A Zenit sorozat kritikája után Horváth Györggyel, a Zenit alkotói csapatának tagjával, az Ólompegazus című regény szerzőjével készítettünk interjút. Az íróval Kanizsai Ági beszélgetett.
Kanizsai Ági: Az első kérdésem arra vonatkozna, hogy számodra milyen élmény volt a Zenit csapatával dolgozni?
Horváth György: Jó. Pont ezért taglóz le a kérdés múltideje. A magam részéről szeretnék bizakodni a Zenit folytatásában.
Egy induló sorozat vagy egy tematikus novellafüzér köré alakuló írói közösség, még a magamfajta önfejűnek is roppant inspiráló, sőt. A körlevelezések, a személyes találkozók szó szerint átcsapnak spontán „ötletbörzébe”. Amikor az ember egyedül dolgozik, kevesebb a kontroll, a megerősítés, nincs kivel csereberélni a fiókba süppedő ötleteket, az elszalasztott lehetőségeket, a kósza gondolatokat. Többek közt ezért szeretem a Zenitet, de szerettem például a Bíborgyöngyök-novellásköteteket is. Sorozatba vagy tematikus kötetbe írni mindig kötöttséggel jár, mások helyszíneivel, szereplőivel dolgozni, bizonyos „kötelező” fordulatokat megvalósítani, úgymond nem a saját ötletgúnyánkba bújni nehéz, de ez inkább kihívás, mint kényszerűség. Valamit valamiért.
Habár – én így éltem meg – pont a Zenitet érte kritikaként a kérdés, hogy mitől sorozat? Egyszerre sok irányba indultunk el, igaz, és talán kevés támpontot adtunk, hogy miben/mitől közösek a történeteink, miközben nem segítette a beindítani kívánt regényfolyamot mondjuk egy szerep- vagy online játék, úgymond hátországként. Nem szeretném bizonygatni, hogy rengeteg háttér- és csapatmunka rejlik az eddig megjelent könyvek mögött – inkább bizonyítani szeretném. De ezt másként nem tehetem, nem tehetjük, csakis újabb regényekkel, amelyek előtérbe tolják az eddig árnyékban maradt, de nagyon is részletes hátteret. Remélem lesz még rá lehetőség.
A csapatról: S. Kolozsvári Zsófiát és Massár Mátyást korábbról ismertem. Mátyás hívott, hogy lenne-e kedvem a sorozathoz. Vele, habár csak egyetlen regény erejéig, de alkottunk már szerzőpárost is. És nagyon örülök, hogy a Zenit révén megismerkedhettem Sümegi Attilával, Ódor Ákossal és rajtuk kívül még több kiváló szerzővel, például László Zoltánnal.
K. Á.: Az Ólompegazusban elég érzékletes leírást olvashatunk Kínáról. Van esetleg személyes tapasztalatod erről az országról?
H. Gy.: Jártam ott kétszer is, még régebben. Akkor még nem volt ennyire meghatározó a szmog. Csak a nagyobb városokat említve: voltam Pekingben, Hongkongban, Sanghaiban, Xi’anban, Guilinben, Kunmingban, Chengduban. Úgy ahogyan, a magam tétova-sietős módján megtanultam pálcikával enni. Tudok annyit, hogy „nyi hao”, „cáj tyien”, „szi szie”, „söma söma”, „hen hao”, „pu jao”, „puha csiga”, és még pár ehhez hasonlót. A Nagy Fal hosszú, kacskaringós, a felhőkarcolók magasak, a cukorsüveg hegyek szépek, a kőerdő rengeteg, a szecsuáni (és a jünnani) kaja csíp és finom, az agyagkatonák hosszan állnak sorba, a leshani óriás Buddha nyugodtan ücsörög, ködbe bámul, a pandák pedig bukfenccel támadnak.
Budapest, az ország úgynevezett vízfeje a kínai nagyvárosok után… nos, amolyan „világfalu”. Itt nincsenek távolságok és nincsenek tömegek, a térképről nem hagyják le a szóra sem érdemes, kétsávos mellékutcákat. Amikor első alkalommal hazajöttem és megálltam a Deák téri aluljáróban, két dologra lettem figyelmes: egyrészt itt az emberek azt hiszik, hogy sokan vannak, pedig nincsenek sokan, másrészt – mivel azt hiszik, hogy sokan vannak – savanyúak és mogorvák. Pedig elég szellősen vagyunk, mosolyoghatnánk.
