Szollár Verának és Nagy Boldizsárnak köszönettel
Erdős István Rajkó című munkája 2014-ben jelent meg a Tilos az Á gondozásában. A hátsó borító 12+-os korkategória megjelölése a Rajkót az ifjúsági kötetek közé sorolja. A könyv az 1920-as években Erdély vadregényes tájain játszódik. A főszereplő egy nemesi családból származó fiatal fiú, aki miután fültanuja lesz szülei halálának, egy cigánykaravánnál talál menedéket a félelem elől, akik a vidéket járják megélhetés után. A szerző a fejlődő Rajkót középpontba állítva egy olyan világot mutat be, amely előítéletek és elutasítások bélyegét viseli magán ugyanakkor ezen világ titkaira bukkanó és szabályait kiismerő kisfiún keresztül tárul fel a kisközösség viszonya korának világával szemben.
A szerző tartózkodik a társadalmi panorámától, inkább mikroszkópikusan láttat és kizárólagosan arra szorítkozik, ami elengedhetetlenül szükséges a cselekmény megértéséhez, ez a zárt horizont később még megnyílhat, hiszen ez csak az első része a trilógiának. A könyv nyelvezete egyszerre gördülékeny, archaizálástól mentes, mégis mintha a 19. századot idéző, azt körbeölelő nosztalgia és varázslat jelenne meg a lapokon.
A bemutatott társadalmi csoportok egyes jellemzői sztereotipikusak. A romák vándorolnak, zenélnek, szoros kapcsolatot ápolnak egymással, idegenekkel szemben gyanakvóak, a falvak lakói szikárak, keménykötésűek, a nemesek fölényesek, mindenkinek tudtára adják, hogy ők vannak a társadalmi hierarchiában magasabb pozícióban és a csendőrök, akik közül ketten veszik komolyan az állítólagos bűnösök, vagyis a romák üldözését, a régi idők iskolájában bízó Suhajda hadnagy és a fiatal, olvasott Winkler tizedes. Azonban a sztereotipikus karakterábábrázoláson túlmutat az, amivel valójában foglalkozik a szerző: a másság témájával. Ezeket az eltéréseket pedig a kommunikáció terén, az elbeszélő életében korábban megismert, megtanult viselkedési formulák és a társadalmi nem kérdésében is az olvasó elé tárja Erdős István.
Rajkó előző életszakaszában a tapasztalatszerzés jobbára arra a nyelvre korlátozódik, amelyen szülei beszélnek hozzá. Rajkó édesanyja hangszíne például megváltozik, amikor a cselédekkel és a ház személyzetével pöröl, majd a kisfiú megállapítja, hogy vele csak akkor beszél így, mikor leszidja. Habár új környezetében mindenki beszél magyarul, a romák sűrűn szőnek cigány eredetű szavakat mondandójukba, melyek megértését a könyvvégi jegyzet segíti.
A fentebb említett közösségen belül sokkal több kommunikációs formát használnak. Ebbe a sokszínűségbe enged betekintést a szerző két beszélőn (Rajkó és egy mindentudó narrátor) keresztül: előtérbe kerülnek olyan kifejezési eszközök, amelyek nem teszik szükségessé a beszélt nyelvet. Ilyen többek között: a némaság Rajkó esetében, amit a halál testközelisége okozott, mikor „Anya sikoltott, apa kiabált” (18) és végeztek velük „a villogó szeműek” (18). Azonban ezzel a némasággal a későbbiekben a pártatlanságára kerül a hangsúly. Másrészt, a zene és tánc, ami bódító hatással van mind a karaván tagjaira, mind más emberekre. Harmadrészt, pedig Janó, az öreg prímás próbálkozása Rajkó szórabírására a pipafüstbe rajzolással. Ez a kommunikációs sokoldalúság azt eredményezi, hogy sokkal ügyesebben értik meg egymást a romák, ugyanakkor belátással rendelkeznek a másik helyzetére, noha nem veszítik el saját szemszögüket. Ilyen Kispali magyarázata Rajkónak, hogy miért fosztanak ki embereket az éj leple alatt: „A gádzsóknak mindig sokkal több van mindenből, mint amit meg tudnak enni. Nekik van, nekünk nincs, nem igazságtalan ez?” (142). Azonban ez a képesség hiányzik a közösségen kívül állókból, mind a csendőrökből, mind pedig a meglátogatott falvak lakóiból.
