Oszama a Fellegvárban (Lavie Tidhar: Oszama)

„A tények fontosak. Elválasztják a fikciót és a valóságot,

Mike Longshott cifra világát Joe világának konkrét tereitől.”

Mindenekelőtt érdemes lehet az ukrónia fogalmát tisztáznunk. A kifejezést az „utópia” mintájára alkotta meg Charles Renouvier. Míg az utópia alapvetően egy (nem létező) helyre reflektál, addig az ukrónia egy idővel, korral, korszakkal teszi ugyanezt. Az ukrónia alapvető kérdése a „Mi lett volna, ha…?”. Azok az ukróniák, melyek irodalmi formában, irodalmi igénnyel kerülnek kifejtésre, általában az alternatív történelmi regény kissé nehézkes elnevezésű műfajába tartoznak. Az egyik legismertebb példa erre Philip K. Dick Az ember a fellegvárban című regénye, mely több alkalommal is vonatkoztatási pontja lesz jelen írásnak.

Lavie Tidhar szóban forgó regénye, az Oszama, ugyanis az említett Dick-regényhez hasonlóan ukrónia. Ám a párhuzamok a két mű között sokkal alapvetőbbek és lényegibbek, minthogy csupán a zsánerre vonatkozzanak.

Az Oszama története egy a miénkhez hasonló, ám mégis más világban játszódik. Ebben a világban kicsit máshogyan alakult a történelem és ez mindenen rajtahagyta a bélyegét. Charles de Gaulle például 1944-ben meghalt, így jelentős francia tábornokként emlékeznek rá hazájában, ám soha nem lett belőle elnök, ellentétben Saint-Exupéryvel, akiből viszont igen. Amerika nem avatkozott be a francia-vietnámi konfliktusba, így nem következett be a XX. század történetének egyik legádázabb és legelkeseredettebb háborúja. Talán éppen a kevesebb háborús konfliktus miatt, de ebben a másik világban a technikai fejlődés is jóval kisebb mértékű. Továbbá az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a Star Wars, nem láttak még iPad-et, nem tudják, mi az a Világkereskedelmi Központ. Terrorizmus, mint hadviselés nem létezik.

Van viszont egy író, aki Mike Longshott álnév alatt történeteket ír a szabadságharcos Oszama bin Ládenről, kitalált hőséről, aki megkérdőjelezhető módszerekkel harcol egy arctalan, elnyomó hatalom ellen. Az általa vívott háború megdöbbentő, újszerű és kegyetlen. A borzongani vágyó olvasók tömegeit kötik le az „igazságosztó” történetei, melyek olyan érthetetlen címek alatt jelennek meg, mint amilyen például a „Világkereskedelmi Központ”.

A történet főhőse, Joe – akinek vezetéknevét soha nem tudjuk meg – magánnyomozóként dolgozik, Vientiánban él. Egy napon felkeresi egy fiatal nő, aki azzal bízza meg őt, hogy találja meg a titokzatos írót, Mike Longshottot, kerül, amibe kerül. Joe maga is rajongója az Oszama bin Láden regényeknek és elvállalja a munkát. Még aznap megpróbálják megölni. Így veszi kezdetét a Párizson, Londonon és végül New Yorkon keresztül vezető hajszája a titokzatos író után.

Adott tehát egy író, aki a történet világától különböző valóságot ír le a (regényen belüli) regényeiben, ráadásul a műveiben megjelenő világ az olvasó tapasztalati valóságán alapul. E mondat Az ember a fellegvárban című PKD-regényre éppúgy igaz, mint az Oszamára. Az előbbiben a „Sáska” egy olyan világról mesélt, melyben a második világháborút a Szövetségesek nyerték meg, így Észak-Amerikát nem osztotta fel egymás között a Harmadik Birodalom és a Japán Császárság. Az utóbbiban a Longshott-regények egy olyan világot beszélnek el, ahol a technikai fejlődés messze felülmúlja az író világának technikai fejlettségét, és ahol a terrorizmus valódi fenyegetés, valódi háború, bár ettől még nem lesz kevésbé érthetetlen. Azon túl, hogy mindkét ukróniában – Philip K. Dickében éppúgy, mint Lavie Tidharéban – egy titokzatos író titokzatos regénye áll az események és a rejtélyek középpontjában (ukrónia az ukróniában), mindkét regény eseményeinek hátteréül egy háború szolgál.

Az áthallások annyira erősek, hogy nehéz nem egyfajta parafrázisként olvasni az Oszamát. Természetesen a két regény közötti nagyfokú hasonlóságnak funkciója is van Tidhar regényében. Míg Dick könyve esetén az olvasó úgy tehette le a könyvet, hogy saját tapasztalati valósága pozitívan került ki az összehasonlításban a szövegvilág valóságával, addig az Oszama esetében éppen ellenkező a helyzet: a Longshott-regények olvasói megborzongnak a sok rettenetes eseményt olvasva, majd becsukják a könyvet és megkönnyebbülve felsóhajtanak, hogy milyen jó, amiért ez nem az ő világuk. Ettől lesz igazán keserű, amikor mi becsukjuk a könyvünket és megérkezünk abba a világba – a mi realitásunkba – ami csupán szörnyű fikció a regényvilág olvasóinak.

