Nem kétséges, hogy 2022 Veres Attila éve volt, már pusztán akkor is, ha csak a Magyarországon, illetve a tengerentúlon megjelent új köteteinek fogadtatását nézzük. Interjúnk apropóját elsősorban az “A valóság helyreállítása” megjelenése adta, de persze beszélgettünk sok minden másról is. (Az interjú még 2022. őszén készült, annak megjelenését a kötetről készült bemutató podcastunkhoz igazítottuk)
Próza Nostra (PN): Minden kétséget kizáróan az idei év egyik nagy irodalmi szenzációja volt a novelláid amerikai megjelenése. Segítesz nekem tisztázni hogy tartalmilag hogyan viszonyul egymáshoz illetve milyen átfedésben van egymással a Valancourt Books által megjelentetett The Black Maybe című és a pár hete itthon megjelent az A valóság helyreállítása című novelláskötet? Az interneten fellelhető források nem teljesen egyértelműek.
Veres Attila (VA): A The Black Maybe tíz történetet tartalmaz, hetet az Éjféli iskolákból és hármat az A valóság helyreállításából, míg az A valóság helyreállításában tizennégy sztori található, amelyekből azt hiszem hat jelent meg korábban. Ezek jellemzően a rövidebb szövegek, míg a nagyobb terjedelmű elbeszélések teljesen újak, az elmúlt év termésének nevezhetők.
PN: Ebből és a tényből, hogy az Éjféli iskolák még 2018-ban jelent meg rögtön adja magát a kérdés, hogy mivel foglalkoztál az azt megelőző három és fél évben? Ezt a kérdést ugyan felteszed és meg is válaszolod az új kötet utolsó szövegében („Az én lelkemben mindig pokol marad” – beszélgetés Veres Attilával), de annak végkifejletét tekintve talán nem árt ha én sem hagyom ki. És persze annak a „beszélgetésnek” az ismeretében azonnal felmerül egy másik fontos kérdés: csakugyan van a fiókodban egy elkészült regény?
VA: Nagyon sok filmes munkám volt, többek között írtam egy tévésorozatot, amely éppen most forog, leforgattuk az Átjáróház című filmet, aminek december nyolcadika a bemutatója (az interjú néhány héttel a bemutató előtt készült - a szerző), és valóban írtam közben egy regényt is, amely elég hosszú lett és amelyet még nem fejeztem be. Most kellene belevágnom az újraírásába, de erre még nem sikerült rávennem magam. A regény epizódjaival elégedett vagyok, más részeivel, főként amelyek arra szolgálnak, hogy a végén összefonódjanak szálak még nem annyira. És persze az is igaz, hogy jelen pillanatban személyesen nem hiszek egy regény-formátumú szöveg létjogosultságában.
PN: Ezt hogy érted?
VA: Egy regénynek szükséges, hogy legyen következetesen végigvitt állítása magáról. Ez a közönség elvárása is, különösen ha spekulatív fikcióról beszélünk. Elvárjuk, hogy a végén összeállnak majd a kirakós darabkái, hogy ki fog derülni az olvasó számára mi miből következett, a karakterek honnan hová érkeztek, mi volt a dolog tanulsága, mi mit jelentett. Azt az illúziót kell kelteni, hogy valóság egy koherens történet vagy koherens történetek összessége, ez pedig fundamentálisan ellenkezik azzal a valósággal amit most tapasztalok magam körül. Regényt írni számomra most azt jelentené, hogy hazugságot írok, mert szerintem a világunk nem koherens és nem történetszerű, és most nem elsősorban személyes történetet akarok írni (mert az egyén nézőpontjából az élet egységei végül általában elrendeződnek történetté), hanem olyat, ami a világról szól. Persze ez inkább létszemléleti kérdés, nem irodalomelméleti, és idővel változhat.
