A történelmi fantasztikumnak érzésem szerint nincs komoly hagyománya idehaza, úgyhogy már első körben is érdekes vállalkozás a Hévíz irodalmi folyóirat és a Cser Kiadó közös kötete. Viszont ha hozzávesszük, hogy egy kifejezetten „forró” témához nyúltak, akkor különösen. A másik forradalom ugyanis olyan antológia, amiben a kortárs szépirodalom – elsősorban a fiatalabb nemzedékhez tartozó – szerzői az 1956-os forradalom eseményeit gondolták újra. Idén az ‘56-os emlékév adja az apropót, de ne feledjük el, kevés ennél több vitát kavaró esemény volt a XX. századi magyar történelemben. Szerencsére azonban a kötet célja nem az volt, hogy ítélkezzen, hanem az, hogy szórakoztasson. Ez pedig rögtön szimpatikussá teszi a kifejezetten polgárpukkasztó borítóval ellátott antológiát.
Szóval első pillantásra látszik, hogy nem szabad komolyan venni a koncepciót. Az “alternatív ötvenhat” alcím ugyan egy, a fantasztikum felől közelítő olvasóban alternatív történelmi munkákat feltételez, viszont ezzel saját csapdájába is esik. Az alternatív itt ezerféle dolgot jelenthet. Van itt valóban klasszikus alternatív történelem, de van, aki sokkal metaforikusabban értelmezte a feladatot. Szépirodalomról van szó, az ember nem várja el, hogy ezer oldalról átgondolt spekulációkat fog olvasni arról, hogyan is győzött a forradalom – vagy hogyan lőtték porig a fővárost a szovjetek.
Ennek ellenére még így is született pár kifejezetten érdekes alternatív történelmi ötlet. Mindjárt itt van Horváth Viktor, akinek novellájában első pillantásra nem találunk semmi furcsát: egy vidéki katonai laktanya legénysége kíséri végig az eseményeket. De lassan valami furcsa kezd motoszkálni bennünk: mikor is kerültek Magyarországra feketék? És miért beszélnek németül? Nem kapunk magyarázatot, de nem is kell, mert így is roppantul szórakoztató, ráadásul Horváth remekül játszik a német nyelvvel. Itt már a forradalom alaphelyzete is alternatív történelembe illő, a legtöbbeknél viszont a „másik” világ a forradalom után jelenik meg. Cserna-Szabó Andrásnál például Jugoszláviában vadásznak szökött kommunistákra a győztes magyarok (mindezt a maga „csernaszabóságában” előadva, kifejezetten egyedi ritmusban). Totth Benedek írásában egy porig rombolt Budapestet látunk, és bár nekem voltak fenntartásaim (például hogy a fekete katona szerepét nem éreztem elégnek ahhoz, hogy címszereplő legyen, ahogy talán a hangulat is lehetett volna még erősebb), alapvetően érdekes ötletre épült. Kiss Tibor Noé világa és novellája talán az egyik legjobb volt a kötetben: olvasás közben végig a Liza, a rókatündér sosem volt hetvenes évekje járt az eszemben. mintha a Kádár-éra találkozott volna Amerikával. Dragomán György írása pedig amilyen rövid, annyira kiált egy hasonlóan fantasztikus folytatásért, még ha nem is a forradalom témájában.
És hát volt, akit nem lehetett komolyan venni. Legerősebb ebben Bödőcs Tibor volt, aki zseniálisan ragadta meg a Márai írásait jellemző, fölényes nagypolgár stíljét, miközben a híres író egy olyan országból ír naplót, amit az USA-hoz csatoltak. De talán az én készülékemben volt a hiba, mert más, humorosnak szánt írást nem tudtam befogadni. Se Gerlóczy Márton novelláját (az időutazó Schwarzeneggerrel), se Maros András McGulyással és McBrassóival fűszerezett, sosemvolt Magyar Oklahomáját nem tudtam hová tenni. Olyan érzés fogott el, mintha kocsmai viccet hallgatnék, ami már elmondva sem volt túl jó (legfeljebb sört vagy vörösbort kortyolgatva). Sokkal jobban működtek az olyan ötletek, amiken látszott, hogy a szerző, még ha nem is foglalkozik a hitelességgel – mert hát ki kérné számon ezt rajta? –, de legalább végiggondolja a saját viccét. Szécsi Noémi női ruhában hazaszökő Rákosija vagy Márton László szó szerint billegő országa pont azért működik, mert a felszínes ötlet mellett hozzáteszi a helyzet és a kor mély ismeretét (avagy mit szólna Kádár a visszatérő Rákosihoz, és hogyan értelmeznék a forradalmi politikusok a természetfelettit).
