Nemes Z. Márióval harmadik verseskötetének (A hercegprímás elsírja magát) megjelenése kapcsán készítettünk interjút. Berlinről, "agrártrashről", pszeudo-népiességről és a kortárs líra hozzáférhetőségéről Szabó István Zoltán (stv) kérdezte a szerzőt.
stv: Jelenleg Berlinben élsz, ahol a napokban volt is egy felolvasóested. Hogyan sikerült az est?
Nemes Z. Márió: A berlini DAAD-ösztöndíjam lassan a végéhez a közeledik, de úgy érzem sikerült hasznosan eltölteni a rendelkezésre álló időt, aminek egyik momentuma volt a Rummelsburg 2 – Die Dichter von Kollwitzplatz című költészeti fesztiválon való szereplésem is. A kultikus státuszt élvező Rumbalotte nevű irodalmi „kocsmában” megtartott felolvasáson Matthias Knieppel (aki Kalász Orsolyával együtt a verseim fordítója volt) közösen mutattuk be a szövegeket. Ezt követően június elején is szerepeltem a berlini Poesiefestival (www.poesifestival.org) egyik rendezvényén, illetve a fordítások a Literaturwerkstatt közvetítésével felkerülnek majd a www.lyrikline.org -ra.
stv: Milyen a viszonyod alakult ki Berlinnel, és milyen különbségeket látsz a berlini és az itthoni kulturális élet között?
NZM: Nagyon megkedveltem a várost, szellemileg rendkívül inspiratív tapasztalatot jelentettek az itt eltöltött hónapok. Nehéz röviden mesélni erről, hiszen a különböző színterek (képzőművészet, irodalom, színház stb.) mind-mind gazdag és heterogén világokat alkotnak. A túlhabzó bőség ugyanakkor egyfajta átláthatatlanságot is okoz, ami párbeszédekben gazdag együttlétezés mellett a fásultságnak is kedvez. De ami számomra igazán újszerű volt az itteni irodalmi életben, az a nemzetközi nyitottság aurája, hiszen itt nem ritka kivételt jelentenek a „nem-német” szerzők felolvasásai, hanem organikusan illeszkednek az irodalmi kínálat mindennapjaiba. Ezt például érdemes lenne valahogy eltanulni, vagyis fellendíteni a kortás versfordítást, illetve az ehhez kapcsolódó rendezvényszervezést, hiszen Pesten is nagy szükség van a lírai közeg „felnyitására”, a kreatív hálózatok kiépítésére. Egy kicsit másik szempontból ugyan, de épp erre a kulturális közvetítésre tettünk kísérletet a berlini szerkesztésű Technologie und das Unheimliche konceptuális füzet (http://www.muut.hu/?p=7096 ) megalkotásával, ugyanis ebben a DIY-lapban vizuális projektek, teoretikus-művészeti szövegek vegyítésével próbálunk újfajta, hibrid kulturális kontextusokat exponálni.
stv: A Könyvhéten jelent meg az új köteted, amely A hercegprímás elsírja magát címet viseli. Miben jelent különbséget ez a kötet az eddigi munkáidhoz képest?
NZM: Organikus fejlődésről van szó, hiszen számos olyan törekvés kerül itt kidolgozásra, mely már az első kötetemben is jelen volt. Az (ál)historikus stíluskísérlet pl. Az alkalmi magyarázatok Kemény Istvánra reflektáló Barokk Feminájában is megjelent, de A hercegprímásban... uralkodóvá vált ez a fajta pszeudo-barokk világkép, mely történelmi elemek-motívumok roncsaiból áll össze posztapokaliptikus vízióvá. A másik fontos „változás”, hogy most sokkal nyíltabban dolgoztam választott hagyománykincsemmel, vagyis több az intertextuális és konceptuális szövegjáték. Ehhez kapcsolódik - és ezt tényleg újdonságként élem meg – hogy ebben a kötetben előtérbe került az ún. népi szürrealista tradíció, ami engem mindig is izgatott, de most úgy érzem, hogy sikerült ennek a találkozásnak érvényes kritikai kontextust teremteni. Az én költészetemet általában a testpoétika felől közelítik meg, ugyanakkor engem már a Bauxitban is sokkal jobban foglalkoztatott az individuális testiségen „túli” természetfilozófiai kontextus, illetve ezzel párhuzamosan az alanyi költészet formáit felülvizsgáló transz-szubjektivitás. Ezekkel a poétikai átformálódásokkal összhangban A hercegprímásban... egy biopolitikai, illetve ideológiakritikai mező is létrejön, melyben a különböző társadalmilag, történelmileg, politikailag „traumatizált” fogalmak (nép, egészség, tisztaság stb.) költői komposztálása, erjesztése, kritikai újragondolása megy végbe.
stv: A trash-kultúra letagadhatatlanul hatással van a szövegeidre. Ez a bennük működő sajátos nyelvvel keveredve egyfajta "agrártrasht" hoz létre. Miért fontos számodra a trash és mit jelent a te olvasatodban az "agrártrash"?
