Tomasics József neve biztos, hogy nem ismeretlen azok előtt, akik érdeklődnek a hazai horror- és weird irodalom iránt. Az ő munkásságának köszönhetően jött létre a The Black Aether online magazin és az e köré szerveződő közösség, amelynek célja a magyar és nemzetközi weird bemutatása és népszerűsítése. Az utóbbi években hatalmas energiákat fektetett abba, hogy segítse a magyar alkotókat, megjelenési lehetőséget biztosítson nekik, illetve támogasson minden olyan kezdeményezést, ami előrelendítheti a szcéna ügyét. Mindezek elismeréseként ő lett a 2021-es Hexa-díj díjazottja, adta tehát magát az apropó egy interjúhoz. A TBA és a hozzá kapcsolódó projektek múltjáról, jelenéről és jövőjéről Nyerges Csaba beszélgetett vele.
Próza Nostra (PN): Arról már többször beszéltél, hogy a Lovecraft írásai iránti rajongásod nem „első látásra”, hanem életkorodat tekintve relatíve későn, már érett olvasóként keletkezett. Azt meg tudod mondani, hogy a klasszikus weird melyik aspektusa volt az, ami végül beszippantott? A kozmicizmus, a hangulat, esetleg hogy azt a bizonyos leírhatatlan rettenetet neked mint olvasónak kell fejben összerakni vagy valami egészen más?
Tomasics József (TJ): Ha mindenképp választanom kell akkor a hangulatot emelném ki első helyen, de persze fontos volt a misztikum is. Aztán ahogy egyre jobban belemélyedtem a szövegekbe és ezzel párhuzamosan az életéből és a fikción kívüli munkásságából is többet megismertem egyre jobban kikristályosodott előttem mindaz, ami a sorok mögött rejlik. Lovecraft rémirodalma sokkal több, mint lazán kapcsolódó horrortörténetek sora, melyeket a világűr rettenetes és főleg gonosz szörnyei kötnek össze. Egyértelműen magasabb művészeti értéket képvisel, mondanivalójuk, jelentéstartalmuk és szimbolikájuk sokrétű, olyan filozófiai kérdéseket (is) tárgyalnak, melyek az emberiség múltját, jelenét és jövőjét vizsgálják. Vitathatatlan, ahogy Lovecraft is írta: „A kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak, mivel az olvasótól bizonyos fokú képzelőerőt és a mindennapi élettől való függetlenedést igényelnek.”
Nem feltétlenül szokták szelektálgatni, de az én fejemben három részre „osztva” él Lovecraft művészete. Vannak egyrészt a kozmicista, vagy Cthulhu-mítosztörténetek mint a Szín az űrből, az Erich Zann muzsikája, és persze a Cthulhu hívása stb., azután a dunsaniánus, kvázi dark fantasy vonal mint a Zarándokút Kadathba és társai, illetve vannak –fogalmazzunk így - a klasszikus rémtörténetek. Én személy szerint a nem mainstream történeteit szeretem legjobban, ha példát is kell hoznom akkor hirtelenjében kettőt említenék: az egyik a Kép a házban, mely egy nagyon egyszerű rémtörténetnek tűnik, ugyanakkor benne van szerintem minden, ami Lovecraft: nagyon erős hangulat, az idő és a tér machinációjának hangsúlyos szerepe, meg persze a rémirodalmi elem és némi kozmicizmus is. A másik pedig A gonosz lelkész, amely tulajdonképpen csak egy levéltöredék Lovecraft egyik álmáról.
PN: Ha már ilyen közel áll hozzád az életmű kezdete, mi a véleményed annak utóéletéről? Gondolok itt elsősorban a mítosz kialakítására August Derleth és mások által.
