Nincs menekvés. Az ipari forradalom, a Föld erőforrásainak kimerítése, az üvegházhatás, a széndioxid-kibocsátás egyre elharapózó mértéke olyan probléma elé állítja az emberiséget, amit radikális változtatások nélkül nem fog tudni megoldani. Amíg a fosszilis energiahordozók „szénkapitalizmusa” szerint élünk, addig az életünkkel játszunk. És a mai világban semmit sem olyan nehéz megváltoztatni, mint azt az erőszakra épülő gazdasági rendszert, ami a jelen állapotokhoz vezetett minket. Ez a kiindulópontja Bacigalupi legújabb regényének, amelyben a globális klímaváltozással járó áldatlan állapotok az emberiség létét fenyegetik.
A volt Egyesült Államok területén járunk, ahol az Unió államai felbomlottak és önálló egységekre tagozódtak, mert a klímaváltozással Texas, Nevada, Új-Mexikó és a többi déli állam a kiszáradás szélére sodródott. Arkológiákat, az időjárás viszontagságainak ellenálló, zárt lakóközösségeket építenek szerte az aszály sújtotta területeken, kínai tőke bevonásával. A vízgazdálkodás a szó szoros értelmében véve gazdasági kérdéssé vált: közfinanszírozású magáncégek birtokolják a vízhasználat jogait, és jószerivel úgy árulják, mint valami állami drogot. A lakosság ki van szolgáltatva a hatalmi játszmáknak: kartellek versengenek az édesvíz kitermeléséért; egy pohár vagy bögre vízért a szomjazó nők széttárják lábukat, az izzadó férfiak fegyvert ragadnak, és ölnek, ha ölni kell. Ember embernek farkasa ebben a világban, csak a legkeményebbek és a legfondorlatosabbak élhetik túl a mindennapi megpróbáltatásokat.
Ilyen ember a vízvadász, Ángel Velázquez, aki egyszerre testesíti meg a céges kém, a minden hájjal megkent gengszter és a keményöklű nyomozó archetípusát. Vérbeli macsó, akinek már nincsenek illúziói, csak a hivatásának él, és mindent megtesz azért, hogy megbízója, Catherine Case vízéhségét kielégítse. Catherine a legújabb arkológia vízellátásáért felelős nagyasszony, aki a gazdagok minden igényét kiszolgálja, és Ángel az erős ember, aki eltapossa a szegényeket, akiknek így nem marad más, mint a kiszáradás és saját, megtisztított vizeletük kortyolgatása. Case piszkos ügyeit akarja kiteregetni a mostoha körülmények között megkeseredett, cinikus újságíró, Lucy Monroe, valamint az eseményekbe belesodródó texasi menekült, María Villarosa, akinek legfőbb célja, hogy kikerüljön valahogyan az államméretű porfészekből, amivé Arizona vált. A négy ember sorsa összefonódik, amikor Case rá akarja tenni a kezét az állam őslakosaitól elnyert, papírra írt vízügyi megállapodásra, amely megváltoztathatja az 1922-es, Colorado-folyót érintő megállapodást. Ennek a MacGuffinná váló egyezménynek a keretében a folyó menti hét állam rögzítette, hogy hogyan osztoznak meg a bőséges vízkészleten, azonban a déli államok kiszáradásával minden szent legszívesebben maga felé hajlítaná a folyó kanyarulatait. Ekkor olyan véres banda- és cégháború kezdődik, amilyet csak a legkeményebb cyberpunk regényekből és a maffiairodalomból ismerhettünk idáig. Senki sincs biztonságban, mindenki feláldozható, a kisemberek a nagyhatalmak bábuivá válnak, és az egyetlen lehetséges cél a túlélés. Hiába, nem vénnek való vidékre tévedtünk.
Bacigalupi feszes, durva akcióregényt sző ebből a helyzetből, ami csak nyomokban tartalmaz sci-fit. Tény, hogy a jövőben járunk. Tény, hogy a technológiai innovációból és a természetes környezet csorbulásából fakad a sztori. Tény az is, hogy minden szereplő ki van szolgáltatva a modern világ hatalmi harcainak, ahol az emberiség fennmaradása a tét. Azonban a regény mind fordulataiban, mind kliséiben a leszámolós akciófilmek világából merít, és képtelen ebből a béklyóból kiszabadulni. Nincs olyan szereplőnk, aki túlmutatna a sokat látott baka, a törvényen kívüli kemény fickó, a felvágott nyelvű action girl, a naiva unalomig ismert karakterein. Még amikor sérülékenyek is a szereplők, akkor sem tudok olvasóként valóban izgulni értük, hiszen olyan világban élnek, ahol az életnek nincs értéke, mindenki potenciális hulla, és a pergő cselekmény miatt egy pillanatra sem tudunk szusszanni, a főhősökkel szimpatizálni.
