“...már nem tudta megkülönböztetni a műsorokat a reklámoktól…”
128. o.
Mi az értelme egy hídnak, ha nem köt össze két partot? Ha nem köt össze semmit semmivel?
Egy ilyen híd áll William Gibson Híd-trilógiájának középpontjában, melynek első kötete a Virtuálfény. Ezt követi az Idoru és a Holnap tegnapja (All tomorrow’s parties) című regények. A nyitódarab 1993-ban íródott, ez volt Gibson első megjelent regénye a nagysikerű Sprawl-trilógia lezárása után. 1995-ben jelent meg a regény magyarul, a Valhalla Páholy gondozásában. Most pedig, húsz évvel az első magyar megjelenés után az Agave Kiadó újrafordíttatta és méltó köntösben tárta az olvasók elé a kötetet. Pék Zoltán (Philip K. Dick állandó fordítója az Agavénál) kiváló munkát végzett a fordítással, a jellegzetes gibsoni próza nagyon erősen szólal meg végre ebben a kötetben is magyarul.
Bizakodásra ad okot az új kiadás, talán nem hiába várhatjuk azt, hogy az idehaza mostoha sorsú trilógia – kevés példányszám, hiányzó utánnyomások, gyenge szöveggondozás, kiadó- és fordítóváltások, valamint hiányzó kritikai visszhang nehezítették terjedését – a másik két kötet megjelentetése után, végre megtalálja magyar olvasóit is.
A Sprawl-kötetek után Gibson a közelebbi jövőre vetette a tekintetét ebben a sorozatban. Ez az időben jelenünkhöz közeledő folyamat egészen a Blue Ant-trilógiáig mefigyelhető. A Trendvadász, Árnyvilág és Nyomtalanul alkotta hármas a 2010-es évek küszöbén/elején játszódik, gyakorlatilag a kötetek születésének idején.
A ‘93-as Virtuálfény tehát egy olyan jövőben játszódik, ami a mai olvasó számára már a múlt (egészen pontosan 2006-ban). Mindez persze nem sokat inflál Gibson szövegén, tekintve, hogy – bár sok vonatkozásban szokás látnokként hivatkozni rá – mint ahogyan a legtöbb sci-fi szöveget, ezt sem érdemes egyértelmű (és főleg nem a technikára vonatkozó) jóslatként olvasni.
Gibson érzékenysége egyébként is a kulturális mozgásokra, változásokra koncentrál elsősorban. Az, hogy a technikai háttér pontosan hogyan valósul meg – másodlagos. Nincs ez máshogyan a Virtuálfény esetében sem. A különleges szemüveg, melyet a történet egyik főszereplője, a biciklis futár Chevette emel el egy adatfutártól és válik ezáltal prédává egy gyilkos hajtóvadászatban, úgynevezett virtuálfény technológián alapul és fontos információkat tartalmaz. A technikai egzotikum sokat ad a történet atmoszférájához, már csupán azért is, mert egyáltalán nem tűnnek a valóságtól elrugaszkodottnak a kötetben szereplő invenciók, miközben egyedülálló leleményességről tanúskodnak. Másrészről viszont nagyon érdekesek azok a különbségek, amelyek a gibsoni jövő és a mi közelmúltunk között feszülnek – ezek az anomáliák a történet meg nem valósult “jóslatai”. Az egyik legszembetűnőbb ezek közül, hogy senki nem használ mobiltelefont, ám a fax annyira széleskörűen használt és népszerű kommunikációs eszköz, amire nem volt példa a világunkban. 22 évvel az eredeti írás megjelenése után kifejezetten felpezsdítő szellemi kalandot kínál az olvasónak az, hogy felfigyeljen a kötetben ezekre az eltérésekre, melyek egy soha meg nem valósult jövőre vonatkozó, a valós múltunkban megszületett reális következtetés jelei. Ebben az értelemben a jövőbe tekintő, de meg nem valósuló technikai következtetések nem csak, hogy nem inflálják a szöveget, hanem hozzá is adhatnak az olvasmányélményhez.
