A cyberpunk nem az én világom. Hiába kedvelem az alapvetően sötétebb, pesszimistább világképű műfajokat, talán az erre a tematikára sokszor jellemző reménytelenség az, ami elriaszt. Képregényben még nem adtam esélyt neki, a Tokyo Ghost viszont jó bevezetőnek tűnt. Egy mindent eluraló nagyvállalat, ami ostoba sorozatokkal és műsorokkal tartja rabságban az emberiséget és a fiatal pár, akik szembeszállnak vele, izgalmas ötletnek tűnt.
Végül is a képregény legnagyobb erényének Debbie és Teddy/Led kapcsolatának ábrázolását találtam. Nem is csak a hitelessége miatt, hanem mert tökéletesen bemutatja a bántalmazó kapcsolatok minden pszichológiai jellemzőjét anélkül, hogy fizikai bántalmazást mutatna be (itt most a történetből fakadó összecsapásokat nem számolom). Átérezzük a pár közötti mélységesen toxikus viszonyt. A lány társfüggőségét, ragaszkodását a múlt iránt és folyamatos reménytelen reménykedését a változásért, amelyben felismerjük azt az önáltatást, ami minden egyes pozitív gesztust örök megváltásként kezel. A férfi esetében pedig a fogadkozások és bukások örök körforgását, amiben a tisztulás rövid pillanatait a drogokban való újabb és újabb elmerülés követi. Teddy Led Dentté válásának, függőségének eredője az önutálat, az önmagával való szembenézésre való képtelenség. A Tokyo Ghost ennek a két fiatalnak az utazását mutatja be önmaguk megismerése és a megbékélés érdekében. Remek megoldás, ahogyan a közös múlt egyes részeit a történet újabb és újabb narrációval adja elő, így mutatva meg a kapcsolat folyamatos változását, ahogy az átértékelés újabb pontjára jutnak el szereplőink, változtatva a hangsúlyokon.
Debbie és Teddy nem csak a párkapcsolatban állnak a spektrum ellentétes végein, de nézőpontjukban is: a lány tisztaságra vágyik, menekülésre Flak City mesterséges rengetegéből, míg a férfi elmerülne benne. A képregény folyamatosan ütközteti a két látásmódot, melyek vibráló összecsapásai mélyebb bepillantást engednek a karakterek lelkébe. Ahogyan a pár szemléletmódja egyre közelebb kerül egymáshoz, úgy válik tragédiájuk egyre elkerülhetetlenebbé, ami sajátos feszültséget ad közös utazásuknak, és íróilag egy ragyogó eszköz a hatáskeltésre. Remender plasztikusan ábrázolja a kapcsolat pszichológiáját, a hullámhegyeket és hullámvölgyeket; ez volt az, ami számomra kiemelte a történetet a tucatáruk közül.
A cselekmény egyéb szintjei azonban nem voltak ennyire meggyőzőek. A cyberpunk világ paneljait ismerősként üdvözöltem: a tévére, sorozatokra és erőszakra épülő kiterjesztett valóság bár sajátos, de nem példa nélküli; a cybertérben bolyongó MI-k megzabolázása örök toposz, bár azt el kell ismerni, itt csak mellékszál az öntudatra ébredésük; a mindent uraló óriásvállalat és vezetője, aki csak a saját céljait nézi, és az emberi felelőtlenség pellengérre állítása sem újkeletű. Bár ez utóbbi téma jól hangsúlyozza a párkapcsolati dráma fő kérdéskörét, sajnos túlságosan klisészerű a feldolgozás.
A képregény fő megállapítása, hogy az emberiség képtelen szembenézni azzal a pusztítással, amit önmagával és a bolygóval szemben elkövetett. Ezért menekülünk az agresszív hirdetésekkel teli örök szórakozás világába, a hálóra. Ebben a színes kavalkádban egyértelműen visszaköszön az Idiokrácia jövőképe annak pornósztár elnökével egyetemben: a szexre és erőszakra épülő műsorokban nem csak a felláció, de a tömeggyilkosság is mindennapos, mellyel a köznép levezetheti hétköznapi frusztrációit. Ezzel a színes-szagos, minden ízében mesterséges világgal áll szemben a természetes környezet, Japán EMP-vel uralt, újra zöldellővé varázsolt szigete, ahol az új busidó alapján mindenkinek jár a második esély. Önmagában furcsának találtam, hogy az az ország vált ellenképpé, ami a hagyományos cyberpunkban a technológiai fejlődés csúcsán állt nagyvállalataival és a hatalmas neon TDK feliratokkal, de kétségkívül inkább a tradicionális japán értékek, a sintó és a buddhizmus gondolatisága köszön vissza ebben a részben, modern köntösben.