TJ: Ez egy komplex kérdés, amelyre nehéz rövid és tömör választ adni és talán nem is lehet anélkül hogy ne venném figyelembe a folyamatot amely által ez a mítoszépítés végbement. Az indíttatás mindenképpen pozitív, hiszen egy olyasféle gyűjteményes, keményfedeles Lovecraft-kiadást akartak tető alá hozni, amelynek elsődleges célja az volt, hogy kivívják vele a megbecsülést, amely már életében is kijárt volna az írónak - és aztán ez az elképzelés negatív fordulatot vett azáltal, hogy Derleth és Wandrei megpróbálták kisajátítani a mítoszt, utóbb pedig szerintem teljességgel az anyagi haszonszerzés lett a fő prioritás. Azoknál a rajongóknál, akik ezt a mögöttes részét nem ismerik a mítoszépítésnek mindennek nincs sok jelentősége, míg azoknak, akik kicsit mélyebben is elmerültek a témában mindenképpen rányomja a bélyegét az összképre – hozzáteszem persze, hogy mindezekről egy Derleth-rajongónak valószínűleg egész más lenne a véleménye. Az, hogy szélesebb spektrumhoz jutott el Lovecraft munkássága persze mindenképp pozitív, viszont valószínűleg Derleth nélkül is létrejött volna - más oldalról pedig az általa véghez vitt „kiterjesztés” szakított a lovecrafti életmű esszenciájával, a materializmussal, ateizmussal és a többivel és egyáltalán nem biztos, hogy mondjuk Clark Ashton Smith, vagy R. H. Barlow keze alatt is így alakult volna.
PN: Az elmúlt évtizedben Lovecraft neve, és a „lovecraft-i” kifejezés mint jelző olyan hívószó lett, amely valósággal elárasztotta a horror zsánerében kiadott regények fülszövegeit. Szerinted mi az oka ennek a jelenségnek?
TJ: Tény, hogy az ilyesféle címkézésnek nagy lett a divatja, és nem csak a címkézésnek – az internet sötét bugyraiban egészen elképesztő dolgok is felbukkannak, a Cthulthu-s dildóval bezárólag. A mainstream zsánerszerzők mindig is használták Lovecraft örökségét – elég Stephen Kingre vagy Joe Hillre gondolni -, a szerepjátékos közösség is töretlenül virágzott a nyolcvanas évektől kezdve és egyáltalán, amikor elkezdett szerveződni a hazai közösség akkor nemzetközi vizeken rengeteg anyagot lehetett találni, amelyekből lehetett építkezni. Én azt mondom, hogy a nagyközönséghez is eljutó ismertség azzal a bizonyos rasszista balhéval kezdődött múlt évtized közepe táján, amikor hirtelen rengetegen „arra ébredtek”, hogy az író akit közel száz évig feltétel nélkül elfogadtak, szerettek, netalántán üzleti vállalkozást építettek rá, az egyik napról a másikra rasszista és nőgyűlölő lett. Ennek persze voltak korábbi előzményei is, de ekkor alakult úgy hirtelenjében, hogy szinte minden online magazin címlapjáról Lovecraft neve köszönt vissza. Az irodalmi térben ezt követően született két-három olyan regény, amely világhírre tett szert - Kij Johnson Vellitt Boe álom-utazása például, a Fekete Tom balladája Victor LaValle-tól, vagy a Lovecraft Country, de összességében nincs olyan sok mű amely jogosan hivatkozhat Lovecraftra, legalábbis ahhoz a számhoz képest, amit a nevével adnak el. A tágabban vett, az átlagos fogyasztót is elérő popkultúrális teret tekintve pedig egy szóval meg tudnám határozni, aminek tényleges marketing-értéke van: ez a szó pedig a csápok, ami valahol azért lesújtó, mert a weird sokkal komplexebb és magasabb művészeti értéket képviselő műfaj mint a horror. Hogy magát L-t idézzem:
„A rettegés irodalmának e típusát nem szabad összekeverni egy jellegében hasonló, ám lélektani hatását tekintve alapvetően különböző műfajtával; a puszta fizikai félelmet és az evilági borzalmakat leíró művekkel. [...] A valódi hátborzongató történet eszköztára nem merül ki a titokzatos gyilkosságokban, a véres csontokban, vagy a lepellel borított, lánccsörgető alakokban. Ezeket a külső, ismeretlen erőktől való lélegzetelállító és megmagyarázhatatlan iszony légköre lebegi be; s emellett kellő komolysággal és vészjóslóan sejtetni kell az emberi elmében megfoganható legborzalmasabb gyanút – a természet változhatatlan törvényeinek gonosz és különös áthágásának vagy hatálytalanításának lehetőségét, mely törvények kizárólagos véderőink a káosz és a végtelen űr démonainak támadásai ellen.”
PN: Ha már szóba került, magával a rasszizmus bélyegével kapcsolatban mi a véleményed?
