Nagy kaland Kis-Avrynban (Michael J. Sullivan – A koronatorony)

Jelenlegi hely

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Michael J. Sullivan: A koronatoronyHadrian Blackwater és Royce Melborn olyanok, mintha a fiaim lennének. Egymás tökéletes ellentétei, a másik idegeire mennek, mégis kitartanak egymás mellett jóban-rosszban (de többnyire rosszban). Majdhogynem “születésüktől” fogva ismerem őket, hiszen az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem az, aki az elf nyelven riyria, azaz “páros” névre hallgató duó első kalandját magyar nyelvre ültethettem zöldfülű fordítóként. Öt éve már, hogy botladozva – és a Trónbitorlókba újra belelapozván merem állítani, hogy helyenként különösen szép megoldásokkal – elkísérhettem Royce-ékat nagy útjukra, és útközben megismerkedjek Myronnal, az eidetikus memóriával rendelkező pappal, a klasszik legkisebbfiú-poronttyal, Alrikkal, Percy Bragával és Ezrahaddonnal, az ezeréves rabságban sínylődő mágussal.

Ennek fényében sóvárgó, epekedő nosztalgiával fogtam a hatkötetes Riyria-krónikák első előzménykötetébe, A koronatoronyba. Mielőtt kinyitottam volna a könyvet, tudtam, hogy valami jófajta heist-történetet várhatok, valamit, ami összekovácsolja a cinikus tolvajt és a megkeseredett, sokat látott zsoldost, akinek a szíve aranyból van, és ezt maradéktalanul meg is kaptam. A szereplőkkel úgy jártam-keltem Avryn világában, mintha gyermekkorom nyaralásainak helyszíneire tértem volna vissza, és azok a nagy síkságok, vadregényes fenyvesek, mély barlangok újra megelevenedtek előttem. Talán minden kissé apróbbnak tűnt, ahogy felnőttem, de régi ismerősként köszöntöttem Delgos, Hintindár, Melengár vagy Warrik nevét. (Az a kezdet kezdetétől deklarált célom volt, hogy a túlságosan is angolszászos vagy sztenderd fantasy hangzású neveket kicsit magyarítsam, ékezetekkel lássam el őket, ahogy én magam is ejteném őket.)

Általános megdöbbenésemre az eredettörténetben sokkal több volt a mostanában divatos, sötétebb hangvételű, “gritty” fantasy-jegy, mint a Riyria-hexalógiában. Annak idején Sullivan egyik nyíltan vállalt célja az volt a Riyriával, hogy hátat fordítson az öldöklős-belezős-szeretkezős, antihősöktől hemzsegő, szürke és fekete morális sivatagban túlélésért küzdő fantasykliséktől, és visszatérjen egy tisztább, nemesebb erkölcsű középkorba. Ugyan igaz az, hogy az eredeti hatosfogatban is hullottak az emberek, és ha szexjelenetek nem is voltak, bizony időnként előkerült az érzékiség (ha más nem, Gwen DeLancey karakterén keresztül), de ez eltörpül amellett, amit A koronatoronyban olvastam. Senki se számítson A tűz és jég dala-szintű kendőzetlenségre és szabadszájúságra, de tény, ami tény, az előzményregény keményebb húrokat penget, sokkalta mélyebb, keserűbb világot ábrázol, amiben megjelenik a nemi erőszak, az értelmetlen öldöklés, a machiavellista önzés.

 Ameddigre a Trónbitorlókban megjelennek, Royce és Hadrian már egy összecsiszolódott páros, itt azonban még komolyan tetten érhető az a kelletlen érzés, hogy hőseinket önkényesen összeterelték egy küldetésre, aminek igazából az egyetlen tétje, hogy miként fognak kijönni egymással. Persze, titokban háború készül, a status quo meg fog borulni, viszont ez nagyon háttérbe van szorítva a két szerencselovag személyes drámájához képest. A könyv olvasása közben nem bírtam leküzdeni az érzést, hogy A koronatorony egyfajta középkori buddy movie, ahol a fehér meg a fekete rendőr együtt tesznek rendet a városban, miközben képtelenek elviselni a másik látványát és munkamódszereit. Van a jólelkű Hadrian, aki a fair play bajnoka, meg a csak a saját irháját mentő Royce, aki még Hadrian torkát is elvágná, hogy mihamarabb magányos farkasként élhesse az életét. És hát, nyilván, a végére kölcsönösen meglátják a másikban rejlő értékeket.

Bár elsőre nem számítottam rá, hogy ilyen fontos szereplő lesz, nem csak Royce és Hadrian, hanem a Medford-ház madámja, az egzotikus dél-keletről származó Gwen DeLancey eredettörténetére is fény derül. Megtudjuk, hogy mi szél hozta e messzi tájra, hogyan vívja ki magának és lányainak a függetlenséget, és hogyan nyitja meg Medfordban a saját üzletét. A személyében egyfelől kapunk egy manapság már követelménynek számító “erős női karaktert”, másfelől jót tesz, hogy a fiúkról átterelődik az olvasók figyelme Gwenre, mert meglepő mélységeket mutat. Sullivan szemmel láthatóan élvezte Gwen jeleneteinek megírását, kezdve a kuncsaftokkal való pörlekedéstől a stricijével való ellentétén át a lányokhoz fűződő, meleg, már-már anyáskodó viszonyáig – a szerző nagyon is ért a női karakterek írásához, ezt már az eredeti sorozatban is bizonyította Aristával és Modenával. Üdítő volt ilyen hétköznapi hőssel azonosulnom.

