Veszelka Imre, Rózsa Sándor, a legendás betyárvezér egyik legjobb embere állítólag konokul ellenállt Lautsik Máté, a főperzekútor vallatási módszereinek, miután elfogták, ám amikor az aduászt, melyet tulajdon felesége adott a hatóság kezébe, azaz halálos beteg fiát játszották ki ellene, megtört, és mindent töredelmesen bevallott. Mindez Nagy Czirok László Betyárélet a Kiskunságban című, alapvetően helytörténeti, néprajzi művéből tudható, de Cserna-Szabó András új (kis)regényének, vagy, ahogy az alcím írja: kisrománjának is ez az alapja: Veszelka Imre, Rózsa Sándor kebelbéli betyártársa mesél, a fikció szerint 1900-ban, a szegedi Páva vendéglő előtt. Vak koldusként mondja valakinek (talán az írás lejegyzőjének, aki nem tudjuk kicsoda), hogy mi esett, hogy esett a betyárkirállyal, születésétől haláláig.
Az Ördög maga látogatta meg Rózsa Andrást, Sándor apját, mint megtudjuk az első fejezetből, s aztán bizarr, ám annál plasztikusabb jelenetekben kiderül, hogyan is keresztelte végül ő Sándornak a Sándort, hogyan vált a patás játszi könnyedséggel alakot, s hogy bosszút esküszik, és még visszatér a fiú lelkéért. Mindez a Kegyelmes Parasztnak (merthogy ki nem állhatta, ha a nevén szólítják) kedves története volt, előszeretettel osztotta meg a csárdában italozás közben - tudjuk meg Veszelka nyomán. A felütés tehát azonnal démoni, véres és vérmes is, az akció pedig rögvest a poros Alföld origópontjába robban belé: miféle népiesch regény kezdődik így?
És hogyan folytatódik? Veszelka Imre saját (és ikerbátyja) születésének körülményeit is megismerjük, betyárnak állását, árulásokat, furcsábbnál furcsább mellékszereplőket. Folyamatos szökések, egy betyárvarázstárgy beszerzése, nők, titkok, az apokalipszis lovasaként őrjöngő Sándor, miegymás. Különösen érdekes az a nem túl hosszúra nyúlt, ám annál megmozgatóbb alternatíva, ahogyan Görgey Világosnál nem tette le a fegyvert, ahogyan a Duna-menti Köztársaság despotájává válik Kossuth, majd Veszelka Imre további főúrrá válását (nem nobilitásként, hanem különféle kávéházakban), majd az utolsó (ál)sándor halálát Szamosújvár börtönében.
Mindez száraz, s Pruska doktort észben tartva azt mondhatom, herélt szüzséje a könyvnek. Viszont a helyzet az, hogy egy elképesztően élvezetes, kalandos és pikáns kis kötet a Sömmi. Cserna a lehető legjobb formában van: tarantinósan vérfröcskölős akciók, jól eltalált, szögedies dikció, mely nincs túlhajtva, köszönhetően a jól megmagyarázott beszédhibának, mellyel Veszelka együtt élni kénytelen, de következetesen végigszőve az öszves, a pediglen vagy a perzekútor használatával. S persze a kulinária: a jóféle értelek a csárdákban, a Jókai-bableves receptje és eredete, valamint Rézi néni nyálcsurgató díszebédje mind szerves részét képezik a szövegnek, egy különösen fontos problémával: a halpaprikás, és a paprikás hal nem ugyanaz, legalábbis Andrikó halász szerint.
Mégis, hol a legjobb a Sömmi? Az epizódokban bizonyosan: a rengeteg, színes mellékszereplő s azok kis történetei, mely származásukat, jellegzetes tuladjonságuk megszerzését, vagy csak pusztán habitusukat és szerepüket járja körül. Mindezt hosszú, olvasmányos és stílszerűen ízletes mondatokban, nagyban rájátszva például a már említett Nagy Czirok-kötet néprajzos szakkifejezéssel élve adatközlőkkel dolgozó (aki esetünkben Veszelka), vagy az idézettek között is említett Veszelkáné Gémes Eszter módszerére, mely kisebb, jellegzetes, anekdotikus történetek füzérét jelenti, persze azzal a hatalmas különbséggel, hogy Csernánál minden egyben van, Veszelka dikciója és Sándor alakja az élesztő ebben a tésztában.
A betyárkirály halálával mintha a magyarságot sújtó átoknak is vége lenne, mielőtt még igazán belelendülne. Ugyanakkor az újraírás vagy az alternatív történeti jegyek hangsúlyozása helyett legalább annyira az is látható, ahogy a rózsás orcájú, kackiás bajuszú, ostorcsattogtatós, babájához siető, csibész betyár mítoszának kritikája megfogalmazódik az egyébként sodró, magát olvastató, üdítően szórakoztató regény lapjain. Van itt valami persze Móricztól, Mórától is, de aránytévesztés nélkül, jól adagolt iróniával: azaz távolságot tartva tárgyától és olyan szeretettel fordulva a 19. század megnyomorított és pirosfehérzölddel átitatott legendáriumához, amely nem anakronizmusba fordul, hanem véres, mai, vagány sztoriba.
Rózsa Sándort annyira nem érdeklik a nők, berserkerré válása előtt inkább melankolikus, afféle sorozatgyilkos-matéria, később néminemű ördögi hatalommal, aki végül Kossuth és Veszelka, a „magyar forgószél” és a „legszöbb paraszt” merényletének esik áldozatául, és akit (pontosabban üres koporsóját) a Döblingből gyógyultan hazaengedett Széchenyi is búcsúztat a nemzeti gyásznappá avanzsáló dísztemetésén.
A 19. század közepének Monarchiája ez tehát, egyszerre mentesen és ironikusan keblére ölelt romantikával (külön említést érdemel a szeretetteljes Jókai-karakterrajz), és ez a terület szétírtsága, leterheltsége és bizonyos értelmű kiüresedettsége tekintetében bizony nem kis írói teljesítmény.
Ha volna értelme bármilyen módon az ilyen mondatoknak, akkor azt írnám, hogy Cserna regénye alternatív történelmi fantasy, mégpedig magyar fantasy. Merthogy van itt fontos varázstárgy, egy meglehetősen sokszínű és különleges kalandozócsapat, manifesztálódó démoni alak, egy heroikus, darkos hős, aki idővel “fel lesz tápolva”, akció is van dögivel, meg persze a jolly joker-motiváció, a bosszú, mely egy gyermekkori traumára megy vissza (igazi serial killer origin), s persze az elmaradhatatlan bossfight-ra is sor kerül, egy szinte elpusztíthatatlannak látszó ellenféllel szemben.
Persze az efféle skatulyázásnak nincs sok értelme, hiszen Cserna könyve jóval több az imént leírt, nehezen dekódolható (geekek előnyben) kis kortesbeszédnél, de akár egy ilyen diskuzusban is értelmezhető. És akkor jöhetne a Sömmi-RPG, ahol a kalandozócsapat Szeged környékéről indul, a klasszikus forgatókönyv szerint fogadókba tér be, démonokkal és útonállókkal hadakozhat, s összetűzésbe keveredhet betyárurakkal vagy egy félelmetes hatalmú Kossuth-warlorddal is... Ha az USA-ban lennék öles betűkkel kürtölném világgá, hogy ez a regény filmért kiált.
Így viszont csak azt írhatom, hogy mögbocsáss, pajtás, de erőst jó könyv lött ez!
(A szerző fotójának forrása: Index.hu, a fotót készítette: Mudra László)
