Nic Pizzolatto első regénye a Galveston, ami 2010-ben jelent meg, közvetlenül azelőtt, hogy a szerző elhatározta volna, hogy Kaliforniában folytatja életét forgatókönyvíróként. A True Detective sikerét figyelembe véve, könnyen elképzelhető, hogy a tucatnyinál alig több novellát jegyző szerző tollából jó ideig nem születik semmi, irodalmi formátumban legalábbis. A Galveston éppen ezért már önmagában is rendkívül érdekes szöveg, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a karrierváltást követően a saját hangjára és közönségére rátaláló szerző egyetlen könyvével lehet dolgunk. A magyar megjelenés sajátossága pedig, hogy elkerülhetetlenül a True Detective felől próbálja feldolgozni az olvasó, amire a kiadó szándékosan rá is erősít. Pedig azon túl, hogy felfedezhetők hasonlóságok a szöveg és az HBO sorozat között (ami a nyilvánvaló átfedéseket leszámítva, legfőképp a szerzői attitűd erős jelenlétének köszönhető) a Galveston egy teljesen különálló világ és történet.
A történet főszereplője Roy Cady, a negyvenes éveiben járó verőember és bérgyilkos a New Orleans-i maffia katonájaként egy nap szembesül a hírrel, hogy rákos. Az orvos - aki mellesleg tartozik a maffiának - közli vele, hogy tüdőrákja van, és lehetőleg rendezze el dolgait, beszéljen szeretteivel, mert a gyógyulásra nincs esély. A gond csak az, hogy Roy Cadynek nincsenek elrendezni való dolgai, leszámítva néhány nagyobb tartozást felhalmozó bukméker meggyőzését, és szerettei sem igazán akadnak. Amikor elhagyja a korházat pontosan azt teszi, amit minden átlagos ember tenne, akinél tüdőrákot diagnosztizálnak: megfogja a cigis dobozt és összegyűri, hogy új életet kezdjen. A mozdulat közben azonban meggondolja magát és inkább rágyújt. Roy Cady túl sokszor látta az embereket haladékért könyörögni, ahhoz hogy tisztában legyen vele, amikor eszünkbe jut kérni, akkor már nincs haladék. Ez a tudat az első soroktól a lezárásig meghatározza a regény atmoszféráját. Roy életét maga a betegség nem definiálja újra, hiszen túl azon, hogy kénytelen szembesülni a közeledő és elkerülhetetlen halál tényével, azzal is szembesülnie kell, hogy a betegsége csupán ennek a bizonyosságnak az egyik lehetséges végrehajtója. Idővel rájön, hogy nagy az esély rá, hogy nem adatik meg számára a hónapokig tartó agónia és leépülés lehetősége, mert főnöke, aki nemrég jött össze Roy volt barátnőjével el akarja tenni láb alól. Miután sikerül kivágnia magát a maffia által állított halálos csapdából magával viszi a 18 éves prostituáltat, Rockyt, valamint egy köteg iratot, ami komoly veszélyt jelentene az egész New Orleans-i maffiára.
