Yarvi egy kezén meg tudná számolni, hogy hányan tekintenek rá emberként: Gundring anya, a házitanítója, és Odem, a nagybátyja. Tovább nem is tudna számolni, részben azért, mert Gettföld zord vidék, ahol jó szót csak a hatalom megszerzéséért és megtartásáért szólnak, részben pedig azért, mert pajzstartó, kacska kezén csupán két ujj nőtt. A Szilánkos-tenger partján viszont nem veszik emberszámba azt, aki alkalmatlan a fegyverforgatásra, hiszen Vanszterföld népével régóta háborúban állnak a gettek, és ki tudja, mikor indul a következő portya vagy megtorló hadjárat?
A kisebbik fiúként Yarvinak persze nem kell fegyvert fognia, arra ott van az apja, Uthrik, Gettföld uralkodója, és bátyja, a trón várományosa. Ő miniszternek tanul, afféle tanácsadónak, akinek illik nyelveket tudnia, diplomáciát tanulnia, és ismernie a királyságban növő minden fűszálat, miből készül gyógyír, s miből halálos méreg. Jobban is teszi, mert a feszült politikai helyzetben elkél a jó tanács és a megfelelően adagolt feketenyelvgyökér-főzet, éles eszű emberből meg mindig hiány van e háborút dicsőítő, vad vidéken.
Azon a napon azonban, amikor Uthrik és bátyja kiterítve, holtan fekszenek az Istenek csarnokában, Yarvi kölyökfejére kerül a súlyos korona, és nyakába szakad mindaz a politikai elvárás, amivel a törvényes uralkodónak vezetnie kell népét. Erőt demonstrálnia egy kacska kezű királynak nem egyszerű feladat, de Yarvi is felismeri, hogy a gyilkosságot akkor is meg kell torolnia Grom-gril-Gormon, Vanszterföld uralkodóján, ha törik, ha szakad. A Szilánkos-tengeren ez márpedig egyenesen garantált.
A hadjárat megindultával úgy tűnhetne, hogy hamarosan helyrebillen az egyensúly, és Yarvi megszilárdíthatja cseppet sem biztos hatalmát, azonban másoknak más tervei vannak a Fekete Trónnal, így Vanszterföldön Yarvit Tenger Anya ölébe taszítják, ahonnan hajszál híján menekül csak meg. Nemsokára már mégis azt kívánja, veszett volna inkább a tengerbe, ugyanis eladják rabszolgának, majd egy, a Szilánkos-tengert járó hajóra kerül gályarabnak. Hogy is kerülhetne vissza Gettföld törvényes uralkodója az őt megillető trónra Sadiksirram, a részeges és végtelenségig kegyetlen kapitány rabigája alól? Gyönge kezére nem számíthat, ezért latba kell vetnie minden furfangját, ha túl akarja élni a véget nem érő ostorcsapásokat és meg akar őrizni valamicskét emberségéből.
Bár Joe Abercrombie és kiadója, a HarperCollins a felnövő olvasógenerációnak szánta a könyvet, eleve jóval keményebb világra számítottam, mint sok más ifjúsági regénynél, és a várakozásom be is igazolódott. Ha mostanában gyakran találkozunk ifjúsági disztópiával az részben annak tudható be, hogy a világ kegyetlenségének egyre inkább tudatában vagyunk. Mint azt Moira Young is írja Guardianbe írt cikkében egyre kevésbé védjük meg a fiatalabb nemzedéket a szomorú igazságtól, hogy a világ nincsen rendjén, politikai érdekjátszmák határozzák meg embermilliók sorsát. A korszellem mindenkit megérint, ezért a bolygó sorsáért, a civil társadalom felbomlásáért és az új nemzedék örökségéért aggódó felnőttek írják ezeket a regényeket, hogy politikailag tudatosabban nőjön fel a fiatal korosztály. Ez a szembesítés Abercrombie világára is pontosan ráillik, akárcsak a XXI. század sok más, politikára érzékeny fantasy-sorozatára (mint pl. a most virágkorát élő A Tűz és Jég Dala-sorozat, vagy Mark Lawrence Széthullott Birodalom-könyvei), amelyek túlléptek a lovagregények romantikus hatalomfelfogásán, és a maga nyersességében mutatják meg, miként hajtják igájuk alá a népet háborúk fenyegetésével a koronás fők és szürke eminenciásaik.
Abercrombie egyik legszebb húzása, hogy az egyébként klisészerűnek tűnő, T. H. White Üdv néked, Arthur, nagy király!-a óta nagy reneszánszát élő ifjúsági, a fiatalok felnövését bemutató fantasytörténetbe belecsempész olyan elemeket, amik mesze túlmutatnak az új évezred érzelmeket előtérbe helyező, pozitív kicsengésű, egyszerű erkölcsi tanulságokat felvonultató regényeivel szemben. Így például van egy elsőre talán kevésbé feltűnő gazdasági vetülete a történetnek, minthogy Laithlin, Yarvi anyja és Gettföld királynéja egységesíteni akarja a királyságokban eltérő pénznemeket, ami nem kevés feszültséget szít az uradalkodók közt, és jó néhány ember veszíti fejét miatta. Vagy ott van Yarvinak a regény középső részét kitevő rabszolgaélete, ahol részletesen, véres valójában mutatja meg az író a következményeit annak, ha árucikké alacsonyítják az emberi nemet a minél nagyobb haszon érdekében. Yarvinak a könyv során többször át kell értékelnie, ki az, akire számíthat, ki az, akit ellenségének kell tekintenie, és ki az, aki a szálakat mozgatja. Ennek során kemény döntéseket hoz meg, ami királyhoz (vagy miniszterhez?) illő éleslátásról tanúskodik, és nem egy, az olvasó számára is meglepő fordulathoz vezet, ami jóval túlmutat az ifjúsági irodalomban megszokott morális horizonton.