Ezzel együtt is rettenetesen leegyszerűsítőnek találtam mindazt, amit Remender közvetített: a természethez való visszatérés, bár önmagában szép filozófia (gondoljunk csak az elmúlt századokra, ahol a legkülönbözőbb gondolkodók jutottak erre a véleményre Rousseau után szabadon), mégsem gondolom, hogy képes lenne megoldani az emberiség valamennyi problémáját, míg a kapitalizmus és az azt követő társadalmi-gazdasági fejlődés sem az ördögtől való, ahol a modern nyugati ember csak halált és pusztulást képes magával hozni. Bár érteni vélem, hogy ez a kérdéskör inkább párhuzamul szolgál a korábban említettek szerint az egyéni emberi problémákra és az önismeret hiányára, az egész képregényen keresztülvonuló és többször hangoztatott vélemények mégis túlmutatnak ezen az egyszerű allegórián, és mélyebb gondolatiságra utalnak.
A Tokyo Ghostban végigvezetett gondolatok, bár tetszetősek és megfelelnek a korszellem sugallatának, mégsem elég árnyaltak, túlságosan fekete-fehérben dolgozzák fel azt az összetett problémát, ami a mai valóságunk. Ugyanakkor kétségtelen, hogy rengeteg kisebb kérdést is megvizsgál, legyen szó a gazdagabb, és így jobb hozzáférésű (például információról, hatalomról vagy tőkéről) csoportok felelősségéről az újraelosztásban, a szegénység és a hiány személyiséget megroppantó hatásáról, a terrorizmus és a bosszú értelmetlenségéről. A témák változatosak és széles spektrumot ölelnek fel, a kötet gondolatisága mégsem volt számomra elég meggyőző. De ha az összképet nézzük, akkor kétségtelen, egy remek képregénnyel van dolgunk.
Sean Murphy grafikus és Matt Hollingsworth színező ugyanis egy fantasztikus, élénk, vibráló világot alkotott, ahol a cyberpunkra jellemző neon színek ragyogó kontrasztot alkotnak a természet zöldjével, így hangsúlyozva a két világ ellentmondásait. A magenta és a kék mindent eluraló mesterséges párosa, valamint a feketék kontrasztja gyönyörűen megmutatja a lelkek sötétségét és a karakterek belső kétségeit. Azt hiszem, nem véletlen, hogy Mr. Flak talán az egyetlen, aki sosincs árnyékban, az ő értékrendje egyszerű és érthető, míg főhőseink azok, akik folyamatosan ingadoznak döntéseikben.
Murphy stílusát már a Batman: Fehér lovag esetén is nagyon megkapónak találtam: karcos, szálkás rajzai ehhez a történethez is remekül illettek, ugyanakkor anatómiailag végig pontos maradt, legyen szó emberről vagy állatról. Ahogy maga a történet, úgy figurái is végig szilárd talajon álltak, még a harcjelenetek során is. Mert bár a kötet filozófiáját emeltem ki eddig, a Tokyo Ghost egy hamisítatlan akcióképregény, ami folyamatosan pörög egyik összecsapástól a következőig, Murphy pedig ebben is remek. Kockái látványosak és lenyűgözőek, a statikus pillanatoknál pedig részletgazdagok, még úgy is, ha apró figuráit csak néhány vonallal skicceli fel. Jó nézni ezt a kiadványt, ami nem csak az eredeti képregényt, de magát a kiadást is dicséri.
Rick Remender képregénye az emberi kapcsolatok elemzésével mutatott újat a zsáneren belül. A technika és az emberi lélek kapcsolata, a mélyben rejlő problémák és önellentmondások, amelyek annyira jellemzőek fajunkra, csakugyan a kép részei. Ugyanakkor a társadalomról nem tud igazán eredeti gondolatokat megfogalmazni. A képi világ, a megvalósítás ad egy olyan minőséget, ami miatt mindenképpen megéri elolvasni a Tokyo Ghostot. Hatásos és gyomorforgató, igazi felnőtteknek szóló olvasmány.
