Emlékszem, hogy egy olyan előadáson hallottam először a gombák kommunikációjáról, ahova eleinte el sem akartam menni. Utána viszont nagyon sokáig megmaradt a lelki szemeim előtt az eltúlzott, de mindenképpen hatásos kép, hogy a gombafonalak kapcsolatos hálózata, amelyekben ráadásul a gombák ugyanúgy kémiai anyagokkal üzennek egymásnak, mint ahogy a mi idegsejtjeink a neurotranszmitterekkel, az idegrendszerünk hasonmása lehet az evolúció másik oldaláról. Van valami poétikus és az emberi hiúságot is simogató abban a gondolatban, hogy az anyatermészetnek létezhet egy lélegző agya. El tudom képzelni, hogy Sepsi Lászlót valami hasonló érzés mozgathatta a Termőtestek megírására, nekem legalábbis olvasás közben gyakran jutott eszembe ez a régi felismerés. A végeredmény egy hosszú, a saját magával szemben támasztott elvárásokat csak felemásan teljesítő szöveg lett, amely egyszerre thriller, családregény, fantasy és öko-fikció, és közben valahol egyik sem igazán.
A történet főszereplője tulajdonképpen nem az egyik karakter, hanem Höksring városa, egy térben és időben nehezen elhelyezhető helység, amelyet pár száz évvel a cselekmény kezdete előtt alapítottak. A kezdetben letelepedő családok leszármazottai tartják ellenőrzés alatt a város éjszakai életét; generációról generációra öröklődik a helyi bordélyház tulajdonjoga vagy a behajtói hivatás, és ez nagyjából orientálja is a történetet a fülszövegben is feltüntetett noir zsáner felé. Höksring ezen kívül híres az egyedül a környéken fellelhető gombáról, ami úgy működik, mintha Bogoly Berti mindenízű drazséját kombinálnánk az LSD-vel és az orosz rulettel; egyes gombák erős hallucinogének, amíg mások teljesen hatástalanok, vagy éppen halálos méregként viselkednek. A regény egyik tételmondata szerint Höksring maga a gomba, ami erősíti az öko-fikciós nézőpontot. A gombák a szöveg előrehaladtával egyre misztikusabb, intelligensebb szereplőkként tűnnek fel, ami akár értelmezhető úgy is, hogy a teljes természet szócsövévé válnak.
A hallucinogén gombák árusításával a beszédes nevű Ergot-család foglalkozik, egészen a regény első oldaláig, amikor is mindannyian merénylet áldozatává válnak. Innentől fogva a hatalomban megmaradt helyi családok, illetve a város polgármestere versengésbe kezd az Ergotok helyének betöltéséért, azonban már a kezdetektől fogva felsejlik, hogy egy ilyen küldetésnek csakis tragikus lehet a végkimenetele.
A regény emberi szereplői a város mellett inkább tűnnek deuteragonistáknak, fontos mellékszereplőknek, mintsem főszereplőknek. Több olyan karakter is hosszas expozíciót kap, akik ezután csak rövid szerepet kapnak, illetve a történetüknek nincsen egyéni tetőpontja; a narratív beteljesülés az ember és a természet összecsapásaként következik be. A belviszály különböző oldalain álló emberek tulajdonképpen rengeteg szempontból hasonlítanak egymásra; a leírásokat a naturalizmus, a testi funkciókra szűkülő elbeszélés uralja. Keveseknek vannak tisztán átlátható motivációik, leggyakrabban kilátástalan, vagy a kötelességtudattól hajtott figurákról van szó, akiknek sokszor maguknak sincs világos elképzelésük arról, hogy mit és miért szeretnének. Ez a fajta üresség értelmezhető tudatos szerzői döntésként; az urbánus életben kiüresedett személyiségek között nem is érződik fenyegetőnek, legfeljebb jelzésértékűnek az egyre több helyen burjánzani kezdő gomba.
Egy másik szál visszaemlékezik a város alapítására; fájó pont, hogy nincs részletesebben kifejtve, hogy milyen országban, milyen éghajlaton, milyen környezetben vagyunk. Az Ergot család, aminek a neve az anyarozsra, egy liszten élősködő gombafajtára utal, generációkon keresztül él a gombák bűvkörében, lényegében ők maguk is az emberek félig oda, félig máshova tartozó kártevőivé válnak, miközben a gombák mögötti jelentést kutatják. A regénynek ezt a részét élveztem a legjobban, a vacsoraasztalnál mesélgető nagypapa szájából elbeszélt világépítés erős jelenetekkel operál; egyszerre hordozza magában a regény végkifejletét sejtető misztikumot és az elbeszélő megbízhatatlanságából fakadó narratív feszültséget.