PN: Veres Attilától elvárná minden szál elvarrását, minden részlet megmagyarázását bárki, aki már olvasott tőle? A szövegeid kapcsán nekem például mindig az volt az egyik alapélményem, hogy hol többet, hol kevesebbet, de valamennyit mindegyik rábíz a befogadó képzeletére.
VA: Nem tudom, ki mit vár el. Egy ötszáz oldalas regénynél bizonyára csalódást okozna, ha az egész a darabjaira hullana a végére, hiszen olyan sok időt és energiát fektettél bele olvasóként. Egyelőre tényleg nem tudom fejben hozzákötni a klasszikus regényformátumot ahhoz, amiről beszélni akarok, ha egyáltalán írok még egy teljes könyvet.
PN: Ez elég erős tételmondat így az interjú nyolcadik percében, nem is engedném el könnyen, ha megengeded. Általános közéleti pesszimizmus, vagy magadba, esetleg az olvasókba, a világ állapotába vetet hit gyengülése, mi a legfontosabb eredője?
VA: Így, hogy nemrég jelent meg két kötetem is mindenképpen el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy újra legyen miről írnom. Kivárom és kialakul majd magától, hogy miről és milyen formában. Novellák persze születnek - a Könyvesblogon is jött ki egy új nemrég – de még tényleg nem tudom hogy a következő nagyobb projekt a félkész regény átírása lesz, egy teljesen új regény, kisregények gyűjteménye vagy egy novelláskötet. Azonban csak ezért, hogy legyen még egy könyvem, nem írok. Azt írom meg, ami foglalkoztat, olyan formában, ahogy érdekesnek találom.
PN: Ha már szóba került az át és újraírás, könnyen elengeded ha valamiről úgy érzed hogy többedik nekifutásra sem működik?
VA: Novelláknál nem szokott ilyen előfordulni. A regénynél mindig szükséges a folyamatos átírás, mert a nagyobb formátum miatt folyamatosan kezelni kell narratív és stiláris problémákat is. Nem szoktam elengedni dolgokat, mert ha el is engedem őket, gyakran visszatérnek egy másik formában.
PN: Számba véve az eddigi megjelenéseidet szerintem jól követhető az ív, ahogy a személyesebb hangvételű történetektől az általánosabb, ha úgy tetszik a közéleti témák felé fordultál. Ez egyszerűen csak így alakult vagy a kezdetektől a koncepció része volt?
VA: Az utóbbi. Nem akartam olyan könyvet írni, ami nem kapcsolódik az ország jelenlegi állapotához. Ezért írtam meg inkább az A valóság helyreállítását, amelynél eldöntöttem, hogy filter nélkül fogok azokkal a dolgokkal foglalkozni, melyeket magam körül látok. Úgy döntöttem hogy nincs olyan dolog amelyről nem szabad beszélni és csak arról fogok írni ami ténylegesen foglalkoztat, teljesen függetlenül attól, hogy az adott történet megfelel-e bármilyen műfaj elvárásainak, tartalmaz-e spekulatív elemet, szórakoztat-e.
PN: A címkézésnél maradva meddig tud még egyáltalán akár a weird akár a horror versenyt tartani a valósággal? Visszatekintve az A valóság helyreállításának szövegeire az volt az érzésem, hogy az olvasónak bevitt gyomrosok akkor is gyomrosok maradnának, ha akár teljesen kivennénk belőlük a fantasztikumot.
VA: Nem kell vele versenyeznie, elég visszatükrözni. A spekulatív elemeket csak eszközként használtam arra, hogy a karaktereket közelebbről megvizsgáljam illetve hogy a drámát felerősítsem, tehát nem a fantasztikum megjelenése volt az elsődleges izgalmi faktor. A horror pedig természetes következménye ezeknek a drámáknak, nem kellett beleerőltetnem a történetekbe, hiszen ezekbe a helyzetekbe bele van kódolva a borzalom. Azonban ezek a helyzetek a mai Magyarország valóságát tükrözik vissza. Ha hidegen, állásfoglalás és érzelmek nélkül végigtekintünk az ország elmúlt évein és jelenlegi állapotán, abba a fikció segítsége nélkül is bele van kódolva a horror.