A kettőjük között kialakuló dialógusok erősek, összeszedettek és a hangulatteremtés mellett leginkább ebben nyilvánul meg Pizzolatto igazi tehetsége. Nem kapunk olyan mély értelmű filozofálgatást, mint Rusty Cohle-tól, sem olyan hazugságok és önámítások között is hiteles felelősségérzetet, mint Marty Hart-tól, de kettejük rétegelt kapcsolata, ami a folyamatos konfliktusokból építkezik, ezek nélkül is lebilincselő tud lenni. Eltérő módon és okból ugyan, de mindkettőjük személyiségét meghatározza az önpusztítás és minden megkeseredettségük ellenére reménykednek valamiféle megváltásban, amihez a kulcsot a másik közelsége jelenti számukra. A fókusz azonban elkerülhetetlenül Roy Cadyre szűkül, aki a kemény dolgokat megélt (és itt tényleg nagyon kemény dolgokról van szó) prosti útitársaként talál magának életcélt. Itt érdemes kicsit megállni és hangsúlyozni, hogy nem mint halálos beteg talál magának életcélt, hanem mint egy nihilista bűnöző, akinek egyetlen számottevő emberi kapcsolata egy félresiklott szerelem, ami Roy erőszakos személyisége miatt ér véget. A nőkkel szembeni erőszakot a könyv nagyon komolyan veszi. A szöveg világát és Roy karakterét az amerikai kritika a sun-boiled kifejezéssel ihlette, amit könnyen lehetne, a déli államok hímsoviniszta alpáriságával azonosítani. Ebben a világban a férfiak rendszeresen isznak és erőszakoskodnak, a nőket pedig verik és rendszeresen megerőszakolják. Nem mondhatnám, hogy a szöveg bármiféle fogódzóval szolgálna a nemi szerepek felöli olvasásra, de a nők elleni erőszak jelenségének brutális bemutatása, és szerepe Roy karakterfejlődésében mindenképp jó pont lehet az arra fogékony olvasóban. A szöveg brutalitása pedig pont ezeken a pontokon a legerősebb és a noir jellege is itt ütközik ki a legmegfoghatóbban. Egy ponton maga Roy is erősen részesévé válik ennek a világnak, amikor úgy érzi útitársa némi nevelésre szorul:
„A bőr nyikorogva megfeszült az öklömön. Nem akartam megtenni, de néha azt a kutyát is meg kell vernünk, akit szeretünk. Meg kell neki tanítani. Kár, hogy az ostoba állat csak így tanulja meg.”
Ez a részlet persze senkit ne tévesszen meg, pont attól érdekes és hiteles Roy karakterdrámája, hogy ezt a világot megélve képes ebből kinőni és 
ezen úrrá lenni. A könyv viszonylag egyszerű, de szimpatikus üzenettel operál, amit rendkívül brutális és önreflektív módon kezel és tesz hitelessé, ami nagyrészt Pizzolatto tudatosságának és arányérzékének köszönhető. Pizzolatto regénye igazi noir még akkor is, ha kriminek aligha nevezhető. A történet csúcspontja mindössze pár sorban mutatja meg a legmélyebb sötétséget, amivel Roy szembenéz és aminek leírását a műfaj klasszikusai is egyértelműen megsüvegelnének. Ettől függetlenül a Galveston közel sem tökéletes alkotás. A történet expozíciója elég rövidre sikerült és ahhoz képest, hogy viszonylag kevés karakterrel találkozunk a legtöbb kicsit elnagyoltnak tűnik. Külön zavaró, hogy a cselekmény szempontjából igen fontos maffiafőnök motivációi homályosak, vagy épp teljességgel értelmetlenek, semmitmondóak. Nekem a leginkább zavaró mégsem ez volt, sokkal inkább a leíró részeknél alkalmazott prózanyelv kidolgozatlansága. Egy olyan tudatosan építkező szerzőtől, mint Pizzolatto (érdemes tudni, hogy egy rövidebb kitérő kedvéért az egyetemi katedrát is megjárta, többek között a Chicagoi Egyetemen tanított irodalmat és kreatív írást) talán eredetibb nyelvi világ is elvárhatóbb lenne. Néha úgy éreztem, mintha egész bekezdések lennének átemelve valamelyik Lehanne, vagy Elroy regényből.
Persze minden kritika ellenére a Galveston összességében nézve teljesen vállalható első regény, ami ha néhol nem is túl eredeti, de a hangulata és dialógusai alapján mindenképp érdekes és élvezetes olvasmány. Az HBO sorozat miatt borítékolható, hogy komoly érdeklődés övezi majd, és hogy gyakori jelenség lesz a karácsonyfák alatt, aki azonban túlzottan összeköti a sorozattal és valami pótlékot vár tőle, könnyen csalódhat.