Akármilyen élvezettel is olvastam, mégsem tudtam szemet hunyni néhány tény felett, amivel Sullivan csak azt bizonyította, hogy bevált receptekből dolgozik. A rendőrmozis érzést már említettem, azt viszont nem, hogy Royce és Hadrian alakja kísértetiesen hasonlít (vagy talán valódi hommage) a sword-and-sorcery műfaj leghíresebb párosára, a Fritz Leiber tollából született Fafhrdra és a Szürke Egerészre. Jó, Fafhrd északi barbár volt, a Szürke Egerész meg mágiát is használt, de nagyjából ezzel el is intéztük a különbséget: az egyik harcos, a másik tolvaj, mindketten élvezik az életet a maguk módján, nem vetik meg a jó piát, a hősi csatákat, mindkét páros mentorai nagyhatalmú varázslók, akik veszélyes küldetéseket varrnak a nyakukba, és sosincs igazán szerencséjük a nőkkel, megérintette őket a veszteség, és szinte biszex módon “élettársai” egymásnak. Ez már túlmutat az egyszerű műfaji hasonlóságokon, és legalábbis “ihletett utódjai” Leiber hőseinek, ha nem direkt koppintások.

A másik igazán fájó, a XXI. században már nehezen védhető hiba a világteremtésben van. Egy pillanatig sem rónám fel Sullivannek, hogy kissé elkent világot alkotott, elvégre nem lehet kötelezővé tenni a tolkieni szintű részletességet, meg egyébként sem enciklopédiát akarok olvasni, hanem regényt. A gond sokkal inkább azzal van, hogy mennyire eurocentrikus. Vagyis semmiképp sem vádolhatnánk az írót eredetiséggel. A barbárok és vidéki szegénylegények mostoha körülmények között nevelkedtek északon, délen és keleten egzotikus, érzéki, és más szokásrendszerel bíró, azaz orientalista ábrázolást kapó népek élnek. A kannibál goblinok a déli szigetvilágokon élnek, és természetesen civilizálatlanok. A szigorú hierarchiában élő, fura szokású elfek szintén keleten lakoznak. És vége-hossza nincs azoknak a bántó kliséknek, amikre képtelen reflektálni az író.Michael J. Sullivan

Ez a névválasztásban is tükröződik. A legjobb boroknak francia hangzású neveik vannak, a főszereplőknek angolszász (még a keletről származó Gwennek is), a törpnek a neve Magnus (na neee, egy törp, akinek a neve “nagy férfi”?! Micsoda szellemesség!), és így tovább. Nem segíti Sullivant az sem, hogy bőkezűen merít a kisebb, kevésbé ismert európai városnevekből. Az emberek lakta vidéket Apeladornnak hívják (Apeladoorn egy holland település), Ghent királysága valójában egy belga város, Warric az angol Warwickből ered, amelynek a második “w”-jét nem ejtik, Rochelle pedig francia, La Rochelle a mi világunkban. Az én fordításomban (néhány könyvvel előregondolva, egy különösen fogas fejtörőt előkészítve) Ratibor városa Patkanként fordult (patkány és vadkan, “a rat and a boar” az angolban), de észre kell vegyük, hogy Ratibor sem fekszik messze tőlünk, Csehországban és Lengyelországban is találunk ilyen településneveket a régi térképeken, míg Elan főistene, Maribor tulajdonképp Szlovénia egyik legnagyobb városa. Nem tudom, hogy az esetleg európai gyökerekkel is rendelkező amerikai közönség számára ez mennyire bántó, de az biztos, hogy itt, Kelet-Közép Európában igencsak kilóg a lóláb. Az meg aztán az európaiság netovábbja, hogy a régi birodalom nyelve gyanúsan hasonlít a latinra, és az eredeti sorozat legfőbb gonoszai ezt a régi birodalmat akarják föltámasztani (ami mellesleg az USÁ-ban is könnyen csúszó, “minden központosítás gonosz” üzenetet is szépen hordozza).

Belátom, senki sem a nagy politikai gondolatokért vesz meg egy kardozós-varázslós kalandregényt, ahol a világmegváltás nem az író, hanem a főhős dolga, de egy poszt-Martin, poszt-Mark Lawrence, poszt-Abercrombie fantasyszcénában azért nem ártana nagyobb súlyt adni egy fantasyvilág társadalmi vetületeinek. Akár egy előzménykötetben is. De Sullivan itt még szinte csak fel sem villantja a Riyria-csapat összekovácsolásának valódi tétjét. Amíg Royce és Hadrian az első perctől fogva úgy perlekednek, mint a régi házasok, és gyakorlatilag bábjai a megbízójuknak, addig Gwen DeLancey sokkal önállóbb, köröket ver rájuk jellemfejlődésben, és nagyobb horderejű hatalmi játszmába kezd, mint a két fiú.

Ennek ellenére, minden hibájával együtt szerettem ezt a könyvet. Üdítő volt visszaidézni azt az időszakot, amikor Avryn az én világom volt, és megnyugtatott, hogy Matolcsy Kálmánnál is jó kezekben van. Nem mondom, hogy nem fogok még visszalátogatni, mert jólesik megmerítkezni Royce és Hadrian könnyen fogyasztható, letehetetlen, pörgős kalandjaiban, de úgy érzem, időközben kicsit kinőttem belőlük. Ma már bővelkedünk az olyan komplexebb, izgalmasabb társadalmi kérdéseket boncolgató fantasykban, amelyekben a kalandelemek mellett progresszívebb világalkotással, a műfaj hagyományait kritikus szemmel néző cselekményvezetéssel és jellemábrázolással találkozhatunk. Ez azonban senkit se riasszon vissza attól, ha legszívesebben néhány órát önfeledten töltene együtt Royce-szal és Hadriannel, én is mindig szívesen látom őket, ha hazajönnek.