Ne nyisd ki a szemed! (Josh Malerman - Madarak a dobozban)

Jelenlegi hely

Szerző stv On the

Josh Malerman: Madarak a dobozbanA Fumax Kiadó thriller sorozatának első köteteként jelent meg Josh Malerman Madarak a dobozban című regénye. Jelen sorok szerzője úgy érzi, hogy kitartó olvasója lesz ennek a sorozatnak, mert a kezdő darab azonnal horogra akasztotta.

Josh Malerman neve nem feltétlenül cseng ismerősen, hiszen a Madarak a dobozban az első regénye, mely 2014-ben jelent meg az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. Rögtön be is zsebelt néhány irodalmi díjat és jelölést, de a filmfeldolgozásra sem kell már sokáig várni.

Kezdjük azzal, hogy a thriller megnevezés tapintatos eufemizmus. Ez a regény sokkal inkább horror, mégpedig egy nagy múlttal rendelkező alzsánerhez tartozik, de erről kicsit később. Nézzük, mi is a kötet alaphelyzete.

A világ megváltozott. Valami (vagy valamik) behatolt(ak) világunkba, és aki csak egy pillantást is vet rá(juk), megőrül. A világ néhány hét alatt megtébolyodik, és az emberek teszik, amiben mindig is nagyszerűek voltak: páratlan találékonysággal ölik meg a másikat és magukat. A túlélés egyetlen lehetséges módjának az tűnik, ha az ember behunyja a szemét.

A történet kezdetén mindez öt éve zajlott le. A világ csaknem kiürült. Főszereplőnk, Malorie, négy éve él két gyerekével (Fiúval és Lánnyal) egy házban, melynek ablakait bedeszkázták, bejáratát eltorlaszolták, hogy legalább a házon belül nyitva tarthassák a szemüket. A gyerekek már itt születtek, így soha nem látták még az eget vagy a külvilágnak bármilyen részét. Ha kiteszik a lábukat a házból, azt csakis szemfedőben teszik (a titokzatos entitások fizikailag nem bántottak senkit – talán nem képesek rá, nem tudni). A regény akkor csatlakozik be Malorie és a gyerekek történetébe, amikor az anya eldönti, továbbállnak a házból és egy harminc kilóméteres csónak útra indulnak a folyón, egy nagyobb menedék felé, ahol a túlélők talán újraszervezik a civilizációt, egy merőben más formában.

A cselekmény egyik szálát az utazás leírása alkotja, de létezik ezzel párhuzamosan egy retrospektív szál is, amely kilenc hónappal a gyerekek születése előttől kezdve meséli el a történteket egészen a szülésig. A regénynek ezekben a fejezeteiben ismerjük meg voltaképpen azt, hogyan kezdődött az emberiség katasztrófája és Malorie hogyan élte túl ezt várandósan. Mint a legtöbb posztapokaliptikus regényben, itt is találkozhatunk a túlélők kis csoportjával, akik legjobb tudásuk szerint próbálják megszervezni életüket a megváltozott világban. Ez persze sok konfliktusforrással jár, ami lassan éket ver a csoport tagjai közé, akik immár a társadalmi szerződésen kívül élnek, nem vonatkoznak rájuk törvények, csupán egymás által számonkérhetők. Nem sok idő kell ahhoz, hogy az ilyesmi újabb katasztrófához vezessen.

A Madarak a dobozban rendkívüli dinamikáját az adja, hogy egyszerre ábrázolja jelenvalónak és megismerhetetlennek a kinti világ veszélyét, ugyanakkor kibírhatatlannak és fojtogatónak a házon belüli életet, ezen keresztül pedig elkerülhetetlennek a csoporton belüli tragédiát. Malorie számára így aztán nem létezik biztonság sem a házon belül, sem azon kívül. Egy várandós nő számára nehezen elképzelhető kevésbé ideális helyzet ahhoz, hogy világra hozza gyerekét. Mivel az olvasó Malorie szemszögéből (és fülszögéből) ismeri meg a történteket, így az azonosulás is jórészt az ő karakterén keresztül történik: az olvasó maga sem talál egyetlen biztos pontot a szövegben. Még a fejezetek szimmetrikus jelen-múlt váltakozása is megtörik néha, hogy semmi kalkulálható ne maradjon.

