve a dolgot, szerintem a kritikai részével nincs gond a dolognak, elég sokféle hangot meg véleményt lehet olvasni az SFmagon, az Ekultúrán, a Roboraptoron vagy itt a Próza Nostrán meg még egy maroknyi helyen, szóval az orientáló funkció maradéktalanul megvan, és az is jó dolog, hogy Pintér Bence posztja nyomán elindult egy diskurzus a kritikai szerepvállalásról. Nagyon jó ismeretterjesztő kezdeményezés az Athenaeumtól A sci-fi politológiája és a Fantasztikus világok, ha valaki meg akadémikusabb hangra vágyik, érdemes figyelni a Prae-t vagy MA Populáris Kultúra Kutatócsoport dolgait, az Opus folyóiratot és a Parazita könyveket. De továbbra is az van, hogy ha igazán el akarsz mélyedni egy-egy területben, akkor muszáj angol nyelvű szakkönyvekhez és folyóiratokhoz nyúlni, mert még az alapszövegek sincsenek lefordítva magyarra.

Próza Nostra: A hallgatók mennyire érdeklődnek az ilyen témák iránt megítélésed szerint?

Sepsi László: Nagyrészt pozitív tapasztalataim vannak, a Nemes Z.-vel vitt popkult szemináriumaink hallgatószám szempontjából az esztétika szak legsikeresebb kurzusai közé tartoztak, és filmszakon is jól ment a trash- meg a horrorkurzus. Az mindig lutri, hogy ezeken a nagy kategóriákon belül egy-egy órán mi fogja megmozgatni a hallgatókat, és mi hagyja hidegen őket, de az alapvető érdeklődés mindig megvolt.

Próza Nostra: Tartod-e a kapcsolatot másokkal, akik hasonló kutatásokkal foglalkoznak? Kik azok?

Sepsi László: Nemes Z. Márióval a legszorosabb a kapcsolatom, mivel eleve sokat projektelünk együtt, de a legtöbb popkultúrával is foglalkozó tanárral és műhellyel tudunk egymásról, akár az említett MA kutatócsoport, Havasréti József Pécsen, Bárány Tibor a BME-n, a Prae-sek, a Kulter és az Alföld a Debreceni Egyetem körül vagy a szegedi angol szak körüli társaság, ahonnét talán Fodor Andrissal meg veled (stv) dolgoztunk együtt többet. A legtöbbekkel évente egyszer vagy kétszer futunk össze, amit szoros kapcsolattartásnak nem mondanék, de azért így is látszik, hogy nem légüres tér a popult-kutatás.