Az elbeszélő életében korábban megismert, megtanult viselkedési formulákat és a társadalmi nem kérdését érintő különbségeket Rajkó a kisközösségen belül tapasztalja meg. Szembesül például a csoport egyik férfi tagjának szabados életvitelével – amit egyébként a felesége belegyezésével folytat –, majd végighallgatja Kispali történetét, amiben az apa lánynak öltözteti be fiát, hogy megmenekítse az őt üldözőktől, hiszen azok egy kislányt és egy kisfiút keresnek. A kisfiú elbeszélő szó nélkül hagyja ezeket a részeket, kerüli a didaktikusságot, s meghagyja az olvasónak azt a jogot, hogy véleményt formáljon. Kispali fontosnak érzi, hogy a lányruhában járáshoz magyarázatot fűzzön: „Szerinted Janó vezeti ezt a karavánt? Ő mondja meg, hogy mi legyen? Tévedsz. Itt Mári a góré (...) Na és miért lenne megalázó úgy öltözni, mint a góré?” (57—58). Kispali minden lében kanál természete segíti és kalauzolja Rajkót a vándorélet során, így megismerkedik életkörülményeikkel, s a romák észjárásával is. Egyúttal ez az életrevalóság az, aminek segítségével többször is túl tudnak járni az őket hajkurászó csendőrök eszén.
Az eltérések, amikkel a karavánnal töltött időben megbarátkozik pozitívan segítik Rajkó felépülését. Nem ugyanoda jut vissza ahonnan elindult, nem nemes kisfiúvá változik vissza, aki úgy kommunikál, mint a társadalom többsége, hanem többek között megtanul hegedűn játszani s játékán keresztül létesít kapcsolatot a külvilággal. Ezeket a változásokat pozitívan fogadja, habár ezzel a változással vagy kívülállással olyan összeegyeztethetetlenség jön létre, amit a kor szabályai nem tesznek lehetővé: egy nemesi születésű kisfiú nem keresheti kóborló koldusként kenyerét. Hasonló, a kor eszményeivel összeegyeztethetetlen sorsra vágyik az egyik idősebb roma fiú, Vendel is, akinek szíve vágya, hogy gőzkocsikat és gőzmozdonyokat bütykölhessen s ne kelljen álló nap zötykölődnie a szekéren a többiekkel, majd késő éjjelig húzni a talpalávalót a lerészegedőknek egy isten háta mögötti falu korcsmájában. Mindkét esetben Janó az, aki tisztában van a társadalmi korlátokkal s ezekre fel is hívja a figyelmet. Noha Rajkó valódi, megbecsült tagjává lép elő a közösségnek a városbeli játéka miatt – kiküldik koldulni a város egyik terére, ahol megríkatja hallgatóságát majd bőkezűen adakoznak neki –, Janó rámutat arra, hogy a fiú „egy másik családhoz tartozik” (160). Vendel esetében pedig a közösséghez tartozást használja fegyverként, hogy meggyőzze igazáról, aki végül magába rejti vágyakozását egy más élet után, majd szó nélkül követi a prímást.
A konvencionális befejezés megannyi kérdést is magában hordoz, mint például lehetséges-e egy alternatív befejezés a későbbi könyvekben. Ugyanakkor a történet a jelenkor társadalmára is rákérdez: vajon a különbségtételek számbavétele és megismertetése az olvasóval segít-e a másságtól félelmet oldani? Erdős István regénye több oldalról is kaput nyit az ifjúsági irodalomra. Egyfelől, megjelenik a másság kérdésének taglalása, legyen az társadalmi háttér vagy társadalmi nem felől érkező. Másfelől, ezen másságok megítélését az olvasóra hagyja. Ezek miatt, dacára a kötet rövidségének, mindenképpen remek olvasnivaló, könnyed stílusával, egyszerűségével és szerethetőségével.