PN: Ez az általad visszatükrözött valóság mennyire nevezhető univerzálisnak? Ugyanúgy a saját tapasztalataira ismerhet rá benne egy kelet-európai és mondjuk egy amerikai olvasó?
VA: A The Black Maybe szövegeinek kiválogatása során szempont volt, hogy mely novellák igénylik kevésbé a magyar kontextus ismeretét. Az angol verziókat éppen ezért finomítottam, kiegészítettem, hogy az idegen nyelvű olvasók ne legyenek hátrányban azért, mert nem értik a közeget vagy a társadalom pszichológiáját, emiatt vannak eltérések a szövegváltozatok között. Karafiáth Luca csinálta az angol fordítás nyers verzióját, én ezen finomítottam ott, ahol szükségét éreztem és később azon dolgoztunk tovább James D. Jenkins, a Valancourt Books főszerkesztője segítségével, hogy ne törjön sehol a szöveg, végig meglegyen a sztorik húzása úgy, ahogy elképzeltem. Egyelőre úgy tűnik hogy az amerikai olvasók értik és szeretik a könyvet, ebből talán arra lehet következtetni, hogy legalábbis a kiválasztott novellákban erősebb az univerzális, mint a lokális.
PN: Ez a bizonyos tandemmunka teljesen zökkenőmentesen zajlott? Egyáltalán, mennyire „szent” a szöveg, amely elkerül tőled egy szerkesztőhöz?
VA: Megvannak az indokaim, hogy mit miért csinálok egy szövegben, és ha valamire azt mondják hogy az nem jó így, akkor azt vagy rögtön belátom és megváltoztatom, vagy, ha valamiért nekem fontos az, ahogy azt megírtam, akkor igyekszem elmagyarázni, hogy ott éppen mi volt a szándék, és keresünk egy olyan megoldást, ami mindenkit kielégít. Nem hiszem hogy nehéz lenne velem együtt dolgozni, és sem A valóság helyreállítása, sem a The Black Maybe szerkesztése során nem voltak súrlódások. Mindenki végezte azt, amihez a legjobban ért.
PN: Az A valóság helyreállításának egészéről nyugodtan elmondható, hogy több mint az egyes novellák összessége. Ez az építkezés az első pillanattól kezdve célzatos és tudatos volt?
VA: Igen, pontosan úgy és azt akartam megírni, ami most a könyv. Tudtam, hogy mi mivel van párban, hogy mi az a három történet, amelyek az alapívet kiadják, és melyek lesznek azok az apró kapcsolódási pontok, ahol a szövegek összefüggenek egymással, mik azok a kifejezések, szókapcsolatok, motívumok, amik ismétlődnek, végigvonulnak a könyvön. Az volt a cél, hogy a novellák önmagukban is értelmezhetőek legyenek, együtt pedig valami nagyobbá álljanak össze - a jelentés lehetőségévé, de ne elmesélhető narratívává. Nem lehet elmesélni, miről szól a könyv, mint cselekmény, csak mint jelentés, de a jelentés olvasóként változhat, sőt, remélem változik is. A jelentés transzcendens és személyes, minden olvasási élmény egyedi, és így minden beszélgetés a könyvről belső világok ütköztetése. A könyv belső önellentmondásai is tervezettek, mert szükségem volt a zavarra, hogy az olvasó elveszítse a talajt a lába alól, hogy megpróbáljon összeilleszteni össze nem illeszthető részeket, mert akkor foglalkozik igazán a könyvvel és a jelentéseivel.