Mindvégig érezhető a szándékolt kötődés az amerikai akció-thrillerek világához, ahol a szereplők csak a motelszoba éjjeliszekrényére teszik le a fegyvert, a vágtázó tempó miatt a tűzharcba keveredett embereknek felgyógyulni sincsen ideje, a felépülést pedig drogok segítik, akárcsak az ellazulást. Végletekig kiégett világ ez, senkinek és semminek sincsen méltósága, éppen ezért az olvasó nem is vonódik be igazán a történetbe. Ezt részben a sablonos, mesterkélten kemény párbeszédeknek és jópofáskodásoknak is köszönhetjük, amelyek minden szereplő szájából hasonlóan hangzanak, valamint a kíméletlen, tét nélküli kínzásokra és brutális erőszakra épülő történetszövésnek, amire egy idő után egyszerűen immúnissá váltam.
Sajnálom, hogy így alakult, mert a klímakatasztrófára épülő regényekben annyi potenciál van. Margaret Atwood regénytrilógiája (Guvat és Gazella, Az özönvíz éve, Maddaddam) a new weird bizarrságát ötvözi egyfajta filozofikus szembesítéssel, David Mitchell a Bone Clocksban emberi közelségből, de nagy távlatokban gondolkodva építi ki regénye cselekményét. A magyar színtéren pedig csak ajánlani tudom Lőrinczy Judit interneten is elérhető novelláját, „Az arabica ízé”-t, ami egy jóval tömörebb, kompaktabb formában, több emberséggel, szebb prózával mutatja be a kiszáradás következményeit és áldozatait, úgy, hogy a magyar olvasó is személyesen meg legyen érintve.
Bacigalupi megpróbál ugyan tanulságot csöpögtetni a véres fordulatokban bővelkedő cselekménybe és érzékeltetni az egyszeri emberek szenvedéseit, de didaktikusságuk mellett az is problémás, hogy a jelentőségteljesebb részek elsikkadnak a módszeres kegyetlenkedés és a panelekből építkező világalkotás mellett. A szerző kitűnően bemutatja, hogy hamar pokollá változtatja a világot, ha az életadó víz egyszer csak hiánycikké válik, és bárkiből lehet klímamenekült, aki az elsivatagosodott világból északra akar menekülni, a kötet mégsem bír felülemelkedni önnön coolságán.
Az igazat megvallva, az olvasó jobban jár, ha a dokumentarista szakirodalom felé fordul, mint például A vízvadászban is sokszor emlegetett Cadillac sivatag c. ismeretterjesztő kötet felé, amiben Marc Reisner részletesen elemzi az USA vízügyi politikáját. Igen, kicsit megmosolyogtató is, hogy bibliaként imádják a regény szereplői ezt a témája ellenére „száraz”, de valójában sokszor antropológiai igénnyel megírt, olvasmányos könyvet, és az első kiadásoknak, a dedikált példányoknak úgy felsrófolódik az értéke. Ilyenkor persze azért örülök, hiszen az írott szó veszélyes fegyver, veszélyesebb, mint a puskák, és ezt Bacigalupi regénye nagyon jól példázza. Mégis remélem, hogy a könyv eléri célját, mert azoknak az embereknek szól, akik talán a legkevésbé érzik a bőrükön a klímaváltozás következményeit, és nekik fogyasztható köntösbe csomagolja a szerző intését, amivel a keserű pirula is könnyebben lecsúszik.
Márpedig kétség sem férhet hozzá, hogy keserű pirulát akar lenyomni a torkunkon Bacigalupi. A Föld kiszáradásának, az ivóvíz elpárolgásának és egy közelgő világméretű konfliktusnak az előszobáját festi meg A vízvadászban. Teszi mindezt magabiztos, rendületlenül előre törtető cselekménnyel és egy csipetnyi világábrázolással, ami másodhegedűs szerepbe kényszerül a fegyverropogás mellett. Kár érte. Nem mintha a sci-fi/fantasy egyetlen és legfőbb érdemének a világteremtést tartanám (az van, hogy legalább olyan öncélú és regényellenes, mint a túlzott erőszak), de az azért jólesett volna, ha a roppant komoly élet-halál harc időnként felengedne, a nyomor, kiszolgáltatottság és prostitúció mellett megcsillant volna valami emberibb, művészibb. A vízvadász számomra az elvesztegetett lehetőségek regénye marad, aminek az alapanyaga potens, mellbevágó, csakhogy a lélegzetelállító akció zakatolása egysíkúvá, kiszámíthatóvá teszi. Ugyanakkor tudom, hogy Paolo Bacigalupi bír ennél jobb regényt is írni, és ha felocsúdik a szeme előtt lebegő hollywoodi filmopciók kábulatából, újra meg fogja emberelni magát.