De ahogy mondtam, sok felkért alkotó egészen máshogy értelmezte az alternatív ötvenhat kitételt. Ezek már inkább érzésnovellák, és mint ilyeneknél, sokkal nehezebb „objektív” mércét előszedni. Talán én nem vagyok szokva az ilyen szövegekhez, vagy azért, mert más közegben mozgok, mint a novellák szerzői, de ezek között véltem felfedezni a legtöbb gyenge írást. Amellett inkább szó nélkül elmegyek, hogy Vámos Miklós írása olyan, mintha egy délután alatt, a leadási határidő előtt írta volna meg – mert ő megteheti, hogy csak anekdotázgat. Ellenben Babiczky Tibor és Háy János novelláival nem tudtam mit kezdeni. Érteni vélem az „írói szándékot”, de mindezt olyan mértékű, rossz értelemben vett művésziességbe csomagolták, hogy az embert inkább eltávolítja az írás mondanivalójától. Hasonló volt a helyzet “A forradalom hercegé”-vel, amiben viszont Kemény István legalább rutinos mesélőként egy-egy érdekes pillanatot fel tudott villantani (különösen tetszetős a rowlingokról, avagy a felkapott ifjúsági fantasy szerzőkről alkotott fanyar képe). De ugyancsak ide sorolnám Bereményi Géza novelláját, amiben egy kisfiú szemszögén keresztül válik varázslatossá az a világ, amiben Rákosi, Kádár és Truman jelenti a mesebeli alakok forrását. Bármennyire is érdekes írás, széthullik, a részek nem illeszkednek, így aztán a második fele, ami ténylegesen a forradalomról szól, sokkal erősebb, és egyszersmind el is különül a többi résztől – talán elég lett volna ezt megírni.
Viszont csaltam, mert a végére hagytam az egyik személyes kedvencemet, ami szerencsére pont a kötet nyitó novellája. Berg Judit írása a fenti csoportba tartozik, vagyis az alternatív itt egyrészt mágikus, másrészt viszont sokkal inkább két ember kapcsolatát jelenti – a forradalom a szívekben zajlik, mondhatnánk. Remek, ahogyan az író felépíti pár mondatban a nő és a férfi közti viszonyt, ahogyan a konfliktust kezeli és végigviszi egy olyan megoldáshoz, ami szomorú, és elgondolkodtató is egyben. Mert mit ér meg a szabadság, mit ér meg a szerelem?
Nagyon vegyes képet kap az, aki kinyitja A másik forradalmat. Humoros és komoly, groteszk és már-már realista, lírai és elmesélő, mindenféle írás megtalálható itt. Azonban mindegyik szövegen látszik, hogy a szerzők – még ha nem is feltétlenül ezek a legjobb írásaik – jól forgatják a tollat, egyedi stílusuk van, amit élvezet olvasni. És, szemben mondjuk más kísérletekkel, ahol szépírók kirándulnak hagyományosan zsánerterepre, itt a legtöbben megtalálták az egyensúlyt. Egy-két írást leszámítva nem érezzük erőltetettnek, izzadságszagúnak, ahogyan a fantasztikum, az alternatív átszövi a novellákat. Én már csak ezért kifejezetten hálás vagyok a kötetnek. Ahogy azért is, hogy bátran hozzá mert nyúlni a pátosszal teli, sokszor megkérdőjelezhetetlen témához. Nagyobb szükség lenne rá, hogy a mindennapokban is kissé el tudjunk távolodni a berögzült gondolatoktól ‘56-tal kapcsolatban, helyet adva az alternatív értelmezéseknek, ahogyan azt a kötetet záró tanulmány is megelőlegezi. (Rainer M. János nagyon helyesen nem szól bele az írók dolgába, megmarad a saját területén, mindezt pedig olvasmányosan és érdekesen.)
Ahogyan a Fortepan képeket átalakították a kötet illusztrációihoz, úgy érdemes néha kicsit más szemmel nézni a történelmet, és azt, hogy milyen hatása volt ránk, akár egy hatvan évvel ezelőtti eseménynek is. Mert mindez velünk él – és bár tragikus és szomorú, bizony néha nem árt kicsit nevetni is az egészen.