Tudom, hogy nem vagyok egyedül: félek a haláltól. Függetlenül attól, hogy ki milyen világnézeti magyarázatot ad a zsigeri halálfélelemre, ami kisgyermekkorunktól velünk él, a halál ténye rádöbbent, hogy életünk vélt és valós értelme, tetteink súlya eltörpül a világegyetem fenségessége mellett. Ha valóban amiatt félünk, mert a halál (és a földi lények élete nélkülünk) a legmegismerhetetlenebb dolog a világon, akkor Miriam Blacknek nincs oke félelemre: látomásai révén pontosan tudja, hogy akiket megérint, milyen körülmények között veszítik el életüket. Egyedül saját halálát nem láthatja. A számos White Wolf szerepjáték megírásából oroszlánrészt vállaló, valamint a Csillagok háborúja: Utóhatás-sorozatot jegyző Chuck Wendig ebből az ötletből kerekített egy természetfeletti krimisorozatot. A sikeresnek mondható Vészmadarak folytatása azonban állatorvosi lova a másodikkönyves-szindrómának, és a magyar kiadásban megmutatkoznak a piac jelenlegi bizonytalanságából, illetve a magyar könyvkiadás árapályrendszeréből fakadó betegségek. Egyszerűen: gyenge. Pedig lehetett volna ütősebb.
Az előző könyv végén a sorsot megváltoztató Miriam megmenti Louist a biztos haláltól, mivel a regények világában a lelkeket afféle mérlegképes könyveléssel számlálják, ahol nem az számít, hogy konkrétan ki fog meghalni, hanem az, hogy valaki elhagyja a földi árnyékvilágot. Ám Miriam, ez a Tom Waitsbe oltott Marla Singer nem tud megbirkózni a nagy feladattal, hogy végre megállapodjon egy pasinál, kasszában dolgozzon egy rendes állásban és békés családi életet éljenek lakókocsijukban. A nyárspolgári lét fojtogató egyszerűsége messze kívül esik a médium komfortzónáján, de szerencsére nem kell sokáig jókislányt játszania. Egy szép napon megjelenik egy gyilkolni készülő férfi a Long Beach Island-i Ship Bottom vegyesboltjában, de Miriam közbelép. És ezzel felégeti a reményét is, hogy valaha problémamentesen betagozódjon a fogyasztói társadalom “munka-család-gyerek” szentháromságába. Louis a maga módján próbál “jót tenni vele” és támogatja, de lélekben maga is tudja, hogy a jó szándék önmagában is kevés, a hála, a szeretet konvencionális, édeskés gesztusai leperegnek Miriamról. Így aztán a legtöbb, amit tehet, hogy munkát szerez neki a Caldecott lányiskolában, egy luxusfelszereltségű javítóintézetben, ahol az igazgatónő haldoklik, és tudni akarja, hogyan fog elmúlni. De nem ő lesz az egyetlen. Amikor Miriam megérinti az egyik leánynövendéket, világosan látja, hogy rituális halála mögött egy sorozatgyilkos keze van. És Miriam megmentheti. De milyen áron?
A rejtély tehát adott, és a Caldecott lányiskola hangulatos, ikonikus helyszín, ami tökéletes hátterül szolgál ahhoz, hogy Miriam gyermekkorába betekintést nyerhessünk. Túl tökéletes hátterül. Egyrészt – mint minden regénybeli, imázsára gondosan ügyelő szervezetnél – sötét titkok lappanganak az iskola múltjában, másrészt viszont a helyszín és a felvonultatott szereplők annyira tudatos kontrasztot alkotnak Miriam személyiségével, hogy csakis egy író terelhette be ebbe az intézetbe. Tipikus másodikkönyves hiba ez a fajta erőltetett kontrasztosság, láttuk már ezt számos YA-sorozatban. Olyan, mintha egy íróiskolából tanult fogás tankönyvi példája lenne, hogy hogyan bontsuk ki a karaktert és tartsuk fenn a feszültséget, de mégsem sikerül az első könyv lendületét továbbvinni. Louis pont az ellenkezőjét akarja annak, amit Miriam, a könyv “ellensége” pont az ellenkezőjére használja Miriamhoz hasonló tehetségét, a természetfeletti elemek és az áldozatok pont Miriam keménycsaj-páncélján ütnek rést, pont az első látomás misztikus jelmondata lesz a megfejtés egyik kulcsa. Ja, és az író pont ellentétest hatást vált ki belőlem a művével, mint az elvárható lenne egy thrillernél.
Annyira kiszámítottan peregnek az események, olyan óraműpontossággal esnek a fordulatok, hogy a sodró sztori mögött bántóan kirajzolódik a vázszerkezet, amire Wendig fölfűzte a történetét. Pedig én abból a szempontból ideális, naiv olvasó vagyok, hogy sosem találom ki előre, ki a gyilkos, nem gondolkozom azon, hogy most kellene a fordulatnak jönnie. Amikor elmerülök egy misztikus krimi világában, izgulnom kéne, hogy ki lesz a gyilkos, szorítanom kéne Louis és Miriam kapcsolatáért, hinnem kéne benne, hogy nagy a tét, látnom kellene magam előtt a rémes jeleneteket a maguk valóságában. De nem megy. Mert Wendig annyira megrettenhetett első könyve sikerétől, hogy a másodikban mindennek nagyobbat kell szólnia – olyan teátrális nagyjeleneteket csinál, olyan hiteltelen hasonlatokkal narrál, hogy azt nem bírom komolyan venni. Ezt csak egy példa erejéig megvilágítandó: a regény vége felé kiderül, hogy a gyilkosságok egy kerthez kapcsolódnak, amiben az áldozatok holtteste is nyugszik. Wendig erre kicsit szájbarágósan ráerőltet egy “fordított Édenkert”-metaforát, ami annyira elcsépelt és abban a környezetben olyan mesterkéltnek hatott, hogy felszisszentem olvasás közben. Ugyanakkor kifejezetten élveztem, amikor a szereplőkkel való párbeszédben sikerült eljutni és több oldalról megvilágítani a Miriam képességeiből fakadó erkölcsi dilemmák gócpontját, hogy miként is egyeztethető össze a jövőképek látása a szabad akarattal, és azt gondolom, a szerző regényhez mérten kielégítő választ adott rá a könyv lapjain.
