Nem kertelek, ez a Blacksad nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, noha mindenkitől csak jókat hallottam róla. A Vérvörös lélek túl sokat akar markolni, de ezek egy része homokként kifolyik a kezéből. Ennek ellenére is nagyszerű és gyönyörű, de most ez kevés volt, hogy lenyűgözzön.
Ezúttal az 1950-es években járunk. A háborúnak vége, a virággyermekek korszaka pedig már feltűnt a láthatáron, csak még nem ért ide, de üvöltésük már hallatszik. Helyette mccarthysta boszorkányüldözés zajlik, Amerika vezetői kommunistákat látnak minden bokorban. Blacksad ebben a világban próbál boldogulni testőrként, de egy véletlen találkozás után rájön, hogy egy régi barátját meg akarják ölni, és megpróbál segíteni neki. A szálak szokásosan messzire vezetnek, a nagy világégés árnya is rávetül hőseinkre, és kiderül, senki sem az, mint akinek először tűnik.
A fentiekből is kitűnik, hogy a Blacksad rengeteg témát, társadalmi problémát vet fel, legalább illusztráció szintjén. A korszakábrázolás éppen ezért részletes és teljes mind a karakterek, mind az események terén, könnyen azokba a napokba képzelhetjük magunkat, amikor a képregény játszódik. Ehhez igazodnak maguk a képek is, részletgazdagságuk megidézi ezt az ismerős-ismeretlen XX. századot minden téren, a divattól a szimbólumokig. Könnyű elveszni benne.
De talán éppen emiatt veszünk el abban a rengeteg témában is, amit felvet a kötet: kommunistaüldözés és paranoia, nukleáris tragédiák, élet a bomba árnyékában, a beatnemzedék és a lázadás, új hangok, holokauszt és nácizmus… Ennyi kérdés még egy nagyregénynek is sok, nemhogy egy alig ötven oldalas képregénynek. Végig azt éreztem, hogy nem megy bele elég mélyen a felvetésekbe, nem úgy, mint a Hófehér nemzet esetében. Persze megkapjuk a rejtély megfejtését, lezárja a szálakat, de mégis hiányérzettel raktam le a könyvet.
Két dolog sínylette meg a terjedelmi korlátokat. Az egyik a szerelmi szál, ami éppen csak egy fellángolás, túl kurta ahhoz, hogy azt a mélységet, ami benne rejlett a karakterekben, teljes egészében kifejtse, holott megérdemelte volna. A másik pedig a háborús tettek miatti felelősség, amit teljesen elmaszatolt a Vérvörös lélek. Anélkül, hogy túl sokat árulnék el a cselekményről, annyit érdemes megemlíteni, hogy az egyik karakterről kiderül, hogy nem csak a második világháborús borzalmakba vonódott be, de a nukleáris hadviselésbe is. És hiába ábrázolják kedvesnek és jóságosnak, hiába bánja meg bűneit, ezek mégiscsak olyan tettek, amelyek nem évülnek el. Így minden megértésem ellenére hiányoltam a téma méltó feldolgozását.
Ezzel együtt is megéri jól áttanulmányozni a kötetet, mert vizuálisan a korábbiakhoz hasonlóan megkapó. Fantasztikus, ahogy Guarnido a színeket használja, ahogy hangulatot, érzéseket kelt, szimbólumokat hoz létre egy egyszerű szűrő használatával. Ezen kívül remek a képek és a kockák ritmusa, ahol kell, teret enged a tartalomnak, de ha kell, felgyorsul és besűrűsödik. Ne felejtsük el azt sem, hogy Canales emlékezetes karaktereket alkot, akik néha túlragyogják magukat a rajzokat is – Sergei Litvakról senki nem fog könnyen megfeledkezni.
Minden negatívuma ellenére a Vérvörös lélek emlékezetes utazás a XX. század lelkiismeretének újabb mélységeibe. Blacksad továbbra is az a neo-noir nyomozó, aki hiába akar kívülálló maradni, nem tud az lenni, és csak így tudja teljesíteni feladatát. Ugyan most egy kicsit megbicsaklott, de ezért ne bánkódjon senki, hanem várjuk tovább a következő kötetet.