NZM: A trash fogalmát ebben a kontextusban kicsit kitágítva használnám. Számomra kifejezetten fontos a költészetem játékterének folyamatos kitágítása, illetve ezzel összhangban a felhasznált hagyományok-tradíciók minél szabadabb kezelése, mely együttjár a különböző nyelvek kölcsönös irritálásával is. A „trash”, vagyis a kultúra határterületein – a szub- és elitkultúra közti senkiföldjén – megképződő tartalmak ebben az irritációs stratégiában segíthetnek, hiszen én ugyanolyan természetességgel táplálkozom pl. sci-fi regényekből/filmekből mint Juhász Ferenc költészetéből, miközben ezeknek az eltérő forrásoknak a keresztezése, hibridizálása egyre fontosabb poétikai céllá válik. „Tenyéssz magadnak művet, neveld nagyra, hogy egész városokat kergessen őrületbe és fiatal lányokat zabáljon pikkelyes tinédzserbuliján.” - ahogy azt a Biotrash-manifesztómban próbáltam megfogalmazni. Az agrár-trash fogalmát én a kötetben megjelenő „nekroindusztriális” vidékkel, vagyis a történelmi-ipari-mezőgazdasági roncsokból felépülő térrel hoznám összefüggésbe. A szerves-szervetlen „szemét” egyrészt a hibrid természet- és történelemképet hangsúlyozza, míg az agrárium a kötetben színre vitt pszeudo-népies motívumokra utal. Mindebből egy olyan pszichotikus folklór jön létre, melyben a betyárok, huszárok, traktoroslányok közös mitológiát hoznak létre John Carterrel és A texasi láncfűrészes rurális terrorjával.
stv: A kortárs magyar lírában egy olyan hagyomány részese vagy, ami nyelvileg rendkívül komplex és rétegzett, befogadói szempontból olykor épp ezért nehezen megközelíthető szövegeket hoz létre. Ezt az attitűdöt a kortárs líra inherens tulajdonságának tartod? Mi a véleményed erről a jelenségről?
NZM: Nem vagyok benne biztos, hogy attól, hogy valami „nyelvileg rendkívül komplex” - attól az rögtön nehezen befogadható is. Szerintem az én szövegeim sok „szinten” élvezhetőek – vagyis több olyan dinamikus rétegből állnak, melyek más és más befogadói aktivitást tesznek lehetővé. Ha valaki akarja, folyamatosan „hámozhatja” őket, de nekem mindig fontos volt, hogy egy alapvető, testies-érzéki síkon is megközelíthetőek maradjanak. Ez nem azt jelenti, hogy az eredmény valamifajta pszichofizikai harmónia, hiszen ahogy arra már utaltam, az érzéki-kulturális zavar exponálása is fontos cél lehet. Nem gondolom azt, hogy a kortárs lírának „mindenkihez” kell/lehet szólnia, hiszen itt olyan „nyelvek” összességéről van szó, melyeket meg kell tanulni érteni-érzékelni, ugyanakkor ez az affinitás fejleszthető, illetve „kiprovokálható” az olvasóban. Iyen pedagógiai provokációkra ad lehetőséget számomra a különböző médiumokkal való játék, például a Tóth Kína Hegyfaluval való zenei kísérletezés vagy képzőművészekkel (Győrffy László, Kis Róka Csaba) közös vizuális kalandok, hiszen így több egymástól elzárt befogadói réteg irritálására nyíilik lehetőség. A Bánki Ákos, Szöllősi Géza és Tóth Kinga közreműködésével A hercegprímáshoz készített könyvtrailer például remekül példázza ezt a taktikát, hiszen a hang, szöveg, kép egy olyan fúziója jött létre, mely a hűséges olvasók szűk körén túl is meg tud szólítani érdeklődőket.
stv: Mik a terveid A hercegprímás elsírta magát megjelenése után?
NZM: Több párhuzamos projekt indult be. A Technologie und das Unheimliche fanzine köré egy kis minikiadót akarunk alapítani, mely képzőművészeti igénnyel elkészített kiadványokat forgalmazna. Emellett idén két elméleti/kritikai kötetem is megjelenik majd. Ami az szépirodalmat illeti, most egy már régóta tervezgetett anyagon szeretnék dolgozni, a Győrffy László képzőművésszel közösen megálmodott, illusztrált kisprózagyűjteményen, mely a hungaro-bizarro és a népmesei poszt-szürrealitás irányában folytatná az agrár-trash esztétikát.
stv: Köszönöm a beszélgetést.
