A történelemben nincs „ha” - szól az unásig ismert közhely. De az irodalomban van! Sőt, az irodalom csupa „ha”: fikció, képzelgés, játék. Az 1956-os forradalom 60. évfordulója előtt a HÉVÍZ művészeti folyóirat szerkesztői arra kértek tizenhat szerzőt, rugaszkodjanak el a makacs tényektől, és írjanak olyan novellát, melyben az ötvenhatos sztori valahogy másként alakul. Írják meg a másik forradalmat. Mi lett volna ha...? Például ha Rákosi női álruhában visszatér Magyarországra, hogy újra átvegye a hatalmat? Ha Arnold Schwarzenegger beront az Andrássy út 60-ba egy gépfegyverrel? Ha az Amerikai Egyesült Államokhoz csatlakozott Magyarországról Márai Sándor ír naplót?
Nem lövünk le több poént a kötet írásaiból, az olvasó talán már érzi a vállalkozás izgalmát. A szokásos és ünnepélyes pátosz helyett íróink birtokba vették saját ötvenhatukat, és fantáziájuk kénye-kedve szerint alakították: hajlítgatták erra-arra, gyúrták, faragták. Van itt minden, amire csak az olvasó vágyhat: érzelem, kaland, humor, abszurditás, időutazás, misztika, történelmi sci-fi, apokalipszis - de ami a legfontosabb: minden írás éppen annyira szól a mai, létező Magyarországról is, mint a másik, az elképzelt forradalomról.
Hamarosan jelentkezünk a kötetről írott kritikánkkal, addig viszont következzen egy részlet Totth Benedek kötetben szereplő írásából. Ezúton is köszönjük a lehetőséget a szerzőnek és a kaidónak.
TOTTH BENEDEK
A fekete katona
Apa egyszer azt mondta, minden gombafelhő egyforma, mindegy, hogy a jenkik dobják le az atombombát vagy a ruszkik. Nem értettem, honnan veszi ezt, de nem bírtam kiverni a fejemből. Mint a beszédet, amit a Nagy Imre ismételgetett egy egész napon át a rádióban. Annyiszor hallottam, hogy ha álmomból keltenek fel, akkor is el tudtam volna mondani. De lehet, hogy azért jegyeztem meg, amit apa mondott, mert a konyhában vitatkoztak anyával, én meg mezítláb lapultam az ajtó mögött, és nagyon be voltam rezelve, nehogy lebukjak. Ez még az utolsó nyáron történt. Mióta a föld alatt élünk, már nincsenek titkaik.
Tegnap megint kilógtunk futballozni a cukorgyár mögé a salakra. Szeretünk oda járni, mert ott legalább egy kis időre nyugtunk van a felnőttektől, és elég magas a betonkerítés, úgyhogy könnyű elbújni, ha jön egy járőr, tankból meg egyáltalán nem lehet belátni. Mondjuk, az is igaz, hogy mostanában nem sűrűn járkálnak errefelé tankok, gondolom, mert nem nagyon van már mit szétlőni. A pálya olyan göröngyös volt, mint egy macskaköves utca, és folyton megbotlottunk a buckákban meg mindenféle kiálló micsodákban. Én arra gyanakodtam, hogy régebben ide hordták a sittet a környékről, és a téglák meg törött tetőcserepek miatt ilyen hepehupás a talaj, de aztán a Ferkó, akit csak Gyufának hívtunk a vörös haja miatt, egyszer taknyolt egy hatalmasat, jól le is horzsolta a térdét, és ideges lett, és kiabálni kezdett, hogy elege van, és kiszedi azt a szart a földből. Borzasztóan felmérgesedett, és hiába győzködtük, hogy ez hülyeség, mert akkor meg egy lyuk lesz a helyén, ami ugyanolyan veszélyes, ő csak azért is nekiállt, és addig nem nyugodott, amíg ki nem kaparta azt a valamit. Jól meglepődött, mert nem egy téglát talált, hanem egy állkapcsot, egy igazi emberi állkapcsot, fogakkal meg minden. Azóta valahányszor megbotlik valaki, előkerül egy lábszárcsont, csípő, kar vagy koponya, mikor mi, amiből a Zóka Jani, aki a legokosabb az egész bandában, és mindig mindenből ötöst kapott, és akit ezért Strébernek csúfolunk, arra következtetett, hogy bizony a pálya alatt egy tömegsír van, és hogy jó pár hónapja áshatták, legalábbis a csontok állapotából meg a szagukból ítélve.