K. Á.: Összesen nyolc kötet fűződik a nevedhez, amelyeket vagy te írtál, vagy novellával szerepeltél benne. Ezek közül melyik volt a legmaradandóbb élmény és miért?
H. Gy.: Valahol mindegyik „legmaradandóbb élmény”.
A kék farkas legendája volt az első, de akkor még túl keveset tépelődtem a történeten és túl sokat a „lírán”, ráadásul a benne lévő körmondataimmal hulahoppkarikázni lehetne. Ahhoz képest A bárót, amit körülbelül négy (szabadnapokkal dúsított) hétvége alatt írtam, jóval kiforrottabbnak tartom. Mondjuk utóbbira sokkal többet készültem fejben, legalább egy éven át tervezgettem, hogy mit fogok írni, mielőtt egyáltalán billentyűzethez ültem volna.
Aztán ott a Ranagol áldásával, amit szerzőpárosként jegyzünk Mátyással. (Érti bárki ezt a címet a M.A.G.U.S. rajongókon, játékosokon kívül? Mert ők értik, és nem szeretik. Az eredeti cím Az egyszarvú lett volna, csak ezt kiadói nyomásra meg kellett változtatnunk.) Sokan kérdezték, hogy milyen szerzőpárosként regényt írni. Nos, kétszer olyan nehéz, mint egyedül. Habár a szereplőket és a történetszálakat jó előre leosztottuk egymás közt, mégis megesett, hogy éjszakába nyúlóan ültünk egyetlen billentyűzet előtt a fejünket vakarva, hogy hol Mátyás írjon egy félmondatot, hol én.
A Hetvenhét is emlékezetes, nem csupán azért, mert jó érzés pályázatnyertesnek lenni, hanem azért is, mert rengeteg érdekes emberrel ismerkedhettem meg általa. Ezért nem lehetek eléggé hálás ennek a kötetnek.
De ha mindenképpen választanom kell egy igazi kedvencet, egy legmaradandóbbat, akkor mindenképpen az Estvér az, méghozzá több okból:
Egyrészt igazi, mesés szerelemgyerek.
Másrészt öröm volt megajándékozni vele édesapámat a hatvanadik születésnapján. (Vagyis az Estvér célközönsége édesapám. Persze nagyon örülök, ha mások is olvassák.)
Harmadrészt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen magánkiadás, tehát mindent és mindenkit én szerveztem köré: a tördelőt, a korrektort, a nyomdát. Magam választottam a tusrajzot is, ami alapján a borító készült, azóta is ott lóg az ágyam felett, és külön öröm, hogy Lőrinczy Judit munkája. Egyedül a terjesztőkön akadtam fent, de rajtuk nagyon, gyakorlatilag alig került a könyvből a boltok polcaira. Érdekes volt szembesülnöm a „rendszerrel”, amivel válogatnak az új kiadványok közül, miközben persze minden bizományban zajlik, súlyos százalékokért. Azért akadt, ahol az Estvér végül mégis polcra került, de ott eléggé esetlenül: a Libriben például december huszonakárhányadikán tették ki először. Aztán azt sem volt kellemes megtapasztalni, hogy milyen, amikor az egyszeri szállító leszórja a raklapról a tízesével lefóliázott könyveket – mondván: a raklap az övé –, egyenesen a fűrészporra, egyetlen mozdulattal selejtezésre ítélve ezzel a könyvek húsz százalékát. Azóta eltelt nyolc év, de ezt a katartikus élményt egyszerűen nem tudom feledni. Az meg sokat elárul a példányszámról, hogy az egész pakk elfért egy nem túl nagy raklapon.
És itt jön a negyedrészt, a Rukkola. Mivel a könyvből sokkal több példányt kértem a nyomdától, mint amennyit aztán képes voltam átnyökögni a terjesztőkön (az időközbeni visszáruról nem is szólva), így elég sok Estvér porosodik otthon. Amikor elindult a Rukkola, még azt hittem, úgy fogom használni, mint bárki más, de azért csak feltettem egy Estvért is, hátha. Másnap lecsaptak rá, pusztán a borítója alapján. Feltettem még egyet – az is elment egy nap alatt. Kisvártatva azt vettem észre, hogy egy órán belül hármat visznek, aztán már nem tudtam követni az iramot. Elhatároztam, hogy napi egy lesz az adag, amit később heti egyre csökkentettem. Hosszú ideje pihenek, de ígérem, fogok még rukkolni.
