Mióta tudomást szereztem róla, vártam ezt a képregényt. Bármilyen felszínesnek tűnhet, de szeretem a macskákat. A macskák főszereplésével készült történeteket pedig még inkább. Ráadásul a Blacksad krimi éppúgy, mint az egyik kedvenc regényem, A bársonytalpon oson a halál (és folytatása, a Francis). Ám míg utóbbi szerzője egy, az emberekével párhuzamos világot képzelt el, addig a spanyol alkotópáros antropomorfizált állatokat használ fel víziójának átadásához, ami pazarul sikerült.
A Blacksad a noir (vagy éppen neo-noir) stílus fantasztikus megidézése. Aranyra és szürkére szűrt világában csak illúzió a fény, mert mindent áthatnak az érdekek, intrikák, az erőszak és a lelkek sötétsége. A történet is megfelel a Dashiell Hammett-Raymond Chandler fémjelezte detektívtörténetek jellegzetességeinek: mikor a híres színésznőt megölik és a rendőrség nem derítheti ki az elkövető kilétét, mert a szálak túl magasra futnak, akkor magánnyomozó macskánk magára vállalja a kockázatot, hogy volt szeretője gyilkosát megtalálja. Ez nehéz, különösen ha körülötte mindenki cinikus, csak a saját életével foglalkozik, így nehézsége is akad bőven.
Ám vannak kevésbé „noiresque” elemei is, sőt, a képregény néha meglepően optimista: felcsillan az erény egy-egy momentumban és hősünknek sikerül igazságot tennie, még ha nem is teljesen törvényes módon. Emellett főhősünk sem érzelmek nélküli, amit apró pillanatokkal remekül érzékeltet a szerző (no és persze maga az ügy is bőven személyes), bár azt nem állítanám, hogy erkölcsi kódexe sziklaszilárd elvekből állna. Már most kíváncsivá tettek, hogyan fog Blacksad jelleme továbbfejlődni a későbbi részekben (mostanáig öt rész jelent meg külföldön, de további folytatások várhatóak).
A cselekmény a film noirokhoz hasonlóan itt is egy nagyvárosban játszódik – ha tippelnem kellene, apró jelek alapján biztos Los Angelest tenném meg. A füstös kocsmáktól és sikátoroktól egészen a leggazdagabbak villájáig és felhőkarcolójáig járjuk végig a város utcáit, és szinte teljes spektrumát megkapjuk az itt élő állatoknak. Igazi rendőrkopók, besúgó rágcsálók, összetartó hüllőkolóniák, egy médiamogul rozmár, de még majmok is egy-egy szerepben – kereshetjük az állati jellemek megszokott megjelenítését, de sokszor van egy-egy apró csavar, ami megkavarja az összképet.
De azt mindenképpen el kell ismernem, hogy a Blacksadet nem a történet viszi el a hátán, hanem az illusztrációk. Juanjo Guarnido zseniális munkát végzett. Egyrészt a helyszínek, amivel sikerül bemutatnia a város nyüzsgését éppúgy, mint az üzleti szféra letisztultságát, vagy éppen a temető csendjét. Másrészt remekül leképezi a cselekményt; amikor kell felgyorsít, amikor kell, lassú képeken gondolkodhatunk el az épp olvasottakon. A rajzok részletgazdagok és káprázatosak, a szereplők jellegzetesek, emberiek, mégis megőrizték állati vonásaikat.
De nekem két dolog tetszett leginkább: az apró, sokszor humoros részletek, amik sok mindent elárulnak az adott szereplőről, másrészt remekül reflektálnak az adott faj jellegzetességeire – gondolok itt az „elgondolkodó” gorillára vagy a róka ravaszságára. A másik pedig a szűrők használata; a sok arany vagy éppen szürke fény sokat ad hozzá egy-egy jelenet értelmezéséhez, a vörös pedig drámai erővel láttat összefüggéseket.
A Blacksad – Árnyak között remek nyitótörténet, mert kíváncsivá tesz. Pont annyit árul el főhőséről és világáról, hogy kíváncsivá tegyen a folytatás iránt. Remélem, hogy a további kötetek is megjelennek hasonlóan igényes kiadásban, mert vétek lenne félbehagyni. Az olvasóknak pedig üzenem: vegyétek meg ezt a kiadványt, mert élményt kaptok és elősegítitek, hogy hasonlóan míves köteteket forgathassatok a későbbiekben is. Megéri.