PN: Ezt a célzott értelmezési bizonytalansággal nem ellentétes személyek szerepeltetése, legyen szó akár író -és harcostársakról, akik valós nevükön szerepelnek, vagy olyan közéleti személyiségekről, akiket átkereszteltél ugyan, de azért minden, legalább átlagosan tájékozott olvasó számára azonnal felismerhetőek?
VA: Nem, mert a könyv lényege, hogy ez egy támadás a fikció ellen. A mainstream fikció azon dolgozik, hogy elsimítsa a befogadói zavart, hogy világossá tegye a határokat és a kapcsolódásokat a befogadó valósága és a fikció valósága között, hogy a befogadó nyugodtan élvezhesse a fikciót, még ha a fikció felkavaró is. Amikor a fikciót támadom, akkor nem a történeteket támadom, hanem azt a közéleti és politikai fikciót, amibe belekényszerítették az országot. Amibe belekényelmesedtünk, és amiben mindenki megtalálja a narratívát, amiben a leginkább megélheti az érzelmeit anélkül, hogy cselekednie kellene. Nem akarom, hogy az én fikciómat nyugodtan lehessen olvasni, hogy az elsimított legyen, hogy békésen lehessen benne barangolni. A valódi szereplők, az alig álcázott közéleti szereplők és a teljesen fikciós szereplők keveredése, a keveredés által keltett zavar szándékos. A könyv nem a magyar valóságban játszódik, hanem ennek a magyar valóságnak egy olyan hiperváltozatában, ahol a dolgoknak már csak a veleje látszik.
PN: A kötet fülszövege szó szerint úgy fogalmaz, hogy „elmosódik a határ horror és szépirodalom között”.Tény hogy nekem például legalább annyira volt hívószó a novellák kapcsán Örkény István mint Jon Padgett, de ez picit akkor is úgy hangzik, mintha amúgy kizárná egymást a kettő.
VA: Egyrészt a fülszövegeknek minden esetben fontos funkciója, hogy minél nagyobb közönséget tudjon megszólítani, másrészt jelen esetben az idézett rész mindenképpen egyfajta „statement”, amellyel jelezzük az olvasók felé, hogy ez a kötet egy kicsit talán más lesz, mint amit eddig a kiadótól és tőlem megszoktak. Személy szerint egyébként nem hiszek a határokban. Abszolút nem izgat hogy egy kötet minek lesz címkézve, az a címke hogy befolyásolja majd a percepciót és milyen olvasói rétegeket szólíthatok meg általa - viszont az olvasókat gyakran igen. Én úgy írom a szövegeimet, ahogy azoknak meg kell íródniuk, az arra legalkalmasabb formában, tartalommal és hangulatban és csak ez számít.
PN: Bevallom, nem mindig mertem volna kijelenteni teljes bizonyossággal, hogy értem és nem csak érzem az összefüggéseket, néha vissza is kellett lapoznom egy korábban olvasott novellára...
VA: Nagyon helyes.
PN:..viszont a végére érve nem volt hiányérzetem az összkép koherenciáját illetően. Menet közben könnyű volt megőrizned a fókuszt?
VA: Nagyon biztos voltam a dolgomban, kivételesen jó érzés volt írni ezt a könyvet.
PN: Ez kicsit úgy hangzik, mintha nem minden alkotói folyamatról tudnád ezt elmondani és lennének olyan időszakok, amikor gyakorlatilag szenvedésként élnéd meg az írást.
VA: Persze hogy van, jobban mondva volt ilyen. Mostanában már kevéssé jellemző és legfeljebb abból a félelemből maradt valamennyi, miszerint az adott történet nem úgy fog majd sikerülni ahogyan szeretném. A ráfutás tud nehéz lenni, azaz amíg meg nem találom a megfelelő formát és hangnemet, amíg nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit akarok a szöveggel – az A valóság helyreállítása esetében viszont nem volt időm gondolkodni, csak csináltam.
