Murakami Rjú (1952) a posztmodern kor reneszánsz embere: zenész, filmes, tévés személyiség és díjakkal kitüntetett író – akinek művei Japánon kívül is kultstátuszra tettek szert. A Libri Kiadó jóvoltából már magyarul is olvasható Piercing című regényéből közlünk részletet. A Piercingben Murakami sajátos stílusában mesél a gyermekkori bántalmazásról és a közöttünk élő, néma áldozatokról, a történet szálait két egymásra találó ember köré gombolyítva, akik a fájdalmas múlttal küszködve lesznek társak és ellenségek, az utolsó vérig.
Tartalom:
Minden éjjel, miután a felesége elaludt, Kavasima Maszajuki kibújik közös ágyukból és a szoba közepére állva hosszan bámulja bölcsőjében pihenő újszülött kislányukat. Ez azonban nem a megszokott családi idill: a férfi kezében jégvágót szorongat és az egyre erősödő vággyal küszködik, hogy lesújtson vele. Miután úgy dönt, megütközik démonaival, Kavasima olyan események láncolatát indítja el, amelyek látszólag kikerülhetetlenül sodorják egy gyilkosság felé…
A Piercing egy kényes gyomrúaknak és érzékeny lelkűeknek kevéssé ajánlott olvasmány, ami mesterien vegyíti a kegyetlenül hidegvérű krimik légkörét a váratlanul könnyed, klasszikus humorral. Húsba markoló és lebilincselő élmény ez a könyv, ami nem kategorizálható sem horrorként, sem fekete humorként, mert nem más, mint egy zavarba ejtően szórakoztató regény.
Szövegrészlet:
1
Apró élőlény alszik a kiságyban. Olyan, mint valami kísérleti állat a ketrecében, gondolta Kavasima Maszajuki. A tenyerével beárnyékolta a kicsi zseblámpát, hogy az csak a kisbabát világítsa meg, a szoba többi részét árnyékban hagyja. Közelebb hajolt, és hangtalanul azt suttogta:
– Mélyen alszik.
Ahogy Joko terhessége egyre előrehaladottabb szakaszba ért, és ő lassan kezdte felfogni, tényleg apa lesz, elkezdett aggódni, hogy a baba talán majd rossz alvó lesz. Kavasima általános iskolás kora óta álmatlanságban szenvedett, és végül is mégiscsak az ő vére folyik ennek a gyereknek az ereiben. Úgy hallotta, az újszülötteknél normális dolog, hogy gyakorlatilag egész nap alszanak; sőt még mintha arra is emlékezett volna, hogy valami gyereknevelési szakember azt mondta az alvásról, hogy a gyerekeknek „az a dolga”. Hát mi lehetne akkor tragikusabb, mint egy álmatlanságban szenvedő kisbaba?
Halkan hátrafordult, és odapillantott Jokóra, aki a dupla ágyban hevert a háta mögött. Szabályos légzése elárulta, hogy még mindig alszik.
Kavasima mostanában minden éjjel ezt csinálta, állt ott, és bámult a babára, míg a felesége aludt. Egészen pontosan az utóbbi tíz napon, minden egyes éjszaka. Már jócskán elmúlt éjfél, és mivel Joko reggelenként korán kel, hogy elkészüljön a munkára, nem valószínű, hogy felébred. Joko, ez az erős, egészséges, huszonkilenc éves mesterszakács hírből sem ismerte az álmatlanságot. Akkor hagyta ott az állását egy nagyobb pékségnél, amikor összeházasodtak, és órákat kezdett adni a környékbelieknek itt, a saját kétszobás lakásukban. Kenyér- és süteménysütő órái elképesztően népszerűnek bizonyultak, és mostanra már több tucat tanítványa akadt – háziasszonyoktól és középiskolás lányoktól kezdve idős özvegyasszonyokig, sőt még középkorú férfiak is jártak hozzá. Majdnem minden nap tartott órákat, és havonta mindig csak ugyanazt a két napot hagyta szabadon; így az egész lakásba, tehát a hálószobába is beleivódott az a vajas süteményillat, amely Kavasima számára mostanra egyet jelentett a boldogsággal. A kis Rie (a nevet Joko édesanyja javasolta) négy hónapja érkezett, Joko pedig valahogy meg tudta oldani, hogy gondját viselje, és mégis rendes beosztása szerint tudjon tanítani. Az persze sokat számított, hogy a tanítványai nagy része nő volt, ezek pedig mindig örömmel segítettek neki a baba körül.