TJ: Ez egy valós dolog: aki azt mondja hogy Lovecraft nem volt az, az vagy maga is bújtatott rasszista, vagy alulinformált, de általában rasszista közegben szokott ez a fajta tagadás felmerülni. Molnár Andrással ketten jegyzünk egy esszét a tárgyban, kis szerénytelenséggel talán ezt tudom összefoglalóként ajánlani mindenkinek, akit érdekel a téma. Nekem ez nagy szívfájdalmam, főleg azért mert Lovecraft személye ettől eltekintve rendkívüli módon inspirált, de ezt el kell különíteni az életműtől. Jó néhány kortárs világhírű szerző esetében – ha példát kell hoznom általában Kiplinget szoktam előcitálni – messze nem kapott ekkora reflektorfényt a dolog és nem jön elő minden alkalommal amikor mondjuk A dzsungel könyve kerül szóba. Nekem fontos fogódzó és sokat segített az az objektivitás is, ahogy olyan emberek mint S. T. Joshi vagy épp Victor LaValle viszonyulnak a kérdéshez. Mindemellett pedig faramucinak és egyben roppant elkeserítőnek találom hogy 2022-ben Magyarországon,a jelenleg irányadó kurzus működése alatt mennyire lehet egyáltalán értelme egy száz évvel ezelőtt élt író politikai nézetein lamentálni.
PN: Tavaly volt hatodik éve annak, hogy létrejött a The Black Aether-projekt. Mesélnél kicsit a kezdetekről?
TJ: Eljött az az idő, amikor kevésnek éreztem az olvasmányélményeket illetve a szerepjátékos kereteket, szerettem volna hasonló érdeklődésű emberekre lelni. Rá kellett jönnöm hogy bár nemzetközi téren mindenfelé élnek és virágoznak a Lovecraft-örökséget ápoló közösségek Magyarországon egész egyszerűen nincs ilyen. Létezett ugyan a Magyar H. P. Lovecraft Portál, de az akkor már inaktív volt évek óta, illetve létezett Molnár András Zothique blogja, de ezek együtt sem tudták kielégíteni az ember étvágyát. Végül csináltam egy Facebook-csoportot és ismerősöket invitáltam oda zömmel a szerepjátékos szcénából. Ha az emlékeim nem csalnak maximum 5-10 emberrel indultunk és a klasszikus piramis rendszerben építkeztünk, azaz idővel mindenki hozott magával még embereket. Ahogy ez bővült először valamiféle blog indításában gondolkodtam, de ez nem tetszett igazán és így jött létre végül a The Black Aether oldala – szeretem úgy felidézni, hogy október 31-én indult, de van rá esély, hogy valójában egy-két héttel korábban (nevet).
PN: A névadásban voltak dilemmák?
TJ: Nagyon szeretem a Suttogás a sötétben című Lovecraft-novellát, amelyből ez a kifejezés származik. Eredetileg egyébként csak Black Aether lett volna, de ebben a formában már foglalt volt a kapcsolódó domain. Most már azt mondom, jó hogy így alakult mert így egyértelműen meg lehet különböztetni hogy a TBA az online, a BA pedig a nyomtatott magazin.
PN: Egy-egy íróra vagy akár egy író által kreált univerzumra épülő honlap Magyarországon is van jó néhány, és ehhez képest egy print magazin elindítása iszonyatosan nagy ugrásnak tűnik, hasonló kezdeményezést hirtelenjében nem is tudnék említeni az ezredforduló után. Mi vett rá hogy belevágj?
TJ: Az elsődleges ok az volt, hogy szívesen olvastam volna magyar szerzőktől magyar weird szövegeket. Az akkor rendelkezésre álló merítés szerintem nem terjeszkedett túl néhány antológián meg Le Renard (Szántai Zsolt) Eleven Cthulthu-ján - ez utóbbit egyébként nagyon szeretem. Emellett persze hamar szembesülnöm kellett azzal is, hogy Magyarországon nincs egyetlen (hosszú, hosszú sípszó – a szerk.) ponyvamagazin sem, ami ilyesminek teret adhatna pedig fiatalabb koromban imádtam az ilyesmit az Interpress magazintól kezdve a Rúnán át a Beholder-kiadványokig. Végül a Facebook-csoporton belül kezdtem el pedzegetni, hogyan látják a többiek: lenne-e kereslet egy ilyesféle kiadványra. Korábbi munkatapasztalataim alapján úgy éreztem, hogy a technikai rész – tördelés, ilyesmi – megvalósítása nem lehet gond, bár rögtön hozzá is teszem, hogy az első magazin jócskán hagyott aztán kívánnivalót ilyen téren maga után és nagy szerencse, hogy Körtvélyes Ákos tördelő illetve Fükő Renáta és utóbb Nagy Viktória korrektor személyében lett aztán professzionális segítségem.
