Hála a Gabo Kiadónak, mostanra a magyar olvasók is megismerkedhettek Daryl Gergory munkásságával. A Stony Mayhall második élete, az Afterparty és a Mind remekül megvagyunk után a szerző tavaly kissé irányt változtatott és elhagyta a horror, illetve a sci-fi ismerős talaját. 2017-es regénye, a Spoonbenders így is tartalmaz természetfeletti elemeket, ám a történet sokkal inkább nevezhető családi drámának.
A regény a Csodálatos Telemachus Család felemelkedését és bukását meséli el—párhuzamosan mutatja be a karrierjük fénykorát az 1960-es években és a megkeseredett, hírnév utáni állapotot az 1990-es években. A Telemachus család tévés attrakcióként vált híressé: Teddy, a felesége Maureen és három kisgyerekük, Irene, Frankie és Buddy különböző paranormális trükköket mutattak be. Ironikus módon a család feje, Teddy az egyetlen csaló közöttük—kiváló bűvész és a megtévesztés mestere, de nem rendelkezik természetfeletti erővel. Maureen ezzel szemben a világ legerősebb médiuma, Irene egy élő hazugságvizsgáló, Frankie tárgyakat mozgat az elméjével, Buddy, a legkisebb, pedig látja a jövőt.
Az ember azt hinné, hogy ha a trükkök valódiak, a siker garantált, ám a Telemachus biznisz bedől, amikor egy tévés szereplés alkalmával csalónak kiáltják ki őket. Nem véletlen, hogy ez nem sokkal az előtt történik, hogy az édesanya, Maureen meghal rákban. A jelenben játszódó szál egy megtört család fájdalmát tárja elénk, ahol az egyes családtagok képtelenek voltak megbirkózni a veszteséggel, így egymástól is távol kerültek. A hetvenes éveiben járó Teddy görcsösen kapaszkodik a múlt dicsőégébe; Irene egyedül neveli a fiát, Matty-t, és a képessége miatt végtelenül magányos; Frankie telekinézise belefulladt a férfi szürke, pénzügyi gondokkal terhes életébe; Buddy évek óta nem szólt a családjához, mert fél, hogy megváltoztatja a jövőt.
A modell ismerős—egy diszfunkcionális család, amely súlyos tramumát élt meg, és ahol a tagok képtelenek megfelelően kommunikáni az érzelmeiket egymás felé. Fő feladatuk a történet során, hogy felismerjék, mégis csak összetartoznak és végül felébresszék a mélyben szunyókáló családi köteléket. A karakter-ábrázolás Gergory egyik erőssége és ez ebben a regényben különösen jól megmutatkozik. A már-már sablonos alapfelállást teljes mértékben ellensúlyozzák a szereplők, akiket nehéz nem azonnal megszeretni. A kulcs az ellentmondásokban rejlik. Teddy először vén szoknyapecérnek tűnik, ám lassanként rájövünk, hogy a viselkedése a gyászban gyökerezik, és ezek után különösen szívet melengető látni, ahogy újra szerelembe esik. Vagy ott van Irene, akit ideges, pesszimista, döntésképtelen nőként ismerünk meg, akinél néha a tizennégy éves fia is érettebbnek tűnik. Később azonban kiderül, hogy mekkora súly nehezedett gyerekként a vállára, amikor az anyja halála után át kellett vennie a háztartást és gondoskodnia kellett két kisebb testvéréről, valamint az apjáról, akitől soha sem kapta meg a kellő elismerést.
Milyen szerepe van mindebben a paranormálisnak? A fantasztikum főleg keretet szolgál a szereplők problémáihoz és konfliktusaihoz. Szimbolikus értelemben a Telemachus család szorongásának egyik fő okát testesíti meg: különleges emberek egy átlagos életben—hol arra vágynak, hogy olyanok legyenek, mint bárki más, hol túl unalmasnak tartják a szürke mindennapokat. A paranormális képességek csak a történet utolsó harmadában válnak az események motorjává, amikor a Telemachusok fizikai konfrontációba kerülnek a maffiával. Ez a rész emlékeztet a legjobban Gregory korábbi regényeinek a stílusára—az apró részletek és korábban elhintett félmondatok egy végső konfrontációban mind a helyükre kerülnek. Érthető, hogy a családtagoknak kell valamiféle krízis, amely által újra egymásra találhatnak. A Telemachusok krízise nem úgy zajlik, mint az átlag embereké—hiszen nem gyakori, hogy a család olyan maffia ügyekbe keveredne, amelyekből csak különleges képességek segítségével lehet épségben kimenekülni. Ilyen értelemben a család végül megtanulja, hogyan navigáljon a normális és a paranomális határán, kielégítve az igényeket mindkettő iránt.
Éppen amiatt, hogy Gregory karakterei általában kerekek és érdekesek, a Spoonbenders bizonyos esetekben csalódást okoz. Matty, Irene fia, aki központi szerepet tölt be a történetben, kifejezetten kétdimenziós. Elvileg ő a hős, aki felrázza a családot és segít újraértelmezni a közös életüket. Ám nem igazán derül ki, hogy pontosan mi motiválja és a személyiségjegyei is igen vázlatosak. A helyzeten nem segít, hogy örökölt ereje, az asztrális projekció, eleinte csak akkor aktiválódik, amikor a saját unokatestvéréről fantáziálva maszturbál. Nem világos, hogy ennek az elemnek mi a funkciója—később más, kevésbé visszataszító eszközökkel is ki tud lépni a testéből. Humorként nem állja meg a helyét, a középszerűség jelzőjeként pedig egyenesen sértő. Matty-t ez után szinte lehetetlen rokonszenves karakterré tenni. De mindezt megkoronázza, hogy a kérdéses unokatestvér, Mary Alice, a történet végén saját karakterét meghazudtolva még fel is ajánlja a segítségét Matty asztrális síkba léptetéséhez. Érthetetlen.
Mindent összevetve a Spoonbenders érdekes családi dráma, sok szerethető és néhány kevésbé szerethető karakterrel. A történet lassú folyású, a szereplők érzelmi térképére koncentrál és ezt nagyrészt sikeresen teszi érdekessé. A fantasztikum jelenléte eleinte a háttérben marad és csak az utolsó pillanatban válik olyan fontossá, mint ahogy azt más Daryl Gregory regényekben láttuk. Érdekes megemlíteni, hogy a könyv fülszövege szerint ez a szerző első magas irodalmi regénye, ellentétben a korábbi, szórakoztató irodalmi művekkel. Megdöbbentő ezt az egyre inkább elévülő megkülönbözetést egy ilyen új könyvön látni, főleg, hogy a Spoonbenders végső soron nem áll túlságosan messze a klasszikus értelemben vett zsáner irodalomtól.