PN: Nem te lennél egyébként az első interjúalanyom aki olyasféle vívódásokról nyilatkozik az alkotói folyamatok kapcsán mintha minden egyes szöveggel úgy kellene megküzdeni, mintha az az első lenne, amit ír.
VA: Nálam ez bizonyosan így van és elképzelni sem tudom hogyne lehetne másképp. Általánosságban véve egyébként úgy gondolom, hogy a rövidebb forma többek között azért áll jól nekem mert kevesebb teret enged a bizonytalanságnak. Amikor regényformában, tehát hosszabban kell beszélni valamiről előbb-utóbb óhatatlanul elkezdem habosítani a szöveget, holott lehetséges hogy eleve sokkal rövidebben el tudtam volna mondani azt amit szerettem volna. Három-négyszáz oldalakat akkor érdemes csak ráhúzni egy témára, amikor a történet is igényli ezt a méretet, de nálam ez viszonylag ritka. Csak azért, mert van egy sztorim egy tök jó high concept-tel még felesleges belőle háromszáz oldal, ha harmincban is el tudom mesélni.
PN: Ha már az alkotói folyamat nehézségeinél tartunk, neked hogyan írható körül az ideális lét és tudatállapot? Meg tudod osztani a figyelmedet több szöveg között, illetve más projektekkel, akár egy forgatókönyvvel is?
VA: Nem szoktam egyszerre több dologgal párhuzamosan foglalkozni egy nap. Leginkább azt szeretem, ha reggel leülhetek és írhatok, és ez mehet egész nap, néha persze egy-egy szünettel. Az A valóság helyreállításánál ez a lehetőség adott volt, a Tranzisztorhoz például, ami az egyik relatíve hosszabb szöveg a kötetben elég volt három ilyen zavartalan nap, de úgy emlékszem, hogy mindegyik történet megvolt három-öt nap alatt. Egyébként mondjuk egy novella befejezése egy forgatókönyv elkezdése között el kell telnie nagyjából három napnak, hogy egyik történetből és formából egy másikba kerüljek fejben. Közben pedig meg kell próbálni minél többet élni.
PN: Egyik korábbi interjúkban volt olyan szerző, aki a saját bevallása szerint sehová nem mozdul ki jegyzetfüzete nélkül, melybe minden ötletét feljegyzi és olyan is, aki tulajdonképpen az univerzumra bízza azokat azzal, hogy ami kihullik az emlékezetéből az valószínűleg annyit is ért. Te melyik iskolába tartozol?
VA: Egyértelműen a másodikba. Amit elfelejtek az valószínűleg nem volt olyan jó. Nem szoktam jegyzetelni, de ha egy ötlet többször felmerül, az biztos jele annak hogy egyszer meg fogom írni. Jegyzetelni akkor szoktam, amikor már a történet konkrét megírására készülök. Ilyenkor leírok mondatokat, néha megírok egy-egy oldalt, lejegyzem a lehetséges struktúrát, amihez vagy tartom magam, vagy nem. Az A valóság helyreállítása novellái között több olyan is van, amelynek az ötlete már évek óta a fejemben volt és most jött el az ideje hogy megszülessen, mert beleillettek a nagyobb egészbe.
PN: Az Éjféli iskolákkal ellentétben az A valóság helyreállításából kimaradtak a novellák születésének körülményeit taglaló szösszenetek, és az interjú kereteit is szétfeszítené ha itt akarnánk pótolni, egyetlen kivételt tegyünk már ha lehet. A gyakorlottabb olvasókat szerintem már csak nagyon kevés csavarral lehet meglepni, de amit a Fekete talán-nak a disznóvágást mint alapból kissé fura jelenséget - mégiscsak egy halott állatot töltenek vissza a saját belébe - feje tetejére állító alapötlete szerintem a Veres-novellák közül is kiemelkedően bizarrnak számít.