Kezdettől fogva érdekelt ez a könyv. Kíváncsi voltam rá, hogyan bírkózik meg a szerző azzal a történetmondási kényszerrel, hogy vizuális információkat nem kaphatnak a karakterei. A legrosszabb megoldás természetesen az lett volna, ha mi olvasónk a mindentudó narrátorral együtt látjuk a világot, miközben a történet szereplői vakon botladoznak benne. Szerencsére ilyesmiről szó sincs, az olvasó nem kap információkat arról a látványról, amikor a szereplők szemkötőt viselnek. Az érzékelés auditív és taktilis tartományai jelennek meg a legsűrűbben az olvasó előtt és természetesen a szereplők belső monológjai az idegtépő, vak séták során, amikor pontosan tudják, hogy kartávolásgon kívül ott van a közelükben valami és még csak azt sem tudják, hogy pontosan merre, ahogy azt sem, hogy pontosan mi. A szaglás jóval kevesebb alkalommal kap szerepet mint az információ médiuma, ám amikor mégis, akkor nagyon erős hangulati elemként, melyet nem lett volna dramaturgiai szempontból helyes döntés túl sűrűn alkalmazni.Josh Malerman

Talán mindenki fantáziáját a lények megjelenése, külseje mozgatja meg a legjobban. Josh Malerman kiváló érzékkel lebegteti az ezekkel az entitásokkal kapcsolatos információkat, egészen a történet végéig, ahol is egy egészen kis morzsányi tudással leszünk gazdagabbak. Ez a kevés, csupán még éhesebbé teszi az olvasót a további tudásra, vagyis nagyszerűen látja el a fokozás feladatát és nem válnak demisztifikálttá miatta  a teremtmények. Ez a fajta módszer a kozmikus horror zsánerének bevett eszköze, melyet Howard Phillips Lovecraft is előszeretettel alkalmazott bizonyos szövegeiben. Erre az alzsánerre utaltam a második bekezdésben. A megnevezhetőség és megnevezhetetlenség problémája végighúzódik a regény teljes terjedelmén és szinte minden írói döntés ennek a problémának a szempontjából értelmezhető. A lények látványától megőrülnek az emberek. Hogyan lehetne az őrület és káosz efféle okozóját egy lényegétől fogva rendezett és szabályozott rendszer segítségével, a nyelv segítségével, hitelesen ábrázolni? A nyelv szavainak minden leírási kísérlete eleve kudarcra van ítélve, ezért bármilyen próbálkozás velük csalódást okoz az olvasónak vagy egyenesen nevetségessé, parodisztikussá, blőddé válik. Köztes megolást jelent az entitások megnevezhetetlenségére hivatkozni, vagyis azt  tematizálni, hogy a nyelv megbicsaklana, amennyiben megkísérelné leírni a lényeket. Ugyanakkor a megnevezhetetlen címke mégis eredményesen megnevezi, leírja tárgyát.

A Madarak a dobozban egy harmadik módszert választ, mégpedig az itt felsoroltak közül a legelegánsabbat. Nem beszél arról, amit nem képes kimondani. Elhallgat, meg sem próbál láttatni, ezzel maximalizálva az elérhető feszültséget. Munkára fogja az olvasó fantáziáját, ami persze ismét csak nem lehet eléggé hatékony ahhoz, hogy képet alkosson a lényekről, ez viszont már a szövegen kívüli tényező.

Ami a könyv külső megjelenését illeti, a Fumax ismét kiváló munkát végzett. Tetszik a borító dizájn, illik is a kötet hangulatához, ahogyan a fejezeteket megnyitó illusztált oldalak is. A fordítás Rusznyák Csaba munkája, aki szokás szerint nagyot alkotott.

Ez a könyv kiszámíthatatlan és brutális, mint egy autóbaleset.