Mélyebbre a sötétségben (Havasréti József – Nem csak egy kaland)

Jelenlegi hely

Szerző acélpatkány On the

Havasréti József: Nem csak egy kalandKozmikus horror a hetvenes évek undergroundjával keverve. Leginkább így tudnám jellemezni Havasréti József új regényét, ami lazán kapcsolódik a 2014-es Űrérzékeny lelkekhez. Az új könyv, a Nem csak egy kaland, annak a Budapesten a hetvenes években lezajlott drogkísérletnek a történetét meséli el, ami felbukkant a korábbi regényben. Anno kifejezetten érdekesnek találtam a három évvel ezelőtti első kötetet, éppen ezért nem tudok teljes mértékben eltávolodni tőle. Bármennyire is nem szerencsés, nem tudom nem összehasonlítani a két könyvet. Ebből a szempontból viszont azt kell mondanom, hogy a Nem csak egy kaland egyszerre visszalépést és fejlődést is jelent.

A történet két szálon indul, melyek természetesen végül összeérnek. Budapesten dolgozik a legendás szovjet tudós, Anton Suler, akinek a tudatmódosító szerek, különösen egy bizonyos gombafaj, a “fekete hús” a szakterülete. A magyar kollégiáival különleges kísérletekbe kezd, aminek a céljai homályosak, de szinte biztos, hogy nem olyasmi, amit szívesen a kommunista közvélemény orrára kötnének. Így aztán nem is csoda, ha a magyar titkosszolgálat is kiemelten figyelemmel kíséri a tudósokat. A fő szál ennek a kísérletsorozatnak a bemutatása, a résztvevők viszonyainak megrajzolása. A másik a csapat egyik tagjának, Szaszkó Jánosnak és az ő különös történetének a bemutatása. Megismerhetjük, ahogy gyerekként elnyomó és már-már horrorisztikus viszonyban élt nagyanyjával, egészen addig, amíg egy különleges rovar nem került a birtokába, amit - akit? - Szúnyognak nevezett el. Szúnyogon keresztül pedig valami egészen más, nem evilági is bekerül a képbe, ezzel téve még különösebbé az amúgy is furcsa elemekkel és eseményekkel teli kísérlet-sorozatokat.

Két határozottan erős vonása van Havasréti második regényének: a szerkezete és a hangulat. Míg az Űrérzékeny lelkek széttartó volt, megannyi szálon és idősíkon keresztül próbálta felvázolni a történetét - bár én a mai napig meg vagyok győződve róla, hogy igazából nem volt elsődlegesen cél egy klasszikus értelemben vett történet elmondása -, addig most még a két szál és a több főszereplő ellenére is sokkal fókuszáltabb regényt kapunk, ahol szinte nyílegyenes út vezet a végkifejletig. Ezt a végkifejletet egyébként az előző kötet olvasói nagyon is jól ismerik, de még így is izgalmas és érdekes tud maradni az odáig vezető út. Akik pedig nem tudnák, mi vár a kísérlet résztvevőire, azok is lassan sejteni kezdik olvasás közben, hogy valami végzetes bekövetkezte felé rohannak a szereplők. A feszült hangulat pedig, mint említettem, komoly erőssége a könyvnek. Az atmoszférateremtés jól megy a szerzőnek, legyen szó egy sötét bérlakásban tartott pszichedelikus performanszról, a sztálini múltról szóló beszélgetésről vagy egy kisfiú rémálomba illő gyerekkoráról. A könyvnek egyértelműen a nyomasztó légkör adja meg az alaphangulatát, mintha mindenki félne valamitől, mindenki meglapulna. És persze külön érdemes kiemelni Szaszkó és Szúnyog történetét, ami már-már a kozmikus horrort csempészi a hatvanas évek pesti miliőjébe.

Viszont valahogy megint elsikkadnak a dolgok: se Szúnyog igazi hátteréről nem tudunk meg semmit, sem pedig arról, mi volt a tudósok célja a drogkísérlettel. Az Űrérzékeny Havasréti Józseflelkek lezárása több kérdést is nyitva hagyott, olyanokat, amik grandiózus elképzeléseket vetítenek előre az író részéről. Joggal várhatta az olvasó (én is), hogy az új regény ezekkel foglalkozik majd. És bár akadnak kapcsolódási pontok, és a “Szúnyog-szál” fellibbenti valamiféle háttérmagyarázat lehetőségét, végül újfent nem kapunk valódi válaszokat. Mintha a könyvek makacsul meg akarnák tartani a magyarázataikat, bármennyire is ácsingózzon rájuk az olvasó. Ez pedig nem jó érzés. Én azt a fajta olvasót testesítem meg, aki ugyan érdeklődve olvas a hetvenes évek underground költőiről és hasonlókról, de mégis szeretné, ha a csaliként elé dobott rejtély(ek) feloldásáról is olvashatna. Mert önmagában nincs baj azzal, ha maradnak megválaszolatlan kérdések. De amikor már másodszor történik meg, hogy egy tapodtat sem kerülünk közelebb a háttérben megbúvó magyarázatokhoz, akkor joggal húzhatja össze az ember a szemöldökét. Havasréti “fekete hús trilógiájának” (nevezzük jobb híján így) záró kötetéről csak remélni tudom, hogy ha nem is minden szálat, de a legfontosabbakat elvarrja majd. Hiába tűnik úgy elsőre, hogy tovább terebélyesedett a Nem csak egy kalanddal a korábban felvázolt “nagy kép”, valójában csak kicsit növekedett. Elveszünk a részletekben. Hiába érdekes a kísérlet és az azt körüllengő figurák világa, hiába erős az atmoszféra, hiába akadnak itt érdekes gondolatok, ha az elsődleges szint, a történet szintje nem jut egyről a kettőre, akkor az ember már sokkal óvatosabban veszi majd a kezébe a harmadik kötetet.

Nagyon érdekes dolog, amit Havasréti József a kortárs magyar irodalomban csinál, ahogy próbálja összeegyeztetni a popkultúra különböző szegmenseit a regényeiben, a festészetet, a pszichedelikus irodalmat, a sci-fit, a horrort és még sok egyebet. Nem könnyű olvasmány az óriási méretű utaláshalmaz miatt sem, az ember csak remélheti, hogy a legfontosabb hivatkozási pontokat felismeri és össze tudja kötni őket egymással. Azonban talán pont emiatt a komplexitás miatt kellene letisztáznia a történetnek és a szerzőnek egyaránt, merre is akar kilyukadni ebből a hatalmas kavalkádból. Mert könnyen érezheti úgy az olvasó, hogy csak “erőfitogtatást” lát, a forma és tartalom üres játékát. Nagyon kíváncsi vagyok, hová fog kifutni a harmadik kötet, ha egyáltalán kifut ez az egész valahová, és hogy lesz-e az összkép szempontjából értelme a titokzatos budapesti drogkísérletnek és Szaszkó János történetének. Mert minden problémámtól függetlenül úgy érzem, hogy még nagyon sok kraft van ebben a trilógiában.