Chevette alakján keresztül egy egész szubkultúrát – a biciklis futár szubkultúrát – képes bemutatni Gibson, mindezt olyan hangsúlyokkal, hogy akkor is érdekesnek tűnik ez a világ, ha különösebben soha nem gondolkoztunk még el azon, hogy egyáltalán létezik-e hasonló. (Létezik egyébként, a szerző a San Franciscó-i futárközösséget használta mintaként). Rydell, az ex-zsaru, akit Chevette felkutatására bérelnek fel, kissé együgyű figura, akivel csupán megesnek a dolgok, anélkül, hogy megpróbálná módosítani vagy irányítani az eseményeket. A regény utolsó fejezeteiben ez megváltozik és Rydell magához ragadja az irányítást, ez azonban nem tűnik túl hiteles lépésnek az előzmények ismeretében. Ezen a ponton érezhetően csorbul a karakter koherenciája.
A Virtuálfény kétségtelenül a világépítésben a legerősebb. A történet esetlegessége és az időnként következetlenül ábrázolt karakterek olyan szépséghibák, amelyek eltörpülnek amellett a lenyűgöző szellemi teljesítmény mellett, amit a Híd világának megteremtése jelent. A szóban forgó építmény a San Francisco–Oakland Bay híd, mely a két várost köti össze. Természetesen nem csak a trilógia egyik legfontosabb “szereplője” a híd, hanem egy komplex, a három köteten végighúzódó és folyamatosan gazdagodó szimbólum is egyben.
A történet valóságában egy földrengés használhatatlanná tette a hidat, így azon már nem lehetett eljutni egyik városból a másikba. Mivel a német nanotechnológia segítségével egyszerűbb volt építeni egy alagutat az öblön keresztül, ezért a hidat nem újították fel, de nem is bontották le: ott maradt a helyén, funkcióját vesztve a két part között. A két város kisemmizett lakói, a hajléktalanok, a lecsúszottak egy nap megszállták az építményt és itt teremtették meg életüket, önálló városukat, kultúrájukat. Jamakazi, a japán szociológus hallgató ezt a közösséget vizsgálja, így jut el Skinnerhez, a Hídon lakó öreghez, aki ott volt aznap, amikor az emberek elfoglalták a hidat. Chevette pedig ennek az öregnek a szobatársa.
A híd tehát funkcióváltáson megy keresztül, így nyer újra értelmet a léte, miután már nem tudja beteljesíteni azt a szándékot, amiért építették. A művészeten kívül kevés dolog képes arra, hogy értelmet adjon egy funkcióját vesztett dolognak, William Gibson szerint ilyen dolog az utca, ami mindennek képes megtalálni a saját felhasználási területét.
A vizionált jövőkép kulturális változásai, mint amilyen a celebkultusz kialakulása, a vallási diverzitás szinte karikaturisztikus méretei és a szórakoztatóipar elképesztő befolyása – vegyük észre, hogy ezek mindegyike hasonló igényeket próbál kielégíteni – olyan ábrázolt jelenségek, melyek nagyon pontos képet festenek napjainkról, miközben lehetséges okaikat is felvillantja a szöveg.
A Virtuálfény nagyon gazdag regény, mely meggyőző és lenyűgöző módon beszél a modern emberről egyéni és társadalmi szinten egyaránt, miközben egy soha nem létező, ugyanakkor hihetetlenül pontos és részletes környezetet épít fel. A kiszolgáltatottság, a kirekesztettség világa, a híd, amely nem köt össze semmit semmivel, akkor is a mi világunk, ha ebben a formájában soha nem létezett. Nagyszerű regény. Ideje, hogy megtalálja itthon is az olvasóit. Ma is aktuális:
“Sokaktól eltérően Rydellnek nem volt semmi különösebb baja a feketékkel, bevándorlókkal vagy hasonlókkal. Sőt, ez volt az egyik ok, ami miatt bekerült az akadémiára, merthogy a jegyei nem voltak valami fényesek. Mindenféle teszteket írattak vele, és arra jutottak, hogy nem rasszista. Nem is volt az, de nem valami átgondolt döntés eredményeként. Egyszerűen nem látta értelmét. Nagy macera rasszistának lenni, akkor meg mi értelme? (...) Azt azért elismerte magában – ahogyan ő meg Chevette Washington kiértek a tankcsapdák közé, összebilincselt csuklójukat egyszerre lengetve, akár egy hülye tinirandin –, hogy ebben a pillanatban kicsit ki van akadva bizonyos feketékre és bizonyos bevándorlókra.” – 175–176. o.