Egész jól sikerült elosztani a játékosokat, kiegyenlített volt a küzdelem, ami ritkán sikerül, mert az a csapat szokott nyerni, amelyikben a Rácz Sanyika játszik. Eggyel mentek, én vittem fel a labdát, elég szakadt volt, hiába varrta meg a Sanyika anyukája, szegény, és be akartam passzolni Gyufának, de mielőtt beadtam volna, megálltam még egyszer, felnéztem, és csak azután íveltem be, ő meg átvette a kapu előtt, megcsinálta a hátrahúzós cselt, és ballal bevágta a bal fölső sarokba, de úgy, hogy a Stréber, aki a kapuban állt, köpni-nyelni nem tudott, és hiába hisztériázott, hogy szemüveg nélkül nem lát, mert akkor se tudta volna kivédeni, ha rajta van. Amíg ezek veszekedtek, elképzeltem, hogy én vagyok a Rongylábú, Gyufa meg az Öcsi. Nagy volt az öröm, kiabáltunk és ölelgettük egymást, főleg Gyufát, mert megszerezte az egyenlítő gólt, aztán lassan alábbhagyott a zsivaj, mi meg elindultunk vissza a kezdőkörbe, amit a sarkunkkal vájtunk bele a salakba, és ahogy letettük a labdát a koponyára, ami a kezdőpontot jelölte, észrevettük, hogy a többiek szótlanul állnak, ami nem is lett volna különösebben fura egy ekkora gól után, az viszont már annál inkább, hogy úgy bámultak kiguvadt szemmel, mintha megnyílt volna felettük az égbolt, kábé mint a Vörös-tenger Mózes legyintésére. Sose fogom elfelejteni a bamba pofájukat, tisztára mocskos volt mindegyik a salakportól meg az izzadságtól. Ahogy felnéztem, rögtön megláttam a négy-öt muslica méretű pontot a távolban. Engem mindig is lenyűgöztek ezek az óriási gépek, nem fér a fejembe, hogy tudnak fenn maradni a levegőben, ha egyszer ilyen piszok nehezek. Lomhán közeledtek a Balcsi felől, de tudtam, hogy ez a lomhaság becsapós, és hamar itt lesznek, nem úgy, mint a vonatok, és akkor valaki, talán a Szabados Gyurka, akit mindenki csak Kisszabinak hívott, a bátyja miatt, elkezdett teli torokból üvölteni meg mutogatni a bombázók felé. Én még mindig a repülőket bámultam, teljesen belefeledkeztem a látványba, és arra ocsúdtam fel, hogy ott áll előttem a Gyufa, és az arcomba üvölt, hogy Meg akarsz dögölni, te hülye? Gyere már!, és megfogta a vállamat, és húzni kezdett magával, és rohantunk, rohantunk, rohantunk, fogalmam se volt, hol vagyunk, csak abban bíztam, hogy a Kisszabi, aki elől szaladt, tudja, merre kell menni a sok bombakráter meg leomlott ház között. Mióta lerombolták a várost, kész labirintus lett minden. Ahogy a téglahalmok, autóroncsok meg romos épületek közt botladoztunk, a zümmögés zúgássá erősödött, és egy pillanatra hátrafordultam, az sem érdekelt volna, ha sóbálvánnyá változom, és láttam, hogy a muslicák legyekké dagadnak, és tudtam, hogy most már hótziher, hogy nem fogunk időben visszaérni az óvóhelyre. Mondjuk, azt el kell ismernem, hogy nekem se nagyon volt jobb ötletem annál, hogy a Kisszabit kövessem, és hát meg kell hagyni, ügyes gyerek, fürge, mint a csík, ezért játszik mindig csatárt. A következő keresztutcánál aztán hirtelen megtorpant, még szerencse, hogy a többiek, akik szorosan a sarkában loholtak, időben meg tudtak állni, és nem lökték be az alá az ormótlan csapatszállító teherautó alá, amelyik elporzott az orrunk előtt. Vadonatúj KrAZ-214-es volt – pont egy ilyen hajtott keresztül a Sípos tanár úron tavalyelőtt ősszel a körúton –, ezt onnan tudom, hogy a Gyufa imádja a teherautókat, és mindent tud róluk. Persze könnyű neki, mert az apukája autószerelő volt, amíg le nem lőtték az ávósok a körúton. Akkoriban a körút veszélyes hely volt, sokan meghaltak arrafelé. Ahogy a teherautó távolodott, mentünk is volna tovább, át az utca túloldalára, de aztán a rejtekhelyünktől úgy harminc méterre hirtelen lefékezett, és elkezdtek leugrálni a ruszkik a platóról, a parancsnokuk úgy üvöltött, mint tavaly az oroszlán az állatkertben, amikor bélcsavarodást kapott, de azt azért meg kell hagyni, hogy egyáltalán nem érződött a hangján, hogy meg lenne ijedve, pedig a repülők elég gyorsan közeledtek. Mikor a ruszkik elrejtőzködtek a romok közt, már tudtuk, hogy muszáj lesz másfelé mennünk, még nagyobb kerülővel, de alig haladtunk ötven métert, kiderült, hogy időközben a Marx utca is járhatatlanná vált, merthogy a legutóbbi bombázásban összedőlt egy sarokház, egyenesen rá, az utcára, mint a vágóhídon a marha, mikor letaglózzák, de mivel mi ritkán járunk errefelé, senki sem tudott róla. Kisszabi azt mondta, akkor ő most átmászik a romokon, ha addig él is, különben semmi esélyünk, hogy élve visszajussunk az óvóhelyre, de hálisten Sanyika az utolsó pillanatban elkapta a gatyája szárát, és visszarángtatta a romkupac mögé. Örültem neki nagyon, mert a ruszkik hótziher, hogy észrevették volna a hülyéjét, és jól megöltek volna mindenkit.