VA: Steve Rasnic Tam is azt írta, hogy ez a legbizarrabb sztori, amit hosszú ideje olvasott. Ennél a szövegnél a cím volt meg legelőször, aztán az alapötlet, majd a cselekmény. A fantasztikus és rituális elemekből szinte semmi nem volt meg, amikor elkezdtem, ahogy haladtam vele előre úgy került szépen minden a helyére a tükröktől kezdve a láncokkal bezárólag. Az alapok a saját vidéki élményeimből táplálkoztak illetve az olyan ismerőseim élménybeszámolóiból akik maguk is részesei voltak már az élmény-disznóvágásokra alapozó turizmusnak. Gyerekkoromban gyakran vágtunk disznót, és mindig rettenetes volt arra ébredni, hogy az állat, akit egyébként egész évben gondoztunk, sikolt az udvaron. Hihetetlenül bizarrnak tűnt, hogy valaki csak azért utazik a fővárosból vidékre hogy berúgjon, részt vegyen egy állat megölésében és ettől valahogy jól érezze magát. Ehhez pedig párosult az állami kommunikációs gépezetből áradó gondolat, miszerint az igazi magyarságnak, a magyar léleknek a valódi otthona nem a városokban, hanem a szent vidéken található, ahol a meleg, ropogós kenyeret a saját ráncos kezeikkel sütik az öregasszonyok és mindenki tökéletes összhangban él a természettel. Ahogy mondtam vidéki vagyok én is, tehát
tudom hogy ez az elképzelés abszolút nem állja meg a helyét, egyszerre tartom rendkívül felkavaró hazugságnak és egyben nagyon jellemzőnek annak kapcsán hogy mit gondolunk magunkról mint magyarokról. Erről akartam írni egy történetet úgy hogy az állatok halála, illetve tulajdonképpen születése kapcsán arról is beszélhessek, hogy hogyan adja át egyik nemzedék a másiknak a saját traumáját, és természetesen mindenek előtt a felelősségről: hogy milyen felelősséget kell vállalnia egy szülőnek a gyerekéért, a társadalomnak a saját polgáraiért, vagy akár az embernek a természetért, ehhez pedig tökéletesen passzolt amikor megcseréltem a halált a születéssel, azaz az élet elvételének a felelősségét az élet teremtésének a felelősségével.
PN: Ami nekem mindenképp nóvum volt a korábbi köteteid hangulatához képest, az az irónia, bizonyos részeknél az önirónia a korábbiaknál sokkal hangsúlyosabb jelenléte. Igaz nem minden novellánál, de ott mindenképp ahol a céges vagy a filmes világ valóságához kapcsolódik a cselekmény.
VA: A valóság és a fantasztikum összekapcsolásához korábban is gyakran használtam a humort, de az persze más kérdés, hogy nem illik minden történethez. Ebben a könyvben szerintem kevesebb a humor és az irónia, mint a korábbiakban.
PN: Első blikkre egy olyan sztorihoz is nehezen társítanám, amely többek között egy fogakkal teli verem körül forog, de valahogy mégiscsak megoldottad, hogy passzoljon.
VA: Ott végső soron magamból csinálok hülyét, illetve ez egy önreflexív autofikció, tehát könnyen viseli, sőt, igényli a humort. A Tranzisztorba például kevéssé illett volna bele, semmissé tette volna a közeget és a drámát, ugyanakkor a Tranzisztor párdarabjába, az A kapcsolattartásra kijelölt személybe megint jól illeszkedett, hiszen a multis világ eleve abszurd. A lényeg hogy története válogatja mennyi humor fér bele és milyen módon, de például én az Éjféli iskolák szövegeit viccesebbnek érzem mint az új kötetét, már csak azért is mert ez utóbbi hangsúlyosabban szól a mai magyar közállapotokról, azok pedig szerintem kevésbé engedik magukat a humor felől láttatni.
