Peter Clines: 14 (Osztott képernyő III.)

Katsa

Peter Clines regénye a Fumax kiadó nemrégiben létrejött thriller alsorozatának hatodik köteteként jelent meg. A lelakatolt borító és a rajta szereplő rövidke utasítás („Soha ne nyisd ki ezt az ajtót!”) összefoglalja az egész könyv fő problémáját, rájátszva a fordított pszichológia működésének törvényszerűségeire. Így hát kinyitottam – a könyvet, de valljuk be, én sem tudtam volna ellenállni a Kavach-épület 14-es lakásának. Ez az eredendő kíváncsiság mozgatja az egész cselekményt, egyúttal veszi rá az olvasót is, hogy rekordsebességgel végezzen a csaknem ötszáz oldalas regénnyel – már ha nem adja fel hamarabb. Olvasás közben pedig narratívákat szövünk, mindenki saját szájíze és fantáziája szerint: vajon mi lehet a zárt ajtók mögött? Bizonyára valami borzalmas, amit senkinek sem lenne szabad látnia, de pontosan ezért olyan vonzó.

Nate Tucker egy átlagosnál is átlagosabb figura, rosszul fizető, unalmas állással, barátnő és jövőkép nélkül. Mikor ajánlanak neki egy albérletet valószerűtlenül alacsony áron, egy percig sem dilemmázik rajta, hogy éljen-e a lehetőséggel. Persze zavarja a túlságosan megfizethető árszabás: egyértelmű, hogy valami nem lesz rendben a lakással. Szép lassan tudomást szerez az ottani halálesetekről, a mutálódott csótányokról vagy éppen arról, hogy az épület tulajdonképpen nem csatlakozik a város energiahálózatához. És persze meglátja a lelakatolt ajtókat. Mindeközben megismerkedik a sorstársaival, s az épület rejtélyei közösséggé kovácsolják a lakókat – a hasonló anyagi körülmények és annak vonzatai miatt mindenki az épület titkának megismerésébe és megfejtésébe öli felhasználhatatlan kreatív energiáit.

A koncepció és a teremtett atmoszféra kiváló egy jó thriller-horror regényhez, nekem azonban úgy tűnt, Peter Clines feszültségkeltése túl hosszúra nyúlt – legalábbis oldalszámokban mérve. Majd négyszáz oldal kell, hogy végre megtörténjen az, amire a könyv kezünkbe vétele (és Nate beköltözése) óta várunk. Eddigre a befogadó már túl sok mindent elképzelt, hogy mi lehet az ajtók mögött, mi lehet a Kavach-épület titka és túlságosan elfáradt. Amit azonban ott találunk, az valóban nem várt és megdöbbentő.

Ez a fordulat pedig zseniálisan piszok húzás, hiszen ha csalódunk a tetőpontnál, Clines egyszerűen ujjal mutogathat a kozmikus horror atyjára: ő csak egy újabb körítéssel tálalt egy régi mítoszt. Mindemellett némi szkepticizmusra ad okot, hogy egy (vagy több) repülő szárnyas-csápos bálna ebben a kontextusban és ilyen hosszas feszültségkeltés után elég-e bárkinek is. Ebből a szempontból Peter Clines regénye egy eléggé undok sündisznó, amihez nehéz hozzányúlni, mert akaratlanul is ott találom magam, hogy Lovecraft munkásságát bírálom, pedig távol álljon tőlem az ilyesmi. Egyszerűen abban kételkedem, hogy ez az alternatív világ újramondva, egy aktuális kontextusba helyezve ugyanolyan hatásos tud maradni, mint a Cthulhu-mítosz maga.

A 14 azért érdekes igazán, mert nem tudom hová elhelyezni magamban, még azon a legelemibb, kétosztatú skálán sem, hogy tetszett vagy nem tetszett. De foglalkoztat, eszembe jut, gondolkodom a megoldásain és azok legitimitásán – és bosszant, ami szerintem abszolút pozitív. Ezért, ha nehéz is hozzányúlni, és nem felelt meg az előzetes elvárásaimnak minden téren (például sokkal könnyedebb, mint gondoltam), mindenképpen meghatározó olvasmányélményként tárolom el magamban, és olyan regényként gondolok rá, amit szeretnék, ha minél többen elolvasnának. Ha másért nem is, az összefutó és lassan kibomló szálakért (mi köze Lovecraft unokájának Teslához?), illetve a színes és szórakoztató, erős karakterek miatt, amelyeket a kötet felvonultat.

stv

“A legjobb ötletek Lovecrafttól és a Scooby Doo-ból” – olvasom a kötetről. Ez nemhogy nem győzött meg, de egyenesen elbizonytalanított. Hajdú Péter, a bohócok és a pókok mellett Scoby Doo-val lehet még kikergetni a világból. Egyébként sem szívelem a crossover ajánlásokat, amikkel a könyves szakma az utóbbi időben maximalizálni akarja a megszólítottak számát. Szóval nálam ez a kötet hátrányból indult. Kemény előítéletekkel viseltettem iránta. A 14 azonban még ebből a helyzetből is képes volt fordítani. Nem is kicsit.