Kíváncsi vagyok, hogy a városi bordélyházat, a (már-már öncélúan gyakran felbukkanó) Babaházat üzemeltető Nesseria Noplur neve ugyanígy szójáték volt-e a Neisseria gonorrhoeae–val. Talán ő emelkedik ki leginkább a felvonultatott szereplők közül, többek között azzal is, hogy ő az egyik olyan karakter, akit a szöveg nem „meztelenít le”, tehát nincs leírva róla, hogy önkielégít, székel vagy szexel, és talán az ő érzelmi világáról tudjuk meg a legkevesebbet. A családi örökségben ragadt nő – aki mintha azzal próbálná racionalizálni a saját kényelme érdekében hozott döntését (a bordélyház irányításának átvételét), hogy igyekszik kilépni a lányokat kegyetlenül kezelő apja árnyékából, és egyfajta felemás anyakarakterként viselkedni –, pont ettől a zárkózottságtól válik érdekessé, sőt akár azonosulhatunk is vele. Ez nehezen mondható el Nesseria testvéréről, a drogfüggő Grisről, vagy a városban számszeríjjal mászkáló, erőszakos Zedmorkról. Mindenesetre a többi karakter esetében, ha jól érzékeltem, a beszélő nevek elmaradnak, ami nem feltétlenül hátrány. Feleslegesnek éreztem, amikor a szövegben külön hasonlatként megjelent az anyarozs a lisztben, vagy amikor szóba került Szent Antal tüze, aminek az anyarozs által kiváltott tünetegyüttest nevezik, amikor már magában egy beszélő név is erős felkiáltójelet tesz egy allegória mögé. Túl sok ilyen „felkiáltójeltől” az embernek olyan érzése van, mintha a szöveg üvöltözni próbálna vele.
Ambivalens érzéseket hagyott bennem a próza stílusa is. A hosszú, többszörösen összetett mondatokat és asszociációkat használó narráció jó érzékeltető eszköze volt a magában megőrülő város hangulatának, viszont nehézkessé tette a világépítést és a nézőpont-karakterek közti regiszterváltást. A hosszabb mondatok, amelyekkel a szerző általában felfokozott érzelmi állapotot próbált átadni, gyakran voltak redundánsak, illetve a hasonlatokba is érdemes lett volna több feszességet csempészni.
Az egyik mondat például ez volt a regényben:
„Dinához fordult, aki úgy ült az anyósülésen, mint akit ballagás másnapján nőgyógyászhoz visznek, egy régi életének vége, de ami utána jött, az nem szabadság, sem öröm, csak hideg fémtárgyak és matató ujjak.”
Egy olyan szövegben, amelynek több oldalán szerepelnek trágárságok, genitáliák, illetve erőszakos vagy szexuális jellegű utalások, mint ahányon nem, egy idő után az ezeket körülíró szavak jelentésüket vesztik, különösen, ha a polgárpukkasztáson felül nincsen komolyabb céljuk. Érdekesek voltak a biológiából kiinduló leíró részek, azonban akadtak pontatlanságok. Egy helyen a szöveg “verőerek lábfej bőrén látható, kanyarulatos, kék csatornácskáiról” ír, ezek azonban biztosan nem verőerek, hanem visszerek, vagyis vénák, ahogyan a Babaház dolgozóinak menstruációját literekben elképzelő szövegrész is furcsa volt, feltételezve, hogy nem százasával dolgoznak a bordélyban.
A regényt az első oldalaktól kezdve meghatározzák az erőszakos jelenetek. Kétféle, ellentétes tendenciában fokozódik ember és ember, illetve az ember és a természet konfliktusa. Amikor az Ergotok alapító atyja először farkasokkal találkozik, aztán a farkasokat elpusztító gombákkal, a természet agressziója kiszámíthatatlan, fenyegető erőnek tűnik, párszáz oldallal később viszont már az egymást és saját magukat is kiégető szereplők nyomora a félelmetesebb, és a helyét visszafoglaló természet valóban mintha az anyatermészet lélegző, megfontolt agyaként viselkedne. Talán egy fokkal érzékletesebb lett volna, ha ember és ember konfliktusa finomabban eszkalálódik. A kezdetektől tomboló erőszakban túl hamar vesznek el a tétek. A regény második felében mintha maga a szöveg is felismerné ezt, és igyekezne fókuszt váltani. Sok karakter ezen a ponton kezd el árnyalódni, és itt bukkannak fel a történet izgalmasabb kapcsolati dinamikái is; például a látens anya-lánya kapcsolat Nesseria és Gris egyik áldozata, egy Dina nevű fiatal lány között, illetve Gris baráti-mentori kapcsolata az egykori Ergot-családfővel. Ezek legfeljebb csak árnyalják a nehezen empatizálható figurák üres tragédiáját, de a szükségszerű hiányérzet, amelyet a beteljesületlenségükkel maguk után hagynak, kétségtelenül izgalmasabbá teszi az összképet.
Egy olyan időben, amikor a fejlett világ újabb generációi életükben először tapasztalnak meg világjárványt, miközben ölbe tett kézzel figyeljük a klímaválságot és az élővilág összeomlását, a modern prózának kevés aktuálisabb témája létezhet ember és természet fojtogató kapcsolatánál. A Termőtestekben megvan a képesség, hogy elgondolkoztató válaszokat adjon a legféltettebb kérdéseinkre, azonban ahhoz, hogy igazán kiforrott szöveg legyen, még érnie kellett volna. A világban és a karakterekben sokkal több lehetőség van, mint amennyivel a szöveg érdemiekben foglalkozik. Erősebb fókuszválasztással ezek a lehetőségek jobban kibonthatóak lettek volna, illetve elkerülhető lett volna a helyenként önkényes narráció túlburjánzása, ami nagyban rontja a szöveg élvezeti értékét. Bízok benne, hogy Sepsi László nem engedi még el a története kezét, mert a témafelvetéssel egy hátborzongatóan elegáns allegóriára tapintott rá, amit érdemes lenne akár más írásokban is kiaknázni.