Az Oszama tehát többszörös játék a valósággal és a fikcióval. Tükrözés és tükröződés, mely a regény végére olyan komplex alakzattá áll össze, hogy sem a szereplők, sem az olvasó nem tud a regényben megjelenő valóságok között eligazodni. Joe ugyanis tudja, hogy nincs minden rendben a világgal, amiben él és nincs minden rendben a könyvek körül, amiket annyira szeret olvasni. A főhős valósághoz való viszonyának megkérdőjelezése újabb párhuzam Dick írásai és Tidhar regénye között. Ezen kívül a cselekmény egyik kulcshelyszíne a Castle klub épülete – mely Longshott anonimitásának őrzője, ezáltal az író menedéke is – nevében és funkciójában egyértelmű utalás a PKD regény fellegvárára (High Castle), mely abban a világban a „Sáska” szerzőjének menedéke.

„ – Itt boldog vagy? – Joe visszakérdezett:

– Hogy érted? – és Alfred elmosolyodva válaszolt:

 – Gondolom, ez is egyfajta válasz.”

Ebben a világban mindent sűrű cigarettafüst leng be. Joe gyakori vendége a bároknak, ahol természetesen whiskyt iszik, mint mindenki más – és gyakorta újratölteti a poharát a csapossal. Mintha egy Chandler vagy egy Hammett hardboiled krimibe csöppentünk volna. A nosztalgia érzése így átszövi az egész szöveget és ez megadja az alaphangulatot, melyet a szomorúság és elveszettség érzése tovább mélyít. Nem véletlen, hogy ezen érzések munkálnak a regényben és hozzák létre az atmoszférát a nosztalgia mellett, hiszen a nosztalgikusságban mindig már megtalálható valamifajta szomorúság és természetesen a veszteség érzése is.

Az Oszama nyelvi megformáltsága is érdekes. Amellett, hogy rengeteg jó mondat található benne, jellemző az egész regényre egyfajta lirizáltság, mely időnként már-már patetikusságba hajlik. Ez talán zavaró lehet azoknak az olvasóknak, akik jobban kedvelik a nyelvileg szikárabban megformált szövegeket, ám le kell szögezni, hogy minden pátosz ellenére sem fordul az írás olcsó hatásvadászatba.

A regény rövid, néhány oldalnál ritkán hosszabb terjedelmű, címekkel ellátott fejezetekre bomlik. Ez William Gibson Blue Ant-trilógiájának második és harmadik kötetére is jellemző volt. Ám míg Gibsonnál ez a strukturális stratégia gyorsította a szöveget, az Oszama esetében éppen az ellenkező hatást váltja ki. Az egy szálon futó cselekmény fejezetekre darabolása ugyanis teljesen önkényes módon történik. Egy-egy fejezet belső kohézióját ritkán adja meg egy szimbólumnál vagy asszociatív kapcsolatnál erősebb szövegalakzat. Így aztán – ha csak a történet ritmusára és eseményeire vagyunk tekintettel – több fejezetet anélkül lehetne összevonni, hogy az bármifajta zavart okozna a regény felépítésében, sőt, sokszor éppen egyértelműbbé tenné azt. A fejezetfelosztásnak az Oszamában alkalmazott technikája lassítja a szöveget, illetve a szerkezet szintjén motivikusan megismétlődik a biztos határok meghúzásának problémája, mely a történet szintjén a valóság-fikció elválaszthatatlanságában jelent meg.

Joe történetének fejezetei közé időnként más betűtípussal szedett fejezetek ékelődnek be. Ezek Mike Longshott regényeinek részletei, melyek egy terrorakció kiterveléséről, kivitelezéséről vagy következményeiről adnak számot. E fejezetek mintha csupán a mi világuk történelemkönyvének lapjai lennének. Az a tény, hogy a regényvilágban a terrorcselekmények a fikció terrénumába utaltak, lehetőséget ad arra, hogy a narrátor olyan álláspontot alakítson ki a terrorizmus jelenségével kapcsolatban, melyet talán a legcélszerűbb lenne kritikainak nevezni. Egy terrorizmussal, terrorcselekményekkel foglalkozó regény ugyanis magában hordozza a didaktikusság veszélyét, illetve a kritikai távolságtartás hiányát, melyet az események időben közeli, adott esetben személyes és gyakran megosztó volta okoz. Bevallom, eleinte tartottam attól, hogy effajta regény az Oszama is, ám – mint az a fentiekből látszik – alaptalan volt a félelmem.

Az Oszama úgy beszél a terrorizmusról, hogy közben nem foglal állást az oldalak tekintetében: nem tartja legitimnek a terrorcselekményeket, ugyanakkor reakcióként értelmezi őket, beilleszthetőnek egy ok-okozati láncolatba. Nincsenek érvek egyik oldal mellett sem, csupán az események plasztikus leírása. Az egyik legmegrendítőbb része a könyvnek éppen ezért az a fejezet, mely az utolsó egy percét mutatja be olyan embereknek, akik egy-egy terrorcselekmény áldozataivá váltak.

Valamifajta állásfoglalásnak talán csak Joe döntése értelmezhető a történet végén, de ez is inkább egy olyan világ fölött mond ítéletet, melyben a terrorizmus létezik, mintsem, hogy a két pólus egyik vagy másik oldala mellé tenné le voksát.

A könyvet az Ad Astra Kiadó jelentette meg magyar nyelven, szokásukhoz híven kiváló minőségben és fordításban, ráadásul e-könyvben is megvásárolható a kiadó weblapján. Nem csak az alternatív történelmi regény műfaja iránt érdeklődőknek érdemes azonban elolvasniuk a kötetet: az igényes és ötletes nyelvi megoldások, a gondolatébresztő nézőpontok és a rendhagyó kifejezőeszközök miatt bárkinek merem ajánlani az Oszamát, aki gyönyörködni és gondolkodni is szeret egy regényen. Mélyen az olvasó fejébe fészkeli magát, így nem könnyű utána gyorsan új könyvbe kezdeni.