Vallási fanatizmus, aljasság, kioltott életek, kapzsiság, szenvedés. Talán ezekkel a szavakkal lehetne a legjobban összefoglalni Blake Crouch Véres arany című regényét. Azonban van egy jelző, ami még idekívánkozik: a meglepő. Aki már olvasott az író tollából származó könyvet – mint például a Wayward Pinest vagy a Sötét anyagot –, azt meg fogja lepni a Véres arany, mivel ez a mű az előzetes elvárásokat teljesen felrúgja. Valószínű, hogy az olvasók eltérően fogják értékelni, hogy jó vagy rossz értelemben.
A könyv magyarul idén jelent meg, egy-két szedési hibát leszámítva igényes kivitelben, kifejezetten csalogató borítóval. A regény cselekménye két szálon fut, 1893-ban és 2009-ben, a helyszín pedig többnyire az Elveszett Város nevű kis helység a hegyekben. 1893 karácsonyán az aranyláz miatt a hegyekbe költözött lakosság ismeretlen okok miatt nyom nélkül eltűnik. Az eset különlegessége az, hogy minden tárgyuk érintetlenül megmaradt, semmi sem utal dulakodásra, fosztogatásra vagy valamilyen vírusos fertőzésre. Erre a rejtélyes eltűnésre keresik a választ 2009-ben, amikor egy kutatócsapat felmegy a hegyekbe. Abigail – a főhősnő – újságíróként dolgozik, az apja, Lawrence vezeti az expedíciót. A férfi történelemprofesszor, akit magával ragadott a hely misztikus háttere, így minden elérhető információt megszerzett a városról és annak lakóiról. A csapat tagja még a két túravezető, Jerrod és Scott, valamint egy paranormális fényképészettel foglalkozó házaspár, June és Emmett. Bár az indulás előtt a helyi seriff felhívja a figyelmüket arra, hogy veszélyes lehet felmenni az Elveszett Városhoz, a figyelmeztetés nem éri el a célját. Ugyan a romos település mára már teljesen kihalt, mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek elsőre tűnik.
A könyvvel kapcsolatban meglehetősen vegyesek az érzelmeim. Sodró lendületű és izgalmas, ám ennek ellenére egyszer csak eljutottam egy pontra, amikor már úgy gondoltam, jobb lenne, ha a történet véget érne. Crouch mintha túlzottan elnyújtotta volna az egész cselekményt, egyes karakterek esetében pedig azt éreztem, hogy feleslegesen szerepelnek (annak ellenére, hogy meghatározó dolgokat vittek véghez). A kettősség érzete nemcsak ezen a szinten jelent meg az olvasás közben: míg egyes szereplők nagyon jól kidolgozottak voltak és megértettem a gondolkodásmódjukat, fájdalmaikat, addig más kulcsfigurák teljesen érthetetlenül viselkedtek. Olykor nem láttam a cselekedetek mögött álló okokat, itt-ott pedig azt éreztem, mintha egy hanyagul megírt forgatókönyvet olvasnék, ahol muszáj bután viselkedniük a szereplőknek, hogy még egy kicsit tudjanak szenvedni.
A csalódottságom másik oka – mert ha őszinte akarok lenni, akkor kijelenthetem, hogy csalódtam Crouch regényében – az, hogy egy misztikus, a horror műfaját megtestesítő történetet vártam. Legalábbis a könyv első pár fejezete és a fülszöveg ezt a szálat pendítette meg. Az író a történet elején nagyon jól felépítette a horrorokra jellemző fokozatosságot, ami a misztikus vonallal vegyítve meglehetősen hatásos volt. Azonban mindez a cselekmény előrehaladtával teljesen leomlott.
Habár a rejtélyesnek tűnő események megoldására elfogadhatóak a racionális magyarázatok, végül mégis hiányérzet maradt bennem, hiszen nem erre számítottam. Ha pedig Crouch ennyire a realitások talaján szeretne mozogni, akkor a szereplőknek is maradéktalanul hitelesnek kellene lenniük. Ez azonban nem minden esetben sikerült, szemben a Sötét anyaggal, ahol minden karakter a helyén volt. Az utolsó csavar pedig nem jelentett váratlan fordulatot, hiszen aki ráérez a történet logikájára, az sejteni fogja, hogy „itt még mindig nincs vége, valami történni fog”. Ezzel a fordulattal pedig az a problémám, hogy alig jutott idő megismerni azoknak a szereplőknek a motivációit, akik mögötte álltak, így nem is igazán működött a csavar. Emellett az is zavart, hogy Lawrence cselekedetei nem nyernek magyarázatot: nem tudni például, hogy miképp keveredett egy igen veszélyes társaságba. Ezt azért is lett volna jó tisztázni, mert egy olyan karakterről van szó, akinek ez a kötődése teljesen idegen a megismert jellemétől. Érthetetlen, hogy hogyan ismerkedett meg, majd kötött szövetséget a profi gyilkosokkal, akik távol állnak az ő világától. Crouch szánhatott volna időt ennek kibontására, főleg, hogy több epizód is arról szólt, hogy a karakterek beszélgetéseiből megtudjuk a háttértörténetüket. Valamiért ez a szál - egy ennyire fontos szereplőnél -, elvarratlan marad, újabb űrt okozva ezzel.
Viszont az 1893-ban játszódó történetet jó volt olvasni, a helyszínek leírása és a hangulat igazán magával ragadó. Maga a cselekmény is izgalmas és nem rugaszkodik el annyira a valóságtól. Véleményem szerint a szerző az ebben a korban élő figurákat nagyon jól kidolgozta, emberközeliek lettek, a 2009-es szál olvasása közben folyamatosan vártam, hogy mikor tér vissza a múlt. Az író ezeket az idősíkokat több helyen is remekül összejátszotta, a könyv lezárásában a két eltérő korban lévő haldoklók megjelenítése és párhuzamba állítása kifejezetten megrendítő lett. Crouch a kapzsiságból eredő emberi gonoszság mellett fontos, kevésbé közhelyes problémákat is beemel a könyvébe (a harctérről hazatérő, traumatizált katonák világa, a vallás eltorzult formája, stb.), de mivel a regényben inkább az akción van a hangsúly, ezeket a kérdéseket sajnos el is nyomja.
A Véres arany kalandregényként tökéletesen megállja a helyét, akciókkal telített, így gyorsan lehet vele haladni. Az említett hibák ellenére értékes részeket tartalmaz, a múlt ábrázolása kifejezetten jól sikerült. Azonban ha valaki egy misztikus kísértettörténetre vágyik, az jobb, ha bele sem kezd a könyvbe, hiszen csak csalódni fog. Igaz, hogy néhány fejezet magával ragadott, ám az utolsó oldal után mégis fanyar hangulattal csuktam be.