Akkorra már akkorák voltak a repülőgépek, mint egy-egy dagadt veréb, és muszáj volt találnunk valami rejtekhelyet, mondjuk egy pincét, ahol túlélhetjük a bombázást, és be tudom hajtani Gyufán a tartozását, mert hát az mégsem járja, hogy valaki elveszít egy fogadást, de a játékkatonáját nem adja oda. Meg kell hagyni, ezek a jenkik nagyon értenek hozzá, hogyan kell porig rombolni egy várost. A ruszkik azok inkább a földön szeretik intézni a dolgokat, tankokkal, katyusákkal, meg jó kis ágyúkkal, pedig tudom, hogy nekik is vannak repülőik, csak, gondolom, nem akarják elpocsékolni őket. Ahogy ott lapultunk a leomlott fal mögött, egyik oldalon a ruszkikkal, a másikon meg az amerikai repülőkkel, lassan elhalkult a zihálásunk, vagy a gépek zúgása nyomta el, már nem emlékszem, és lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy mikor kezdenek süvíteni a bombák, és akkor a Kisszabi egyszer csak mutogatni kezdett egy sötét lyukra, ami úgy nézett ki, mint egy kripta bejárata, de inkább valami pinceféle lehetett, gondolom, és a következő pillanatban már befelé mászott, mi meg követtük, mint a hangyák, és egy perc múlva ott hunyorogtunk a félhomályban a föld alatt, mint a vakondokok.
Nem kellett már sokat várni a B-52-esekre, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire megérkeztek, szárnyukon az amerikai felségjelzéssel – amit, gondolom, azért pingáltak rájuk, hogy azok a ruszkik is tudják, kire lőjenek, akik először látnak B-52-est –, aztán meg olyan sokáig zúgtak-zümmögtek az égbolton, hogy eszembe jutott a nagymamám, mert a nagyi egy állomás közelében lakott, amíg le nem bombázták a házát, és sokszor nála aludtam, amikor anyáéknak valami fontos dolga volt, és amikor azok a jajveszékelő emberekkel teli tehervonatok végiggurultak az állomáson, az is egy örökkévalóságnak tűnt, hiába tudtam, hogy egyszer minden szerelvény véget ér. Eléggé össze voltunk zsúfolódva ott abban a szűk kis lyukban, de sikerült jól helyezkednem, és egy keskeny résen ki tudtam lesni, és láttam a repülőket. Olyan méltóságteljesen szelték a levegőt, mint a fehérfejű réti sas, ami a címerállatuk, és annyira szép volt, hogy félni is elfelejtettem, pedig tudtam, mit szállítanak a fedélzetükön. És akkor megláttam egy apró fekete pontot, úgy pottyant ki a gépből, mint verébből a szar, aztán még egyet és még egyet, és már az előtt tudtam, hogy nem lesz bombázás, mielőtt kinyílt az első ejtőernyő. Komótosan ereszkedtek lefelé a katonák az égből, mint az angyalok, nem is nagyon tudtak volna máshogy, az ejtőernyőik miatt, az oroszok meg fogták magukat, és tüzet nyitottak rájuk a rejtekhelyükről, és úgy szedegették le őket, mintha céllövöldében lettek volna. Mondjuk megerőltethették volna kicsit magukat az amerikaiak, mert így kiugrálni a repülőgépből, anélkül, hogy előtte odapörkölnének az ellenségnek, hát, az elég nagy butaságnak tűnik, pedig én nem vagyok hadvezér. Biztosan arra számítottak, hogy a sok bombázás miatt elmenekültek a városból a ruszkik, és nem vették észre, hogy ottmaradtak, csak a nagy részük elrejtőzött a csatornahálózatban. Még hallani lehetett a repülők hangját, mire végeztek az összes amerikaival. Magamban nagyon drukkoltam, hogy legalább egy érjen földet, volt egy, amelyik egész sokáig bírta, a templom fölött kapott golyót, olyan közel volt hozzánk, hogy még azt is láttam, ahogy az agyveleje ráfröccsen az ejtőernyő belsejére. De sajnos peches napot fogtak ki, a ruszkik végérvényesen agyonlőtték mindegyiket.
