Colony Collapse Disorder, röviden CCD, magyarul kaptárelnéptelenedés. Ezzel a szakkifejezéssel illetik azt a jelenséget, amikor a méhkaptárból szinte az összes dolgozó eltűnik, hátrahagyva a méhkirálynőt, amin kívül csak néhány gondozó rovar marad. Ezzel pedig a kaptár elveszíti életképességét, és hamarosan ezek az egyedek is elpusztulnak. A kétezres években felbukkant CCD-nek a mai napig sem tudják a pontos okát, ugyanakkor aggasztó gyakorisággal üti fel a fejét szerte a világon.
A norvég Maja Lunde első regénye, A méhek története három cselekményszálon fut, főszereplőinek életét a méhek határozza meg. William története jóval a CCD előtt játszódik, az 1850-es években. A fásult, tudományos munkájának kudarca miatt életkedvét elveszítő William akkor kap új erőre, amikor egy, a méhekkel kapcsolatos könyv felkelti az érdeklődését. A második szál 2007 telén indul: George középnyugati méhész, akinek családja generációk óta űzi ezt a foglalkozást, és a férfi azt szeretné, ha főiskolás fia, Tom is folytatná ezt a hagyományt. George csupán pletykákból és a televízióból ismeri a CCD-t, és nem is igazán foglalkozik vele. Végezetül pedig ott van a kínai Tao története a 2090-es évekből, az Összeomlást, a méhek eltűnését követő kataklizmák utáni világból. A nő a méhek nélküli jövőben virágok kézi beporzásával foglalkozik, ami megerőltető fizikai munka, de életbevágóan fontos az emberiség élelmezése szempontjából.
Ami azonban Lunde könyvében igazán összekapcsolja a szálakat, az a szülők és gyermekeik viszonya, ami, érzésem szerint, kötődik ahhoz, amit a szerző a könyv végén a méhek eltűnéséről és az ember-méh viszony jellemzőiről mond. Az ember, a szerző olvasatában, amikor elkezdte rabszolgává, saját igényeinek kiszolgálójává tenni a méheket, akkor kiszakította azokat a természetből. Nem elég, hogy beporzásra kényszeríti, utaztatja, tenyészti ezeket a lényeket, de még a mézet is ipari méretekben fölözi le. Ebbe a rendszerbe George szálán nyerünk bepillantást. Ezzel viszont előbb-utóbb óhatatlanul egyfajta katasztrófát fog előidézni, amire mind William, mind Tao történetében találunk utalásokat: amikor az ember elszakad a természettől, egyszersmind ellene is fordul. A méheket csak eszköznek látó szereplők, akik ezeket az önálló lényeket saját igényeik kielégítésére használnak, vajon nem ugyanígy viselkednek a gyerekeikkel?
William saját kudarcait nem is elsősorban saját maga, hanem a legidősebb gyermeke, Edmund szemében látja kudarcnak, éppen ezért, amikor tőle kap „megvilágosodást”, akkor neki akar megfelelni. George csak úgy képes Tomra tekinteni mint a generációk hosszú sorát folytató méhészre – elképzelhetetlen és érthetetlen is számára, hogy nem azt viszi tovább, amit ő. De még Tao sem képes önálló lényként kezelni fiát: a kimagasló képességű nő szülei szűklátókörűsége és kishitűsége miatt nem tudott kibontakozni, ezért megerőltető életet kell élnie, ő viszont pont ettől akarja megóvni a kis Vej-Vent. Ahogyan a méheket, úgy a gyerekeket is felhasználják, félreértik, ezzel pedig csalódást, sőt, kisebb személyes katasztrófákat okoznak.
Viszont a könyv legnagyobb üzenete, hogy van remény. Ki-ki ráébredhet saját hibájára, az ember rájöhet arra, hogy nem megfelelően tekint a természetre, a szülők ráébredhetnek, hogy valójában gyermekeiknek mi a jó, vagy hogy valójában milyen helyet is foglalhatnak el az életükben. Komoly üzenetek ezek, amiket a szerző sokszor és sokféleképpen tolmácsol. És ezzel talán nehézzé is teszi a könyvét.
Sokszor éreztem ugyanis, hogy nagyon belassul a regény, sem a cselekményben, sem a gondolati síkon nem haladunk előre. Lunde gördülékenyen ír, és akadnak nagyon fontos jelenetek és gondolatok, mégis az egész néha olyan, mintha beleragadnánk a mézbe. Túl sok, túl édes, túl tömény, aminek le kell csúsznia a torkunkon, mi magunk is beleragadunk.
Ez a túlzás valahol a könyv egészére igaz: túl sok irányba akar tartani egyszerre. A három főszereplő lelkivilága, a mellékszereplőkhöz való viszonya, a szülő-gyerek kapcsolat, a méhek története, a XIX. századi „tudós” gondolatok, a pragmatikus középnyugati férfi világlátása vagy a fiát kereső kínai nő monomániája egyszerre nagyon sok irányba tereli az ember figyelmét, amitől az amúgy is nehézkes könyv engem többször is eltávolított, így sajnos veszített is az erejéből.
Fontos kérdésekről szól A méhek története, mind egyéni, mind közösségi szinten. A jövőt bemutató szál, a CCD katasztrofális hatását elmesélő Tao és világa hátborzongató, és elgondolkodtatja az embert, hogyan is éli az életét, és hogy mit hoz a holnap. Ilyen tekintetben igazi ökológiai katasztrófaregény. William története a természetre rácsodálkozó ember hangulatát hozza be, ami szintén sajátos ízt ad a regénynek. És persze a szülők viszonya gyermekeikhez, különösen pedig George egyértelmű otrombasága és „baklövései” is fontos részeit képezik a történetnek. Éppen ezek miatt kár, hogy ennyire nehézkes a könyv, mindenesetre kíváncsian várom, a szerző következő regényében, amely egy „ökológiai sorozatnak” a része, mit fog nekünk elmesélni a világról és benne az ember helyéről.