Clines regénye a rémtörténetek egyik nagy múlttal rendelkező alműfajába tartozik, amelyeknek középpontjában a kísértetházak állnak. Különösen szeretem azokat a történeteket, melyek az izoláción alapulnak, mivel ez nagyszerű talaja a feszültségkeltésnek. Általában az izolált területen vagy épületben emberek kisebb csoportjának erőfeszítéseit kísérhetjük végig, mely kiváló lehetőség arra, hogy a szerzők árnyalt karaktereket mutassanak be, akikhez a történet végére valamilyen érzelmi kötődése is kialakulhat az olvasónak. Jó példa erre Jean Ray Kárhozott istenek című regénye vagy Shirley Jackson Stephen King által is méltatott The Haunting of Hill House című munkája (de végsősoron az összes Alien film is ezen a logikán alapul). A szereplők korlátozott száma nem csupán a jellemrajzok elkészítését könnyíti meg, hanem a csoporton belüli kapcsolatok, feszültségek ábrázolását is. Gyakran ebben áll a történetek drámája, még ha a rettenet a kísértetjára épületből ered is. A regény nem csupán az itt felsorolt követelményeknek tesz eleget – ekkor csak jól sikerült iparosmunka volna – de a szerző képes volt új elemekkel is gazdagítani az ismert képletet. Ezek közül az egyik, hogy a kísértetsztorit a történet végére a lovecrafti mítosz keretei közé illeszti, annak szerves részévé teszi, vagyis a kötet intertextuális játékot űz a kozmikus horror hagyománnyal.

A történet főszereplője, Nate, nincs élete legjobb helyzetében: rossz munkával kevés pénzt keres. Ezért is költözik egy olcsón kiadó Los Angeles-i téglaépület bérlakásába. Eleinte sem tűnik úgy, mintha minden rendben volna, de egyre több a szokatlan eset a házban. Nate szabadidejében beleássa magát az épület történetébe, majd a lakók közül verbuvál magának nyomozó csapatot, akikkel tervszerűen kutatják a rejtélyeket. A történet folyamán rengeteg titokra derül fény (például arra, hogy mi rejtőzik a 14-es ajtó mögött), egészen a jó érzékkel megalkotott lezárásig.

Talán a fentiekből kiderül, hogy a kötet egyik erénye a történetvezetésben alkalmazott remek ötletekben és azok adagolásában áll. Hajlamos vagyok az utóbbit többre becsülni: néhány jól elhelyezett ötlet és fordulat maradandóbbá teszi az olvasmányélményemet, mint a parttalan ötlettüzijáték, mely nem is olyan ritka hiba. A 14 nem csupán érdekes ötletekben bővelkedik, de azok mindegyike egy az olvasó előtt kikristályosodó terv része. Clines karaktereire szintén nem lehet panasz, hiszen mindegyikük valódi egyéniség, hihető motivációkkal, sajátos történetekkel: garantált az olvasó kötődése.

Habár a történet folyamán számos szövegszerű utalás történik a Scoby Doo-ra, valamint a méltalások közül több is párhuzamot von a 14 és a Lost között, nekem leginkább a Cthulhu-mítosz kreatív felhasználása ragadta meg a képzeletemet a vendégtartalmak közül, még akkor is, ha volt néhány nagyon meredek jelenet, ahol azt gondoltam, hogy a következő pillanatban egy óvatlan lépéssel minden átfordulhat gagyiba. A maga pimasz módján viszont valami olyat sikerült a szerzőnek alkotnia, amely kellően újszerű (és kellően “tiszteletlen”) módon kezeli a mítoszt. A regény egyébként név szerint említi Lovecraftot és hihető módon szövi bele a történetbe alakját, ezzel magyarázatot adva életműve különösségére is.

A tévésorozatok logikáját idéző epizodikus szerkesztési módja miatt a 14 nem tűnik annyira hosszú regénynek, a zsánerben terjedelmesnek számító ötszáz oldala ellenére sem. Emlékezetes kötetet kaptunk: erős történetet, igényes kivitelezéssel.