PN: Utólag visszatekintve mekkora rizikót vállaltál?
TJ: Az első Black Aether ponyvamagazin előtt az említett a FB-csoporton belül írtam ki egy szavazást arról hogy ki mennyit lenne hajlandó áldozni egy magazinra. Aztán ennek az ismeretében látogattam meg a helyi nyomdát és a nyomda ajánlata alapján vázoltam fel a csoportban a végleges koncepciót illetve azt hogy a számok alapján mire van lehetőség. Ezt követően a Facebook oldalon és a TBA honlapon tettem közzé felhívást, hogy sok-sok szeretettel várom a hazai amatőr szerzők weird műveit - azt hiszem egy hét, maximum kettő volt, és meg is telt az első kiadvány. E-mailben történt a megrendelés folyamata, ne tudd meg hogyan teltek azok az estéim, mire mindent visszaigazoltam és leleveleztem (nevet). Összességében még így kicsit lutri volt, az első magazin nem is jött ki nullásra, bár nem sok hiányzott hozzá.
PN: Ezt követően pedig hamarosan bővült is a paletta az Azilum-magazinnal, ugye?
TJ: Somogyi Gábort, a lap alapítóját annyiban ismertem hogy tudtam hogy ő csinálta az említett HPL Portált, amelyen nagyon sok olvasnivalóra, információra lehetett lelni – Gábor nagyon kompetens, nyugodtan mondhatom egy két lábon járó enciklopédia a tárgyban. Az első BA megjelenése után, vagy még közben talán írt rám azzal, hogy neki már nagyon régen a fiókjában van egy magazinterv, amely csak és kizárólag külföldi szerzők novelláira támaszkodna és amelynek a BA sikere alapján valószínűleg lenne közönsége. Volt, nem is akármekkora. Nem tudok máshogy fogalmazni, kozmikus véletlen volt. Aztán idővel arra jutottam, hogy a zavartalan megjelenésekhez kell egy olyan háttér, amely biztosítja ennek feltételeit és így 2019-ben Edittel elindítottuk a TBA Könyvek kiadót, melyhez az Azilum is becsatlakozott. Azóta is szoros az együttműködésünk.
Itt most hadd tegyek egy kitérőt, amit fontos lenne tisztázni, mert ebből vannak azért félreértések. A The Black Aether egy önköltségen fenntartott nonprofit honlap, a lovecraftiánus online magazint takarja, recenziókkal, interjúkkal, különböző cikkekkel meg persze a pályázatokkal és a hozzá tartozó projektekkel, mint például az Aether podcast. A TBA Könyvek ugyanakkor egy családi vállalkozás, amelyet ketten hoztunk létre menyasszonyommal - aki ma már a feleségem - a már említett okok miatt. Az elsőt a weird irodalom iránti rajongás, a másodikat pedig, mondjuk úgy, a szükség hozta létre, és bár a kettő összekapcsolódik, mégis külön kell kezelni, ahogy én is teszem mindig.
PN: Egy visszatekintés mindig jó alkalom az összegzésre, főleg ha némi statisztikával is alá lehet támasztani. Kiadványok, szövegek stb. szempontjából mi az elmúlt több hat év mérlege, illetve személy szerint neked mi volt ezalatt a csúcspontja és a mélypontja a lovecraftiánus projekteknek?
TJ: A Black Aether vonalat tekintve: eddig 7 ponyvamagazin, 1 antológia, közel 80 szerző, közel 90 szöveg, legalább 10 pályázat, és ha az „össztermést” nézem, 500-600 benyújtott pályamű vagy még több. És persze 15 grafikus, akikről nagyon kevés szó esik, holott nagyban hozzájárulnak a kiadványok koncepciójához és sikeréhez. A TBA Könyvek kiadónál eddig 9 Azilum magazin és 5 antológia jelent meg és az elindulása óta a TBA Könyvek adja ki a Black Aether magazinokat is.