Egy pillanatra kioltotta az aprócska zseblámpát, és megvizsgálta a függöny résén bevágó fakó holdsugár-csíkot. A vékony fénysáv a kiságy közepéig ért, ott metszette a baba rózsaszín takaróját és Kavasima kordbársony nadrágjának zsebét. Gyerekkorában gyakran üldögélt a szobájában kizárólag a hold fényénél, és rajzolt: hosszú, keskeny, távolba vesző utakat. Ezek az idők jutottak eszébe most, amikor óvatosan, hogy meg ne szúrja az ujját, kihúzta a zsebéből a jégvágót. Jobb keze átfogta a nyelét, a ballal pedig óvatosan lehúzta a babáról a takarót. Így láthatóvá vált a kicsi nyaka és a mellkasának felső része is – fehérebb, puhább még Joko házi kenyerénél is. Újra felkapcsolta a zseblámpát, és a pici arcára, nyakára világított vele. Úgy tűnt neki, hirtelen erősebbé vált a frissen sült kenyér illata, de vegyült bele egy másik illat is, amit nem ismert fel. Észre sem vette a homlokán, halántékán gyöngyöző izzadtságcseppeket, amíg meg nem látta, hogy egy leesett a baba takarójára. A falra szerelt radiátor valamelyest felfűtötte ugyan a szobát, de azért közel sem volt benne meleg. A jégvágó hegye megremegett kissé. Újabb izzadtságcsepp gördült le Kavasima elázott szemöldökén át a szeme sarkába.
„Ez gyomorforgató – gondolta, és szorosan lehunyta a szemét. – Azt sem tudtam, hogy izzadok. Nem is éreztem. Mintha nem is rólam szakadna a víz, hanem a viaszmásomról, vagy valami idegenről, aki csak úgy néz ki, mint én. A rohadt életbe.”
Amikor újra kinyitotta a szemét, azt vette észre, hogy érzékei, látása, hallása, szaglása kezdenek egymással összekavarodni, és most valami csattanó, sistergő érzés töltötte el, orrába élesen vágott bele valami égő szerves anyag szaga. Fonál, vagy köröm, vagy valami hasonló.
Halkan fel is nyögött:
– Már megint!
Mindig az izzadással kezdődött, ezt követte az elszenesedő szövet szaga. Aztán hirtelen a teljes kimerültség érzése, végül pedig a leírhatatlan fájdalom. Mintha a levegő részecskéi tűkké változnának, és mindenütt a testébe fúródnának. A bizsergő fájdalom úgy futott végig a bőrén, mint a libabőr, míg végül már üvölteni akart. Néha fehér köd homályosította el a szemét, és tényleg látta is tűkké alakulni a levegő részecskéit.
Nyugodj meg, mondta magában. Nyugi, minden rendben, már eldöntötted, hogy sosem fogod leszúrni Rie-t. Minden rendben lesz.
Lazán markolta meg a jégvágót, hogy minél kevésbé remegjen, és a hegyét a baba arca mellé illesztette. Valahányszor csak ránézett erre az eszközre – a karcsú, ragyogó, tűheggyé keskenyedő acélrúdra –, azon tűnődött, miért is kell, hogy legyenek ilyen dolgok a világon. Ha valóban csak arra kéne, hogy jeget daraboljunk fel vele, azt hinné az ember, valami egészen más kialakítás is megtenné. Akik ilyeneket gyártanak, árulnak, azok ezt nem értik, gondolta. Nem is sejtik, hogy vannak köztünk olyanok, akiket kiver a víz, ha akár csak megpillantanak egy ilyen csillogó, hegyes dolgot.
Szinte észrevehetetlenül megmozdult a baba szája. Olyan pici ajkak, hogy nem is néztek ki ajkaknak. Inkább kis lárváknak, vagy egy bábnak, amelyből talán gyönyörű szárnyú pillangó mászik majd elő. A finom szőröcskék alatt láthatatlanul apró vörös véredénykék színezték meg a kis arcot. Kavasima megsimogatta ezt a vékony, szőröcskékkel borított réteget; először az ujjbegyével, aztán az eszköz hegyével is.
„De tényleg minden rendben, tényleg nem szúrom le a babát.”
Épp ez járt a fejében, amikor Joko halk hangja megtörte a csendet:
– Mit csinálsz?
Kavasima egész teste megdermedt, és a jégvágó hegye megkarcolta a baba arcát. Lekapcsolta a fényt, és lassan kifújta a levegőt. Ahogy odafordult a feleségéhez, a tenyerébe rejtette a jégvágót, és nyelével előre a zsebébe csúsztatta. Joko félig felült az ágyon, az egyik könyökére támaszkodva.
– Felébresztettelek? Ne haragudj!
Lábujjhegyen az ágy mellé ment, és lehajolva megpuszilta az arcát.
– Mennyi az idő? – kérdezte Joko.
– Kicsivel múlt egy.
– Rie-t nézted?
– Aha. Nem akartalak felébreszteni. Fáradt vagy, aludj csak tovább!
– Még dolgozol?
– A terv nagy részével végeztem. Már csak a diákat kell kiválogatnom. Az nagyon megkönnyíti az előadást.
Joko visszafeküdt, és elaludt már azelőtt, hogy Kavasima suttogva befejezhette volna a mondatot. Hála istennek. Elég rossz lett volna, ha felkapcsolja a villanyt, hogy kimenjen vécére, vagy igyon egy pohár vizet. Meglátta volna, hogy izzad, felfigyelt volna a jégvágó hegyére, ami kibukkant a zsebéből.
