Kezünkben az életmű: Kamocsay Ildikó fordítása az utolsó darab Robert Merle regényei közül, elindítva talán egy újabb reneszánszot ez oly kiváló szerzővel kapcsolatban, aki, legalábbis édesapám szerint, a nyolcvanas években volt a csúcson hazánkban. Ám ne legyünk e népszerűség irigyei, hisz megérdemelt. Regényei a tudományos fantasztikum műfaji kereteit feszegetik változatos formában és lebilincselő stílusban ablakkal a pszichére (avagy az egyén pszichózisára), de a szexualitásra is, amely mindenhol ott lappang – mégis, mindez finoman adagolva, (politikai) távolságtartással, esetleg prüdériával. Ismert, hogy a(z algériai) francia író a Kommunista Párt tagja volt, de megelőző rendszerünkben talán nem csak e tény tette népszerűvé, hanem írásmódja is, amely ugyan ezerszer aláhúzza a testiséget, de sosem viszi a sztori rovására, az erotika nála jól megfér a politikai és tudományos kitekintésekkel és a „jóslatokkal”. Könyveiben óvó tekintetet vet a világra, számba veszi a lehetőségeinket és elmeséli, mi lehet velünk és belőlünk. Távolságtartása és az, hogy nem (feltétlenül) bízik az egyén önértékében mindenesetre szimpatikussá teszi az ő apokalipszisét a mai olvasó számára is – legalábbis különlegessé. Mert ugyan nem ezt, a világvégét fogalmazza-e meg mindenhol (kivéve talán a francia históriát)? Elnyomó politikai mítoszok, fájdalmas fajfenntartás, a terrorizmus, amely az ajtónkon kopogtat, a saját hibájából kihalófélben lévő emberiség – aligha véletlen, hogy a manapság legnépszerűbb zombi-sorozat egyik cinikus, mégis hősies szereplőjét éppen Merle-nek hívják… Merle élesen látja az embert, tetteiben, jóslatai valójában következtetések, a mese így válhat hitelessé. Erről szól a legújabban lefordított regény is – a recenzáló hiányérzetét talán a szokatlan szcéna táplálja.
A Nekünk nem kel föl a nap egy francia atom-tengeralattjáró „őrjáratát”, két hónapos, titkos kiküldetését meséli el, a névtelen hajóorvos naplóját tartjuk a kezünkben. Eredetileg a reménybelijének, bizonyos Sophie-nak ír, de az „otthonkák”, a szárazföldi üzenetek várt-váratlan elmaradásával a napló „nyilvánossá” válik, címzettje hamar a „nyájas olvasó nő” lesz – a mentális egészsége megőrzése végett azonban a jó doktor redukálja az olvasó nőiségét és a hajó és személyzete mindennapjainak szenteli a figyelmet, így válik a regény ismeretterjesztővé. Merle aprólékos, mint mindig – és leköt, mint mindig. A látvány bár kicsiny, a közembernek bizonyára mégis ismeretlen: mint Merle kihangsúlyozza, a Némó kapitány óta nem olvastunk a tenger alatti világról (és a beleérzés e kezdetén vetül föl bennünk a „tengeralattjáró” kifejezés értelmetlensége, hisz a tenger alatt is alighanem maga a tenger van és nem más), itt ráadásul hiányzik a fantasztikum. Az Inflexible-nek, a francia flotta e büszkeségének ugyanis nincs ablaka, szó szerinti és képletes értelemben sem – a regény a hajón belül játszódik. Jól együttműködő hangyabolyt látunk, Merle ki is használja az emberek irányította gépek fordított pszichológiáját: a legénység is egy nagy géppé válik a két hónap alatt, amelyet épp narrátorunk, az orvos tart karban.
Véleményem szerint azt is a szcéna teszi, hogy a regény mégis monoton, hogy a technikai adatok és a pszichologizálások túl sűrűk, de az 
alaphelyzettel szemben ez a narrátor kényszere. Magára erőlteti az aprólékosságot, azt, hogy figyeljen, ne legyen elefánt a porcelánboltban – vagy épp a tengeralattjárón (sok mással együtt az „elefánt” is hajós kifejezés, a „potyautast”, a környezete iránt nem érdeklődő hozzá nem értőt jelenti, amiből a doktor épp kitörni próbál). Valljuk be, e kritika is keserűbb lenne, ha a doktor nem vágyik tanulni. Mégis, e vágy mögött ott az oly jól ismert, merle-i fenyegető ujj, az, hogy mindez egy atom-tengeralattjárón játszódik, a félelem kétoldalú rendszerének e hű szolgáján, a halál serpáján – de a fenyegető ujj most nem mozdul. „Az ilyen jövőbe tekintő történetekkel az a baj, hogy mindig bizonyítani akarnak valamit. Ezért nem elég meggyőzőek: túl sok bennük a bizonytalan, előre láthatatlan momentum. A legjobb esetben is csak úgy záporozik a sok ha” – foglaltatja össze Merle a mindig elegáns kapitánnyal a regény furcsaságát az életmű egészét tekintve. Mégis, ha ez a fenyegetés valóra válna, ha a kórkép igaznak bizonyulna – akkor már nem maradna mondandó. „Higgye el, doki, attól a pillanattól, hogy az elrettentő hadművelet kudarcot vallott és eldördült a sortűz, a téboly köszönt ránk! Kezdődik az apokalipszis és többé már semmi, az égvilágon semmi sem fontos” – foglalja össze az ezúttal inkább tudományos, mint fantasztikus mese lényegét a „pasa” (a kapitány elnevezése tengeralattjárós szlengben).
Így lesz a Nekünk nem kel föl a nap az okos lány könyve: hoz is, meg nem is. Ha arról szólna, ahogy kinéz (fekete borító, az elején egy periszkóp-látképpel egy gombafelhőről), akkor nem olvashatnánk (legalábbis értelmetlenné válna): az Inflexible beteljesítené öngyilkos küldetését. Így viszont, a józanságba kapaszkodva, együtt szenvedjük végig a legénységgel azt a két hónapot. Együtt szenvedjük végig az ostoba és gyarló emberiséggel azt a bizonytalan hosszúságú időt, amíg az a sok ha valósággá nem válik…