A mélyrepülés 2020 nyarán kezdődött, amikor édesapám egészségügyi állapota napról napra lett egyre rosszabb, ennek végeredménye pedig,, köszönhetően a hazai egészségügyi rendszer állapotának és az éppen aktuális szeánszukat ülő vírustagadóknak, több hónapnyi otthoni ápolás lett. Senkit nem fárasztanék és ijesztgetnék a részletekkel, rendkívüli időszak volt, amely végül apám halálával zárult le. Ebben az időszakban többször is úgy éreztem hogy sajnos elfogyott a kraft, nem bírom tovább és feladom a weird irodalmi pályafutásomat. Végül nem így lett, és ezt egyedül Editnek köszönhetem, ha ő nincs, ma biztos, hogy nincs The Black Aether és nincs TBA Könyvek, nincs semmi, csak ásító üresség. Sokkal erősebb ő, mint én valaha is leszek.
Csúcspontokból rengeteg volt az első magazin megjelenésétől kezdve. Én ide sorolom azt is hogy több más könyvben, kiadványban is volt szerencsém közreműködni, de engem a mai napig nagy örömmel tölt el az is, ha egy olyan szerzőről írnak pozitív kritikát, vagy éppen a friss megjelenését ismerik el, akivel volt alkalmam együtt dolgozni az évek során. Na és persze a tavalyi Hexa-díj, ugrottam is egyet, amikor jött az üzenet, bár rögtön hozzáteszem, nekem az is rettentő megtiszteltetés volt amikor a megelőző években számításba vettek és felkértek hogy én is jelölhessek valakit. Röviden összefoglalva a nehézségekkel együtt is csak hatalmas élményként tekinthetek vissza mindenre.
PN: A kiadványok közül van olyan, ami különösen közel áll a szívedhez?
TJ (nevet): Nem tudok és ne is várd el tőlem hogy tudjak választani. Ugyanaz az öröm és ugyanaz az izgalom töltött el minden egyes új kiadványunk kézbevételénél.
PN: Akkor máshogy kérdezem. Ha valaki nemzetközi tekintély azt kérdezné tőled, hogy mi a helyzet a weird-del Magyarországon, melyik kiadványt küldenéd át neki azzal, hogy abból korrekt képet kap?
TJ: Nem egyszerű kérdés ez. Nem szabad elfelejteni, hogy a Black Aether amatőr kiadvány, és nem is fedi le a teljes hazai weird színteret. Vannak olyan szerzők, akikkel én nem dolgoztam, talán nem is fogok, vannak, akik már máshol publikálnak, ha teljes képet kellene nyújtanom valakinek, akkor az mindenképpen egy válogatás-kötet lenne. Ha most hirtelen kellene döntenem akkor a legutolsó magazint adnám a kezébe, amely a Mítosz elszabadul pályázatra épült, mert a magazinok tartalma meglátásom szerint folyamatosan ível felfelé, de ez tényleg nem lenne teljes kép, hiszen vannak olyan szerzők, akik nevét mindenképpen megemlíteném, de most nem fogom.
PN: Ha három tanácsot adhatnál bárkinek, aki 2022-ben Magyarországon egy fanzint szeretne indítani, bármilyen témakörben, mi lenne az?
TJ: Az első, hogy nem szabad senkire se hallgatni, aki kételyeket ébresztene vagy visszahúzna, hanem csinálni kell. A megoldást kell keresni, nem a problémát, sóhajtozással, meg „de jó lenne, ha” dolgokkal nem lehet előre lépni. A második, hogy kicsiben kell kezdeni, ha xerox-fénymásolatokkal akkor úgy, és meg kell adni az időt, hogy kinője magát a projekt. A harmadik pedig az, hogy olyat kell csinálni, amely mellé szívvel lélekkel oda tud állni az ember, és ne az legyen a fő indíttatás, hogy mire lehet biztosan igény. Fantasyval és sci-fivel szerintem egyébként sem lehetne nagyon mellélőni.
PN: Már jó néhány éve adottnak vehető, hogy évente legalább egy pályázatot meghirdettek. Miért alakult így?
TJ: Az elejétől kezdve fontosnak tartottam, hogy inspiráljuk a szerzőket annál is inkább, mert úgy vettem észre hogy a kreatív ember legnagyobb „barátja” a halogatás és semmi nem ad nagyobb erőt ennek leküzdésére, mint egy szoros határidő. A másik fontos aspektusa pedig az, hogy ezt az írógárdát, mint a közösségen belüli szűkebb közösséget szeretném együtt tartani, már csak a személyes kapcsolatok miatt is amelyek úgyszólván teljesen kivesztek a XXI. század világában.
PN: Már csak az előbb említett statisztika alapján is bizonyosan rengeteg olyan szöveget láttatok amely így vagy úgy de nem ütötte meg az általatok kitűzött mércét. Ez utóbbi halmaznak melyek a legnagyobb rákfenéi?
