„A tömeg a maga elhatározásából hagyta abba az olvasást.”
(78. o.)
A Fahrenheit 451 legendás ellenutópia. 1953-ban – hatvan éve – jelent meg először, de mit sem vesztett erejéből és frissességéből. A jeles évforduló alkalmából az Agave Kiadó öt novella kíséretében jelentette meg, Loránd Imre klasszikusnak számító fordításában. Olyan szöveg ez, mellyel kapcsolatban könnyen esik abba a hibába a róla megnyilatkozó, hogy elragadtatja magát.
A cím magyarázatához talán a legjobb módszer, ha hagyjuk beszélni a szöveget. A regény mottója így szól: „451 Fahrenheit – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég.” A mottó első mondata magyarázza a címet, a második mondat pedig máris az ideológiák veszélyes természetére irányítja a figyelmet: „Ha vonalazott papírt tesznek eléd – másra írj.” A gondolkodás befolyásoltsága, behatárolása már a mottóban terítékre kerül. (A Juan Ramón Jiménez idézet magyar változata egyébként nem egészen azt mondja, mint amit az eredeti. „Si te dan papel rayado, escribe de traves.” Vagyis a vonalakat keresztezve, keresztben írj. Az angol fordítás – amit Bradbury is használ – őrzi ezt a jelentést: „If they give you lined paper, write the other way.” A magyar mondat még ennyi kompromisszumot sem enged.)
A történet főszereplője Guy Montag tűzőr, aki minden nap örömmel, mosolyogva végzi munkáját. A tűzőrség a regényvilágban a tűzoltóság utódszervezete és egészen más feladatokat lát el, mint az elődje. Mióta a házak tűzbiztossá váltak, a tűzőrség szerepe nagyban megváltozott. Nincs tovább szükség arra, hogy az emberek életét óvják, így a fennálló hatalom ideológiáját védelmező erőszakszervezetté váltak. Könyveket égetnek, a lakásokkal együtt, ahol találták őket – esetenként az emberekkel együtt, akiké a könyv. A regény világában ugyanis főbenjáró bűn könyvet olvasni – nem is sokan próbálkoznak vele.
Montag élete akkor változik meg, amikor találkozik egy lánnyal, aki másképpen viselkedik, mint az átlag: nem néz tévét, kérdéseket tesz fel a környezetével kapcsolatban, a családtagjaival beszélget esténként és egyéb deviáns – a regényben antiszociálisnak nevezett – viselkedésformákat mutat. E találkozástól kezdve Montag képtelen ugyanúgy élni az életét, mint előtte. Kérdések fogalmazódnak meg benne életéről, munkájáról, a fennálló rendszerről. Ez lesz az, ami bonyodalmakhoz vezet.
A Fahrenheit 451 nem a virtuóz történetvezetés miatt jó regény, hiszen a történet kifejezetten sematikus és kiszámítható, úgyszólván szimbolikus. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne logikus vagy jól felépített a cselekmény, sőt, egy kimondottan feszes vonalvezetésű regényről van szó, gyors sodrású narrációval, ami a fontos beszélgetéseknél érezhetően lelassul, így az olvasónak van ideje alaposan megfontolni a leírtakat. Az emberek és a világban kialakult helyzet ábrázolásában megrendítően nagyszerű ez a regény. Ebből még a szöveg időnkénti túldíszítettsége sem vesz el, amit egyébként a regény egyetlen hibájának tartok.
A kialakult helyzet okaira nincs egyszerű magyarázat. Egy folyamat eredményeként jött létre ez a szörnyű világ, ahol minden családnál üvölt a tévé, a fülekben folyamatosan üvölt a zene. A csend a legnagyobb ellenség, hiszen nyilvánvalóvá teszi a teljes benső ürességet. A csend csak szorongáshoz vezet. Az emberek nem mosolyognak vagy nevetnek, itt már csak a vigyornak és a röhögésnek van létjogosultsága. A jólét általános, az emberek elégedettek, mégis óriási feszültség gyülemlik fel bennük, sok az öngyilkossági kísérlet, gyakori az ingerültség, az agresszió és az ezekkel kapcsolatba hozható bűncselekmények. A langymeleg elégedettség felszíne alatt általános rossz közérzet húzódik. A mindennapi életéből száműzetett minden olyan tevékenység, ami megszüntethetné e rossz közérzetet. Teljes az egyének egymástól való elidegenedése. Megrázó példája ennek Guy Montag és felesége, akik arra sem emlékeznek, hogy mikor és hol ismerkedtek meg egymással.
