Néha úgy gondolom, az, hogy az ember értelmessé vált, valahol a legsötétebb vicc: hiszen emiatt kell úgy élnie, hogy tudatában van, egyszer meg fog halni. Igen, minden élőlény meghal, az entrópia talán a leginkább állandó törvény a világegyetemben. De más úgy leélni az életet – létezni? –, hogy nem tudjuk tudatosan, hogy a halál vár ránk, vagy egyszerűen csak nem foglalkozunk vele. Nincs olyan vallás, ami ne adna magyarázatot arra, mi történik az emberrel a halála után – némelyik felvázol egy túlvilágot, más a halandóság elfogadására tanít, megint más kiskapukkal kecsegteti az embert, amivel kijátssza a visszafordíthatatlan megsemmisülést. A halálról mindenki eltöpreng az élete során, és mindannyian szembesülünk vele valamilyen formában. Szembesülünk azzal, hogy a világegyetem léptékeiben mi csupán porszemek vagyunk. Térben és időben egyaránt csak múló szikrák, akik legjobb esetben is csak néhány másik szikrára vannak hatással. Feltesszük a kérdéseinket, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt, miért most és nem máskor, miért oda születtünk, ahová, van-e oka és okozata az életünknek. De ezekre a kérdésekre nincsenek válaszok. És e végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.
Az utolsó mondat nem tőlem származik, bár én is ugyanezt gondolom. Blaise Pascal francia matematikus és filozófus szavai ezek. Ez a mondat Gondolatok című munkájában olvasható, és sokak szerint a világirodalom egyik legszebb mondata, amire az évszázadok alatt nagyon sok gondolkodó és művész hivatkozott, és Gulyás Péter is innen vette első regénye címét. De nem csak ebben utal Pascalra, a mű egészét áthatja ez a gondolat – olyannyira, hogy az ember az olvasás után sem tudja, pontosan miről is szólt a regény. Persze, szólhat arról is, amit a fülszöveg is elárul. Egy budapesti középiskolában három diák készül a filozófia érettségire. Azonban az érettségi napja előtt az egyikük, Betti, egy súlyos betegség miatt meghal. Főhősünket – már ha lehet így nevezni egy önmarcangoló embert, igazi noir figurát –, a gyerekek filozófiatanárát már ez is eléggé megviseli, de a vizsga előtt egy másik diákja, Trenka, rejtélyes sms-ben közli, hogy az egyik tanár elvette tőle a pendrive-ját, és ha nem kapja vissza, akkor a lány öngyilkosságot fog elkövetni. A névtelen narrátor ekkor indul őrült rohamra az idő ellen, hogy megtalálja tanítványát, mielőtt késő lenne. De ahogy megpróbálja felfejteni a diáklány tette mögötti mozgatórugókat, olyan dolgokba botlik, amik folyamatosan megkérdőjelezik számára és az olvasó számára is, mi az igazság.
Persze csak ha létezik igazság egyáltalán. Ha léteznek válaszok a kérdésekre.
Gulyás Péter egyetemi filozófiatanár. Talán nem járok messze az igazságtól (?), ha azt mondom, meg is látszik a regényén, hogy folyamatosan foglalkozik az embert leginkább érdeklő kérdésekkel. Nem azt akarom mondani, hogy a könyv önéletrajzi ihletésű. Egyrészt ennek nem sok köze van ahhoz, hogy mennyire jó vagy érdekes egy mű, másrészt, még ha a szerző az általa ismerős közegbe is helyezi regényét, akkor is csak annyit érdemes megjegyezni, hogy nagyon plasztikusan eleveníti fel az emberben a középiskolás emlékeket. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy az embert olvasás közben örvényszerűen magába szippantja a szöveg, mert az egész, még a legextrémebb helyzetek is – és akad itt belőlük néhány, ezért nem is ajánlanám olyanoknak, akik nem bírják az erősebb jeleneteket – tocsog az emberi lét kérdéseitől és az olvasó számára ismerős érzésektől. A haláltól való félelem csak a legerősebb, legtónusosabb eleme ennek a grandiózus palettának. Akadnak itt deformált tizenévesek, összeomlás szélén álló felnőttek, kapcsolati válságban vergődők és még sorolhatnám, és mindegyikükön keresztül a saját lelki alkotóelemeinkkel ismerkedhetünk meg. Egyszerűen nem is igazán képes szavakba önteni az olvasó azt a komplexitást, ami zsigerileg hat az olvasás közben.
Ráadásul nem csak emiatt van folyamatosan nyugtalanító légköre a könyvnek. Meggyőződésem, hogy ez a regény és a szerzője az orránál fogva vezeti az olvasóját, és titokban kacag rajta. Nem igazán tudnék beszélni a szövegnek erről az aspektusáról anélkül, hogy el ne áruljak főbb csavarokat a történetből, de mindenkinek azt tanácsolom, nagyon figyeljen olvasás közben. Figyeljen, mert Gulyás maga hívja fel erre a figyelmet a sorok között, ő maga az, aki egyszerre leplezi le saját turpisságát és mutat rá arra, hogy ez mekkora zseniális húzás is igazából. Mert amikor rájövünk, hogy egy hatalmas trollal van dolgunk (jobb szót nem tudok erre), akkor mégis elismerően csettintünk, ugyanis csak azt mondja ki, ami a művészet sajátja.
Olcsó húzásnak tűnik, de nem az. Hiába tűnhet úgy elsőre a könyv, mint egy innen-onnan összeválogatott, klisés elemekkel operáló regény, mégsem az, mert a malter, a kötőanyag egyedi és lenyűgöző rendben állítja össze az alkotórészeket. Filozófus thriller, így aposztrofálják több helyütt a könyvet. De mégis mi lehet egy filozófus számára az igazi borzalom, az igazi szörnyűség? Nem emberek halála. Nem gyilkosságok, múltbéli bűnök, félrenézések, kicsinyesség, hazugságok. Szerintem egy filozófus számára a legszörnyűbb dolog az, ha elfogynak a kérdések. Úgyhogy ez a könyv igazából nem thriller. Ez a könyv olvasás közben ránk üvölti a kérdéseit, melyekre nekünk kellene választ adnunk. Rajtunk múlik, hogy mit válaszolunk, vagy, hogy egyáltalán tudunk-e válaszokat adni. A végtelen térségek örök hallgatása azoknak ad válaszokat, akik vágynak rájuk, miután bezártak egy könyvet. De valójában, a mélyben, nincsenek válaszai. Az életben csak kérdések vannak, amikre az ember próbál megfelelni. Próbáljuk megtölteni a világegyetem ürességét értelemmel, okokkal, érzésekkel. De mi történik, ha benézünk a függöny mögé, és csak a semmit látjuk? Megrémülünk, vagy szembe merünk nézni vele? Ez a nagy kérdés, ami végeredményben akár Gulyás Péter regényének is a fő kérdése lehet. És hogy tényleg az-e? Erre a könyv elolvasása után sem tudok bizonyosan válaszolni. Olyan regény ez, ami kétségek között hagyja az olvasót, aki csak forgatja magában az értelmezéseit, és érzi, hogy valami elemi erejű dolgot olvasott, még ha nem is tudja rendesen megfogalmazni a gondolatait, érzéseit. De ez így van jól, mert ahogy mondtam, vannak kérdések, melyekre nincsenek válaszok.