TJ: Egyértelműen a felületesség és az olvasottság hiánya. A fejekben egy idealizált kép él az írókról, kis túlzással mindenki úgy érzi hogy képes tollat fogni és azonnal minőségi produktumot létrehozni, de ez koránt sincs így, sok gyakorlás vezet egy sikeres műhöz. Személy szerint én nagyon nem szeretek rossz hírt közölni az emberekkel, ezért is mindig igyekszem előremutató, segítő kritikát adni de tény hogy távolról sincs rá mindig fogadókészség. Más oldalról persze elmondható az is, hogy szerencsére sok szerzőben megvan a tenni akarás és a fejlődés iránti igény.
PN: Mi a legnagyobb közhely, amivel találkoztok? A csápos szörnyek? A…
TJ (közbevág): Ne is mondd tovább, az: a csápos szörnyek és a névgenerátorral gyártott, kimondhatatlan nevek. Ráadásul sokszor mindez már a kezdetektől grandiózus világépítés iránti szándékkal és sorozatban gondolkodással párosul úgy hogy közben értő szemnek azonnal visszaköszön a felületesség.
PN: Milyen terveitek vannak rövid és középtávon?
TJ: Vissza fogok térni az alapokhoz, a forráshoz, oda ahhoz az érzéshez, ahonnét elindult az egész TBA. Változunk és fejlődünk, és ennek a rengeteg pozitív hozadékán kívül vannak nem annyira kellemes részletei is, rengeteg olyan feladat, amelyet nem gondoltam, hogy egyszer majd el kell végeznem. Változik a közösség, a közönség, és néha úgy érzem, hogy az a szoros emberi kapocs, ami elindította és életre keltette a hazai weird közösséget lazulóban van, és a szcéna a mainstream felé halad. Mindig is híve voltam annak, hogy nem szabad elengedni a forrást, időnként jó vissza-vissza nézni, és újból erőt meríteni onnan, ahonnét elindultunk. Rövid, közép és hosszú távon most nagyjából ezen dolgozok, agyalok.
Ami az idei terveinket illeti márciusban jön az új pályázatunk – ennek témája még képlékeny – a TBA Könyveknél pedig tizenegy kiadvány: két BA ponyvamagazin, három Azilum, majd egy John Padget, egy Pető Zoltán novelláskötet, karácsonyra pedig egy Algernon Blackwood kötetet illetve ezzel párhuzamosan hagyományteremtő jelleggel szeretnék indítani egy minden év karácsonyára időzített, klasszikus kísértethistóriákat tartalmazó sorozatot – ennek angolszász területen nagyon nagy divatja van. Mindezek mellett nagyon szeretném hogy idén kijöjjön egy folk-horror antológiánk is, mely utóbbit értelemszerűen külön kezelünk majd a lovecrafti fő csapásiránytól. Végül de nem utolsó sorban ha minden jól alakul 2022-ben elindul egy non-fiction sorozat is egy HPL esszékötet formájában.
PN: Mesélj picit a magyar közösségnek a nemzetközi térben betöltött helyéről és arról hogyan és milyen módon sikerült ez utóbbiba bekapcsolódni.
TJ: Külföldről nézve Magyarország – mint annyi minden másban - egy fehér folt, de a megelőlegezett indulatot és a segítőkészséget általánosnak nevezhető, sok szempontból jóval pozitívabb a kép, mint Magyarországon, akár egy interjú iránti kérésről, vagy egyéb jellegű segítségnyújtásról van szó és ezalatt értem azt is, hogy válaszra – hozzáteszem, udvarias válaszra - számíthat az ember akkor is, ha éppen nem tudnak valamiben segíteni vagy elutasítanak.
PN: Végezetül még egy kérdés: ha rendelkezésedre állna a világ összes pénze meg egy forint és szabadon diszponálhatnál felette bármilyen lovecraftiánus projekt tekintetében, mire fordítanád?
TJ: Először azt hiszem kifizetném Guillermo del Toro díját és költségeit Az őrület hegyei szkriptjét illetően, majd elégetném, hogy soha a büdös életben senki ne valósíthassa meg. Másodszor rávenném általa Robert Eggerst arra, hogy bármely szabadon választott Lovecraft történetből forgasson filmet; mindegy melyikből, csak a Rémület Dunwichben legyen az. És persze végül, de nem utolsósorban: a világuralom.
PN: Köszönöm a beszélgetést.