Időnként azért mégis kitűnik, hogy nem rutinos olvasókra van kihegyezve a történet vezetése és a jellemrajz. Majdhogynem mindegyik szereplőnek van egy-két jelmondatszerű, visszatérő beszólása, amivel Abercrombie jelzi, hogy mi lesz a szerepe a történetben, milyen a hozzáállása a világhoz. Az menti meg ilyenkor az írót a fájdalmas didakticizmus rémétől, hogy sokszor eljátszik ezeknek a mondatoknak a kettős jelentésével, más-más környezetbe helyezve másként csengenek a szereplők visszatérő szófordulatai. Ugyanígy, bár folyamatosan megkérdőjelezi megteremtett világának erkölcsi sarokköveit, és ebből következőleg nincsenek egyértelműen gonoszok és jók, hitvilágában mégis könnyen olvasható, dichotomikus képet alkot a természet, így az emberi természet ellentétpárjairól is. Ezek azonban olykor eltérnek a mi, európai kultúránkban megszokott nemi képzettársításoktól: Föld Atya és Tenger Anya, Nap Anya és Hold Atya, Háború Anya és Béke Atya az a hat főisten, akiket Yarviék népe tisztel, talán ezzel is hangsúlyozva a pszeudo-viking népek berendezkedésének pogány voltát. Mégis van egy „papi” réteg, a miniszterek, akik nőtlenségi fogadalmat téve szolgálják az uralkodót és útmutatást nyújtanak hitéleti kérdésekben.
Abercrombie folyamatosan egyensúlyoz a klisék és azok fejtetőre állítása között, és nem mindig sikerrel. A legkellemetlenebb talán éppen a fantasyirodalom legnagyobb alapvetése, hogy a (képzeletbeli) középkorban a történelmet az uralkodók, a lovagok és az udvari intrikák írták. Ezzel a nagy mítosszal azért sem hajlandóak egykönnyen leszámolni a fantasyírók, mert ritkán engedhetik meg maguknak, hogy a maga komplex valójában ábrázolják az ellentmondásoktól terhelt, ellenérdekekkel tarkított feudális társadalmakat. Ráadásul a szerkesztőik és olvasóik azt a kimondatlan elvárást fogalmazzák meg az író felé, hogy kevés szereplőt kelljen észben tartaniuk, akiknek világosan levezethető motivációik vannak, és a cselekmény minden fordulata köthető lehessen valamelyik főbb szereplőhöz. A valós történelem ennél jóval kuszább, és sokszor a személytelen demográfiai változók, a szélesebb néptömegeket összeadódó döntései, a társadalmi osztályok és rendek összefogása és viszályai, az ideológiai válságok vagy akár a vakszerencse taszít le királyokat a trónjáról és alakítja át egész társadalmak struktúráját. Abercrombie ebben a könyvben ilyen messzire nem megy, de legalább a társadalom legtetejét és legalját bemutatja, még ha ezzel túlságosan is polarizált képet ad a Szilánkos-tenger partvidékét lakó népek életéről.
Kaland akad bőven, hiszen a szabadságát visszanyervén Yarvinak a hazatéréshez túl is kell élnie a fagyos Észak kietlen tájain, ahol csak evezőstársaira támaszkodhat, akiket legalább annyira meggyötört az ostor, az éhínség és a reménytelenség. Abercrombie, akitől nem idegen egy csipet szadizmus, ha a főhőseit próbára kell tennie, előszeretettel hajítja csöbörből vödörbe szereplőit, mindig van miért szurkolni, így a cselekmény sosem ül le. Ettől aztán az az érzése támad az olvasónak, hogy a konfliktus néhol erőltetetté válik, mintha az istenek sem kímélnék a fogyatékkal élőket és szövetségeseit. De ezért cserébe akár egy-két nap alatt is ki lehet végezni a könyvet, mert mesterien bánik az olvasó érzelmeivel a szerző, és az utolsó oldalig tartogat meglepetéseket. Még a magyar szöveg is előrébb gördíti a cselekményt, úgy szól emelkedettebb nyelvezeten, hogy mégis közel marad a mai beszélt nyelvhez. Összességében azt mondanám, hogy korai lenne még ítéletet hirdetni a könyv fölött, mivelhogy ez még egy fél regény, pontosabban harmad, és a következő két folytatás, az angolul már megjelent a Half the World és a készülőben levő Half a War nagyban árnyalni fogja a Szilánkos-tenger világának képét. És Abercrombie tehetségére legyen mondva, fele királyságomat odaadnám annak, aki kezembe nyomja a következő kötetet.
