Az Amerikában rendkívül sikeres írónő első magyar nyelven megjelent regénye, a Holtodiglan, az egyik legjobban várt könyv volt 2013 tavaszán, a krimi és a thriller kedvelői számára. Flynn mindkét műfajban kipróbálta magát és csak az eredeti nyelvű szöveget olvasók tudhatták (vagy helyesebben vélhették tudni), hogy a Holtodiglan pontosan melyikbe tartozik. Hogy az olvasók a nagyobb csalódásokat elkerüljék szeretném leszögezni, hogy nem egy határozott műfajú szöveggel van dolgunk. A műfaji keveredés alaptermészete a regénynek. A fent említett műfajokon kívül a szöveg bővelkedik a dráma a feketehumor és a romkom elemeiben is, ami összességében egy egész szép kompozícióvá emeli a regényt. A sokszor összeférceltnek tetsző történet ráadásul sorra rácáfol a műfaji elemekből levont következtetésekre, ami meglehetősen ügyes húzás, mégis megvan az a hátulütője, hogy nehezen emészthetővé teszi az amúgy populárisnak szánt szöveget. Ha mégis meg kellene határozni a szöveg műfaját, a bűnügyi krimit jelölném meg, még akkor is, ha épp a bűnügy az ami végig meghatározhatatlan és folyamatosan változó, mert azért thrillernek meglehetősen soványka volna, a drámai oldal pedig nem kap kellő hangsúlyt, egészen a lezárásig.
Bár a hazai közönség még nem olvashatta sem a 2007-ben megjelent Sharp objects-et, sem az azt követő misztikus regényt, a Dark places-t, Stephen King ajnározó szavai és a tengeren túli kritika pozitív fogadtatása miatt érthető volt a hazai közönség magas fokú érdeklődése. Én is nagy reményekkel vártam az amúgy indokolatlanul hosszú regényt, bízva, hogy valami nagyon eredeti módon amerikait kapok tőle. Leküzdöttem viszolygásomat a borzalmas címfordítás és a borítókép iránt és nekikezdtem a nagyjából három részre tagolódó regénynek. Gyorsan közbevetném, hogy aki nem szeretné az első percben lelőni a szöveg összes csattanóját, az még véletlenül se lapozza fel a lapszéleken jól kivehető fejezetcímeket, mert többé kevésbé mindent elárulnak (ezúton gratulálok a kiadónak és Sartre-nak amiért Az undor narrációs technikájának szelleme még mindig kísért).
A cselekmény középpontjában Amy Elliot rejtélyes eltűnése áll. Nick egy környékbeli ismerősük figyelmeztetésére indul haza, ahol dulakodás nyomai fogadják. A megmagyarázhatatlan eltűnés emberrablás látszatát kelti, ami egyre inkább hasonlít egy jól kivitelezett gyilkossághoz. A mozaik darabkáinak összeillesztésében Amy naplója és Nick jelen idejű visszaemlékezései segítenek és mindkettő egyre inkább gyanúba keveri az addig ártatlannak gondolt férjet. „Mindig a férj a tettes”, olvassuk egyre többször és a gyanú annak ellenére is igazolódni látszik, hogy Nick narrációi őszinte érzelmekről, megbánásról és aggodalomról árulkodnak. Valaki hazudik és valaki az orránál fogva vezeti a könyv szereplőit és az olvasót egyaránt. Flynn ügyesen számolja fel a határvonalat a fikció és a valóság között és könnyed átjárást biztosít a két világ között önmaga és szereplői számára. Minden megnyilatkozás csupán addig hiteles, míg a következő oldalakon nem lepleződik le egyértelmű hazugságként. Márpedig hazugságból rengeteg akad a könyv lapjain, így aztán az olvasónak sem könnyű eligazodni egy esetleges gyilkos kilétét illetően. A szöveg rengeteg klisét igazol és dönt be, ami a fordulatos cselekménnyel párosítva igazán jó kombináció.
Flynn krimijén nagyon erősen érezhető Agatha Christie stílusa, a váratlan fordulatok és a megjósolhatatlan tettesek világában azonban még Poirot se tudna eligazodni, ugyanis itt kicsit mindenki a velejéig romlott, nőgyűlölő, vagy épp harcos feminista, akinek épp annyi motivációja van megölni a másikat, mint épp keresztre feszíteni egy el nem követett bűnért. Flynn a legtöbbet, mégis az amerikai filmes kultúrából meríti, főleg a B kategóriás krimikből, ami könnyeden szórakoztatóvá teszi az egész könyvet. A Holtodiglan összességében egy fordulatos, jól megírt történet, ami egyszerre próbál a popularitás határán mozogni és valami újat és összeetetett alkotni. Minden bizonnyal ennek köszönhető az, hogy a könyv elolvasása után nem igazán tudja az olvasó, hogyan is értékelje a szöveget, hogy milyen következtetéseket vonjon le a történetből. Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem az emberi természet dicshimnuszával van dolgunk, amit ugyan megszokhattunk a krimiktől, de itt azért mintha kicsit többről lenne szó. Flynn számára ugyanis nemcsak a bűnös személye és motivációi a fontosak, hanem a társadalom, vagy egy kisebb lokális közösség reakciója a bűnre és a vélt, vagy tényleges elkövetőre, valamint a hozzátartozók néhol abszurd hozzáállása legyen szó bűnösről, vagy áldozatról. Arról nem is beszélve, hogy az igazságérzetünk is becsapva érzi magát, ugyanis senki nem azt kapja, ami járna neki.
Flynn a populáris műfaj dacára is igen pontos képet ad a válság sújtotta Amerikáról és a társadalmi átrendeződésről. Az elszegényedő és lecsúszó félben lévő családok számára az esti hírek borzalmai és a népszerű bűnügyi sorozatok jelentik a kevés felüdülések egyikét.
A szereplők iránti kezdeti szimpátia szép lassan megy át elidegenedésbe, vagy éppen kifejezett ellenérzésbe, ami nemcsak a főszereplőkre, de a mellékszereplőkre is igaz. A kisvárosi rendőrnő karaktere talán az egyetlen, ami a szöveg végére is képes megőrizni feddhetetlenségét, még akkor is, ha a nyomozás nagy részében teljesen vakvágányon halad. Ez azonban nem az ő hibája, hiszen a Flynn által megrajzolt bűneset a legkevésbé sem hasonlít a tévékben, vagy a hagyományos krimikben olvasott esetekhez. A Holtodiglan összességében egy jól megírt szöveg, mégis vannak benne következetlenségek és talán azt sem túlzás állítani, hogy a cselekmény túl lett bonyolítva. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a célközönség nagy része a pörgős és izgalmas történet ellenére is vegyes érzelmekkel teszi majd le a könyvet.