PN: Ha már a metánál tartunk, a kötet veled kezdődik veled veled végződik, és nem féltél játszani a szövegeivel: az első novellában például látványosan áttöröd a negyedik a falat, az utolsót pedig veled készített interjú kereteibe illeszted. Felbukkannak a novellákban amúgy létező orgánumoknak tulajdonított újságcikkek és blogbejegyzések, a kötet címadó írásának egyfajta - illusztrációleírásokkal tarkított - toborzóbrossúra a formája, a Városunk darabokban-nak pedig fontos részét képezi egy miniesszé, amely kicsiben is megtestesíti a valóság és a fikció kettősségét – Isten mibenlétéről értekezik, egyszerre fantasztikus és mégis logikusnak, már-már realistának tetsző levezetéssel.
VA: Amire mini-esszéként utalsz, az pont egy olyan dolog, amit évek óta meg akartam írni önálló novellaként, de soha nem került rá sor, mert önmagában nem volt elég érdekes. Érdekelnek az olyan novellák, amikben nincs cselekmény, az olvasó mégis cselekményt olvas bele, ilyen a kötetből például a Horváth Etele, vagy A világ helyreállítása, az előző könyvemből pedig A vérvörös gépezet, vagy bizonyos fokig a Visszatérés az éjféli iskolába. A Városunk darabokban is egy ilyen történet, de míg a többiben általában a szövegformátum segítségével kerülöm el a cselekményt ( a szöveg például mozgalmi pamflet vagy újságcikk formátumban van megírva), itt azt szerettem volna, ha a novella a lehető legtovább tágul egy lehetséges narratív középponttól, míg végül a cselekménye inkább érezhető, mint érthető. Meg akartam teremteni azt az érzetet, ahogy az ember kezéből kicsúszik az irányítás, amikor az élete megszűnik cselekmény lenni, és káosszá válik. Itt ismertem fel, hogy amit korábban önálló novellának gondoltam, igazából ennek a novellának a része, és a kötet egyik alapgondolatát illusztrálja. Ami csupán egy érdekes kozmikus fantázia volt önmagában, az a valóság összerendezésére tett kísérletté válik ebben a történetben. Épp ezért minden elemének logikusan kellett épülnie. Az, hogy velem kezdődik és végződik a kötet azért van, hogy ne vonjam ki magam a megbízhatatlanság köréből. A világon jelenleg szerintem semmiben sem bízhatunk, és fontos, hogy az olvasó tudja: bennem és a könyvemben sem bízhat.
PN: Esett szó az általad jegyzett forgatókönyvekről, mit gondolsz, hatott valamilyen módon az ezekkel szerzett gyakorlat a prózádra?
VA: Biztosan. Ha sokat ír az ember, az műfajtól függetlenül magabiztosabbá teszi a szövegalkotásban, biztosabban érzed hogy mennyi idő kell valamire, mikor kell megállni, könnyebben el tudod dönteni egy mondatról, hogy az jó-e vagy rossz. Mindkét formátumban ugyanaz a lényeg: mindig haladjon előre a történet, zakatoljanak a mondatok és az olvasó ne akarjon megállni.
PN: Végezetül mint eddig minden interjúnkban téged is arra kérlek, hogy oszd meg velünk egy-két frissebb olvasmányélményedet.
VA: Marianna Enriquez Magyarországon nemrég megjelent Az ágyban dohányzás veszélyei című novelláskötete nagyon nagy kedvencem és ezt nem csak azért mondom mert ő is ajánlott engem a The Black Maybe kapcsán. Nathan Ballingrudot Szörnyvidék című kötete is fantasztikus és magyarul is elérhető, most pedig éppen megint M. John Harrisontól olvasok nagyon sokat, őt tudom ajánlani olvasóknak, akik nem félnek a kihívásoktól. Aki angolul olvasna, annak ajánlom Brian Evenson, Laird Barron, Caitlín R. Kiernan, Jeffrey Ford, B.R. Yaeger, John Darnielle könyveit.