Bradbury víziójában az a nyugtalanító, hogy nem nevez meg egy jól azonosítható ellenséget, (politikai)erőt, melynek a
tevékenykedése elvezetett ehhez az embertelen helyzethez. Nem is választ ki egyetlen jól definiálható okot, melyet megszüntetve rendbe lehetne hozni azt, ami már csaknem teljesen tönkrement. Épp emiatt nem lesz egyszerű vádirat a regény egy bizonyos technikai, szociológia vagy politikai jelenség ellen. A fejlődő technika, az emberi életmódváltozások, a kultúripar létrejötte, a tömegmédia kialaulása és egyéb szociológiai jelenségek együttesen hozták létre a helyzetet, melyben a fennálló politikai rend meglátta a lehetőségét egy teljeskörűbb kontroll kialakításához. Az emberek nem felsőbb nyomásra hagyták abba az olvasást, hanem önként. Ha az egyének többsége úgy döntött, hogy a tévé megnyugtatóan semmitmondó szórakoztatása elegendő és nincs szüksége olvasásra, onnan az egyetemek oktatási színvonalának csökkentése, majd a működés ellehetetlenítése, végül az intézmények bezárása nem okozott gondot a fennálló hatalomnak. Nem kellett megküzdeni a társadalmi többséggel, hogy keresztülvigyék intézkedéseiket, hiszen a többség egyenesen kívánta ezt a változást. Azt a kevés ellenállót maga a többség hallgattatta el. Ezzel elő is állt az új társadalmi rend.
Ezt a rendet már csupán fenntartani kellett létrejötte után. Ennek legegyszerűbb módja a könyvek elégetése. A propaganda szerint a könyvek gondot okoznak az embereknek, ahogyan a kérdések feltétele is. Az olvasás és a kérdezés erőfeszítést igényel. De mi szükség lenne egy kényelmes és mind nagyobb kényelemre törekvő világban arra, hogy erőfeszítést tegyen bárki is? „Mi sohasem kérdezünk, vagy legalábbis a legtöbben nem kérdeznek; csak egyszerűen nyakon öntenek minket a válaszokkal” – mondja a lány, akivel Montag a történet kezdetén összeismerkedik. Az információáradat, a túlinformáltság egyáltalán nem egyenlő a tudással vagy a tisztánlátással, sőt, Bradbury azt sugallja, minél több száraz tényinformációt zúdítanak az ember nyakába, annál kevésbé van lehetősége gondolkodni. Ha ez a helyzet általánossá válik egy társadalomban, akkor „a könyv a szomszédban olyan, akár a töltött puska. El kell pusztítani! Ártalmatlanná kell tenni ezt a fegyvert. Ki tudja ki lesz a célpontja egy olvasott embernek?” Az általános elbutulás állapotában gondolkodni deviáns és veszélyes viselkedés. A nagy többség éppúgy gyűlöli, ahogyan a fennálló hatalom, melynek stratégiáját Montag főnöke foglalja össze: „Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia vagy a társadalomtudomány, amelyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással.”
A Fahrenheit 451 szomorú, sőt, kétségbeejtő vízió. Retorikailag és dramaturgiailag is nagyszerűen felépített regény, mely a történet előrehaladtával (vagyis Guy Montag gondolkodásának fejlődésével) párhuzamosan egyre lirizáltabb nyelven szólal meg. A költőiség mindig is jellemző volt Bradbury írásaira, ám ennyire tudatos eszközként talán egyetlen más szövegében sem használta. Csodálatos, ahogyan a tűz szimbóluma – mely a könyv elején teljesen egyértelmű és egyszerű – bonyolult és okos szimbólumrendszerré változik a történet végére, rengeteg gazdag jelentésárnyalattal – már csak emiatt is érdemes elolvasni ezt a könyvet.
Az ellenutópiáknak megvan az a nagyszerű vonásuk, hogy nincs olyan idő, nincs olyan kor, amikor ne lennének aktuálisak. Vagyis mindig érdemes őket olvasni és újraolvasni. A Fahrenheit 451-nek kötelező olvasmánynak kellene lennie és erre minden tulajdonsága alkalmassá is tenné. Nem kötelező olvasmány és nem is lesz az. Ahogyan az 1984 és a Szép új világ sem.
