Kazuo Ishiguro legújabb művét parázs vita kísérte egy egyébként marginálisnak tűnő, pusztán kategorizáló kérdésben: fantasy-e Az eltemetett óriás? Mindenki úgy tett, mintha kardinális, az irodalom sorsáért folyó küzdelem volna. Ursula K. Le Guin és Ishiguro közt kelletlen szópárbaj kerekedett, a kritikusok szabadkoztak miatta, a műfaj szerelmesei fanyalogtak. Pedig ez egy rossz kérdés, amire csak haszontalan válasz adható. Igen, ez a könyv ízig-vérig fantasy, regénybe oltott középkori románc, de nem ez a műfaja. Az eltemetett óriás feledésregény.
Kézenfekvő volna egyszerűen rásütni a fantasy kalandregény (sword-and-sorcery) bélyegét, és azt mondani, hogy Ishiguro élvezi a hagyományos műfajok dekonstrukcióját. Hiszen az Artúr utáni Britanniában játszódik a történet, ahol Brennus, a kelta hadvezér az úr, a Kerekasztal lovagjai közül sokan élnek még, kardforgatók járják az országot, tündérmanók és ogrék lakják a vidéket, sárkányok nyugosznak minden barlang mélyén, és gonosz lények bocsátanak ártó varázst a hét királyságra. Ishiguro elődjei közt érezni ugyan Moorcock és még inkább T. H. White hatását, aki az Üdv néked, Arthur, nagy király!-ban lefektette Ishiguro regényének alapjait, de semmi köze sincs sem Tolkien, sem G. R. R. Martin alkotói eszméihez. Martinhoz képest líraibb, Tolkienhez képest pszichologizálóbb és allegorikusabb. Viszont magával ragadó, és Ishiguro merengő, borongós hangvétele nagyon is illő a ködlepte Britanniához.
Az eltemetett óriás egy, a műfaji eszköztárat okosan használó könyv, amelyben a régies, költői szépségű nyelvezet mögött modern aggodalmak rejlenek. Legfőképp a háború és a veszteség traumája, amiből a feledésbe és a kor mondavilágába menekülnek az emberek. Innen kapja a regény is a nevét: az eltemetett óriás ugyan minden Ishiguro-regény kötelező motívuma, de itt a regék köpenyébe burkolva a fájó emlékek és a feldolgozatlan, szőnyeg alá söpört sokkhatások erős, visszatérő motívuma. Annak ellenére, hogy allegóriába hajló cselekményvezetéssel dolgozik, Ishiguro szereplői kerek, kidolgozott személyiséggel bírnak, mint a modern fantasy művek legtöbbje, és ugyanolyan elánnal küzdenek az emlékeikért és közösségükért, mint Ishiguro más, háborúk utáni csendben önmagukkal vívódó főszereplői. A sárkányt le kell győzni, mert a mitológia megkívánja, de sárkány soha, sehol nem volt még ennél megfoghatatlanabb.
Querig, a feledés sárkánya ugyanis éppen azt veszi el a szászoktól és a britonoktól, ami a legfontosabb emberi kapocs: közös emlékeinket. A könyvet olvasva zsigereinkben érezzük, hogy a két nép között vívott háború és a járványok dúlása felforgatta Angliát, és a rengeteg szenvedésre valódi gyógyír a felejtés. A két főszereplő, Axl és Beatrice olyan jóravaló, egyszerű öregemberek, akiket saját népük is megvet – gyalázzák és kizsákmányolják őket, és egy sötét odúban, gyertyaláng nélkül tengetik napjaikat, mígnem úrrá lesz rajtuk a kínzó vágy, hogy a szomszéd faluban lakó fiukat meglátogassák. Útra kelnek, és szembesülniük kell vele, hogy semmit sem tudnak a világról, sem saját múltjukról, csak ténferegnek a Pax Arthuriana pestis tépázta mezein, egyik epizódból a másikba botorkálva. Bár ezek nem felcserélhetőek, mint Odüsszeusz vándorlásának mozzanatai, a pikareszk regények világát idézi, ahogy epikus útjukon lépten-nyomon beleütköznek a mitikus történelem alakjaiba. Belefutnak Sir Gawainbe, aki esetlen aggastyánként, Don Quixotéval vetekedő álomvilágba ringatva küzd csorbát szenvedett elveiért, és társukul szegődik Wistan, a szász harcos, valamint apródja, Edwin. De ők elsősorban cselekmény előremozdításáért és a szerzői témák kibontásáért felelősek. Axl és Beatrice kettőse viszont valóságos jellemtanulmány. Ishiguro kezében egymás iránti ártatlan, szinte gyermeki szeretetük olyan magasztossá válik, mint kevés írónál. Élemedett koruk ellenére hűen ragaszkodnak egymáshoz, és ennyi elég ahhoz, hogy felülkerekedjenek az előbukkanó emlékek ejtette sebeken. Mert a Révész csak azt viszi át a túlpartra, hogy Odaát is együtt éljenek, akik képesek együtt visszagondolni leélt éveikre.
Ishiguro szépen stilizált, Falcsik Mari magyar fordításában is ékesen csengő nyelven szól az olvasóhoz, amely épp csak annyira archaizál, hogy íze legyen a szövegnek. A high fantasy étoszhoz mindig is közel állt a fentebb stíl és a kimódolt fogalmazás, ebben pedig a szerző hű követője az angolszász hagyományoknak. Beatrice, Axl és útitársainak párbeszédjei ezért a legkevésbé sem életszagúak; van bennük egy olyan színpadias fennköltség, amivel csak szépirodalmi szövegekben találkozhatunk, és ehhez kell némi türelem az olvasó részéről. Szerencsére a regény annyira épít a klasszikus toposzokból, hogy ha fordulatokban nem is bővelkedő, azért olvasmányos, jó ütemben haladó cselekményt kapunk. Ishiguro leírásai szuggesztívek, és olyan melankolikusak, mint maga a ködös Albion.
Bevallom, nem vettem észre, hogy ötszáz oldalnál hosszabb volt a könyv, mikor letettem, mert minden lapon megszólított. Axl és Beatrice gyámoltalanságában és egymásra utaltságában saját nagyszüleim apró gesztusai köszöntek vissza, és kettejük viszonyában tükröződni láttam mindazt, amiért az elmúlás árnyékában élő emberek küzdenek. A jövő reménye nélküli derűvel tekintenek mindennapjaikra, és cselekedeteikkel minduntalan azt akarják igazolni, hogy nem éltek hiába. Folyamatos faggatózásukkal mindig félve kutatnak a múltban, és amire büszkén emlékezhetnek, élvezettel mesélik, de óvatosan, nehogy felbolygassák a fájó emlékeket, amelyek rossz színben tüntethetik fel őket. Ishiguro akkurátusan adagolja a pillanatokat, amikor emlékképeiket be kell illeszteniük életük nagyelbeszélésébe. Komoly munkát végeztet ezekkel a látomásaikkal: a szereplők túlvilági sorsa múlik rajtuk, és a való világbeli megítélésük is, mert a szerző a döntőbíró, a Révész szerepkörét érezhetően átruházza az olvasóra. Pontosan ezért nem eresztett a könyv a végkifejletig. Több mint egy teáskanálnyi szentimentalizmus is vegyül ebbe a középkori románcba, de Beatrice és Axl megkapó hűsége, bátor szembenézésük a traumákkal példaértékű, és sokáig fog még bennem élni.