A legnagyobb akadálya a könyv élvezetének azonban a főhős, Miriam Black maga. Én könnyen besorolok antihősök mögé, mert sokkal árnyaltabbak, emberibbek tudnak lenni, mint egy napnál világosabban hősnek teremtett szereplő, itt viszont Wendig elvetette a sulykot. Egyrészt a neve. Komolyan? Black? Többre nem futotta? De legyen inkább a személyiségéről szó: addig jól gondolkodott az író, hogy aki látja mások halálát, az jó eséllyel cinikus, fatalista lesz , és emberi kapcsolatait meg fogja mérgezni “adománya”. Wendig még azt is képes érzékeltetni, hogy ezek a személyiségjegyek énvédő mechanizmusok. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy tisztességes jellemrajz és jól átgondolt, személyiséget előtérbe helyező dialógusok helyett egysíkú, egyetlen jellemvonással operáló karaktert teremtett: egy mocskosszájú, lelketlen, mísz picsát, aki élből mindenkinek odavág egyet. Nem vagyok prűd, sőt magyarként büszke vagyok a változatos káromkodásainkra, de a nyelvi találékonyság és íráskészség nem merül ki abban, hogy hova lehet még beszúrni egy “seggfejt” vagy “faszkalapot”.
Miriam egyszerűen képtelen megnyílni. Márpedig a főhős arról ismerszik meg, hogy az ő szemén keresztül látjuk a világot, és ha nem is kell szeretni vagy rokonszenvezni vele, legalább annyi hadd adassék meg, hogy ismerjük meg. Csakhogy Wendig olyan sablonokat villant meg (vallási fundamentalista, zsarnok anyuka, fegyverbuzi nagybácsi, aki lőni tanítja), amit ezerszer láttam és nem kényszerít előítéleteim felülvizsgálatára.
A párbeszédek egyébként sajnálatomra az amerikai akcióhős-klisék teljes tárházát elpuffogtatják. Ezek közül is a legkínosabbak a főgonosz szájából többször is elhangzó “nem is különbözünk mi annyira egymástól”, illetve a jobbkeze sejtetősnek szánt “olyan sok mindent nem tudsz még”-fordulata. Nagyon sok benne a műfajnak szóló kemény odamondogatás, ami hamar fárasztóvá válik. Ezt cseppet sem enyhíti a popkulturális utalások töménysége, no meg a szarkasztikus humornak szánt közhelyes amerikanizmusok, ami sokszor csak helykitöltő buborékfóliának tűnik a cselekmény lelassítására, de érdemben nem tesz hozzá a jelenetben rejlő konfliktus kibontásához vagy a szereplők jelleméhez.
Nem lehet szó nélkül elmenni a magyar kiadásban érezhető sietség mellett sem. A szövegen meglátszik, hogy a határidő rövidsége mindent felülírt, ez pedig egyértelmű minőségromlást eredményezett. És itt most nem esetleges sajtóhibákról beszélek, vagy arról, hogy az idegen neveket alapból is aláhúzza a Word. Hanem arról, hogy fantáziátlan a magyar szöveg: a legkézenfekvőbb szófordulatok magyarul is amerikai “akcentussal” szólalnak meg, máskor meg a fordító félreértett egyes kifejezéseket, ezért oda nem illően szerepelnek a magyarban, vagy egyszerűen csak lusta volt megnézni, hogy a “paradicsommadár” (i.e. a “bird of paradise”) az valójában a papagájvirágot fedi. Viszont az olyan, minimális angollal is kilogikázható, rádióból kiirthatatlan számokat, mint az “Eye of the Tiger” vagy a “Paint It Black” meg könyörtelenül magyarul szerepelteti a szövegben. Szegről-végről kollégaként megértem azt, ha a szűk határidővel dolgozó fordító megy előre, mint a gép, ez még bocsánatos bűn lenne, de a gondos szerkesztői munkát nem pótolja semmi, és itt az az érzésem, hogy ez elmaradt.
Ismervén és szeretvén a Fumax más könyveit, csak arra tudok gondolni, hogy a minden kiadó életében létfontosságú könyves események ezúttal keresztbe tettek a pontos munkának, meghazudtolván a “minőségi könyvek, igényes olvasóknak” jelmondatot. Pedig a Thriller-sorozat nagyon ígéretes, és biztos vagyok benne, hogy a Malerman–Hawkins–Clines-trojka révén még sok jó (névleg) thrillert (de valójában horrort, krimit) kapunk a kiadótól, csak ahhoz idő kell. Kicsit úgy érzem magam, mint a Monty Python-jelenetben, amikor a döglött papagájt viszi vissza John Cleese, a boltos Michael Palin pedig váltig állítja, hogy a kék norvég nem döglött, “csak pihen”. Várni kell, és jobban lesz. Ez a könyv nagyon be akarja bizonyítani nekem, hogy Wendig nem csak kalandmodult meg számítógépes játékot tud írni, hanem regényt is, várj még egy kicsit, és a következő regény megint jó lesz. De nem a Halálmadarak fog meggyőzni erről.