K. Á.: A köteteid közül több is kapcsolódott a science-fiction, a fantasy, vagy az urban fantasy zsáneréhez. Akár olvasóként, de főleg íróként hogy látod 
a magyar fantasy mai helyzetét?
H. Gy.: Itthon a piac akkora, amekkora. Annyi az olvasó, amennyi. Lássuk be, nem beszélnek és olvasnak túl sokan magyarul. Ráadásul a nagy terjesztők úgy viselkednek, ahogyan, miközben a könyvnek grammja drágább, mint az aranyé. Ilyen körülmények közt keveseknek adatik meg, hogy pusztán írásból, szabad alkotásból megéljenek. És mindez a sarokba űzött sci-fi és a fantasy alkotóira talán fokozottan igaz, még akkor is, ha ez a két műfaj egyre inkább előtérbe, reflektorfénybe kerül, nem feltétlenül a hazai trendeknek köszönhetően. A szerzők túlnyomó többsége hobbiként foglalkozik írással, márpedig ehhez igencsak elhivatottnak kell lenni – vagy sültbolondnak –, mert egy regény rengeteg időt emészt el, hétvégéket, éjszakákat, és simán el tudom képzelni, hogy olykor barátságokat, párkapcsolatokat is. Ezért is van, hogy egy-egy hazai szerzőnek jóval ritkábban jelennek meg új címei, mint a nagynevű, külföldi pályatársaknak.
K. Á.: Ahogy manapság egyre több szerzőnek, neked is van egy írói blogod. Szerinted mennyiben segítik ezek a blogok az írói-olvasói kapcsolattartást, illetve a visszajelzéseket. Mennyivel látod másnak, hasznosabbnak ezt a felületet, mint mondjuk a Goodreads-et vagy a Moly-t?
H. Gy.: Nekem a blog inkább „mankó”, önbuzdítás, ritkán használt szerzői napló, mint bármi más. Ezzel segítem magamat az alkotás rögös útján az írói bicegésben. Nem is használhatnám másra, hiszen nincs akkora látogatottsága. És badarság lenne azzal áltatnom magam, hogy a látogatottsága azért alacsony, mert erre használom. Nem hiszem, hogy a látogatók habosra kattintanák a blogomat, ha hirtelen megpróbálnám azt a velük való közvetlen, baráti, lezser (stb.) kapcsolattartásra használni. Az ilyesmire sokkal alkalmasabbak a könyvek köré épített közösségi oldalak, ahol pörög a virtuális élet. Ott jóval szabadabban és bátrabban szólhatnak az írók és olvasóikhoz, illetve az olvasók és az íróikhoz.
K. Á.: Szoktál járni író-olvasó találkozókra, conventekre vagy hasonló eseményekre? Milyen élményeid vannak ezekkel kapcsolatban?
H. Gy.: Olyanokra szoktam járni, amit magamban úgy becézek, hogy „író-író”. Ezeken általában fogy a sör, a pálinka, szaporodnak a szavak, remek a hangulat… de kétséges a sima hazajutás, ami főleg téli hidegben lehet kellemetlen.
K. Á.: Van esetleg valami rendhagyó történeted, tapasztalatod arról, amikor kutatást végeztél egy-egy szöveged kapcsán?
H. Gy.: Általában azokhoz az írásokhoz szoktam komolyabb kutatást végezni, amelyeket aztán vagy nem fejezek be, vagy nem jelentetnek meg.
2012 nyarán és kora őszén például felcaplattam párszor a Budai-hegységben a Tündérsziklához, hogy alaposan megnézzem magamnak. Több szögből, különböző fényviszonyokban. Nem csak a sziklát, de a kilátást is róla – mi látszik Pestből, mi van takarásban. Még annak is utánanéztem, hogy miféle fák, virágok és egyebek veszik körül. Mindezt egy novella miatt, amit a Falak mögött a világ antológiába szántam. Végül aztán félbehagytam, mert egyszerűen nem fért volna bele a pályázat terjedelmi korlátjába (mindenképp regényméretűvé akart válni), helyette inkább egy gyerekkori ötletemet valósítottam meg. De nem nevezném hiábavalónak a dolgot, hiszen jókat kirándultam.
Aztán ott van A syburri kapu című regényem. Nem hiszem, hogy valaha kutattam volna annyit háttéranyagok közt/után, mint amikor azt a regényt írtam 2007-ben. Próbáltam minden szempontból megfelelni a M.A.G.U.S. világának, újraolvastam számtalan regényt, novellát, többször átrágtam magam a szerepjáték különböző szabálykönyveinek különböző fejezetein, hivatalos és nem hivatalos kiegészítéseken, sokat beszélgettem a többi szerzővel. Igyekeztem flott, ha máshogy nem, hát legalább kulisszáiban világhű regényt alkotni. A mai napig hiszem, hogy ez sikerült, és nagyon sajnálom, hogy eddig nem jelenhetett meg.
K. Á.: Ha jól tudom, most fejeztél be egy újabb történetet. Megosztanál velünk pár gondolatot róla?
H. Gy.: Hosszú lett. Két évembe telt. És valóban: most fejeztem be. Úgyhogy ebben a pillanatban igyekszem nem gondolkodni róla, inkább hagyom a tesztolvasóimat szorgoskodni. Csak aztán veszem megint elő, hogy szabadjára engedjem, miután ők már ezért-azért megdicsérték-megdorgálták.
Annyit azért elárulnék, hogy bár nem mesekönyv, illetve csak kis részben az, hosszú huzavona után mégis a Mesebeszéd címet adtam neki. Pontosabban ezt követelte ki magának.
(Amúgy lehet morzsákra lelni belőle a blogomon.)
K. Á.: Melyek számodra azok a könyvek, amelyekről azt kívánod, bárcsak te írtad volna meg őket?
H. Gy.: Mivel olvasó is szívesen vagyok, a jó könyveket, szövegeket rajongásig szeretem, de nem irigylem el. Amit nekem kell megírni, azt végül úgyis én fogom, a többi a többiek dolga.
De hogy ne hagyjalak teljesen válasz nélkül, a teljesség igényét erősen mellőzve mondom:
Nagyon szeretem Lemtől a Kiberiádát, Szerb Antaltól A Pendragon legendát, Saramagótól A kolostor regényét, Bulgakovtól A Mester és Margaritát, Vonneguttól a Bajnokok reggelijét, Darvasi Lászlótól A könnymutatványosok legendáját, Olga Tokarczuktól az Őskor és más időket, Ecotól a Baudolinót, Mark Herplintől a Téli mesét, Erich Kästnertől a Május 35.-ét, Bradburytől a Fahrenheit 451-et, Lázár Ervintől a Négyszögletű…-t. Stb.! Stb.! Stb.! Kicsit fura egy ilyen felsorolás egy szuszra, de ezek többségét kétszer, háromszor vagy akár többször is olvastam, és szerintem még akárhányszor el is tudnám/fogom olvasni ezeket.
K. Á.: Fejezd be a mondatot, és kérlek, hogy indokold is: „Szerintem a magyar írók közül a legnagyobb mindig is…”?
H. Gy.: Magasságra, szélességre, tömegre vagy térfogatra?
De viccen kívül, erre a kérdésre nem felelhetek. Nem tudok. A magyar irodalom képzeletbeli dobogójának legfelső fokán nem valaki áll, hanem egy sokszínű csapat tolong vállvetve. Remélhetőleg nem fecskében, mint a férfi vízilabdázók.
K. Á.: Mik a terveid a jövőre nézve?
H. Gy.: Az írói terveimre gondolsz? (Mert amúgy lakásfelújítás.)
Szeretnék kiadót találni a kéziratomnak, amit nemsokára másodszor is befejezek, ha megkapom a visszajelzéseket a tesztolvasóktól.
Szeretném megírni az Ólompegazus „folytatását”.
Szeretném regénnyé bővíteni a félbehagyott, tündérsziklás novellámat.
Szeretnék egy harmadik Távoli Világok-regényt írni.
Szeretném a kezemben tartani A syburri kaput, belelapozni és beleszagolni.
Persze ezek nem tervek: ezek vágyak. Egyelőre.
K. Á.: Ha lenne/van bakancslistád, mit éreznél most a leghamarabb megvalósíthatónak?
H. Gy.: Lakásfelújítás.
K. Á.: Köszönöm a beszélgetést.
