Marina & Szergej Gyacsenko – Alekszandra és a Teremtés Növendékei

Jelenlegi hely

Szerző stv On the

Vita nostra brevis est

Alexandra és a Teremtés NövendékeiA házaspár/szerzőpáros első magyarra fordított regényéről van szó. Az eredeti szöveg 2007-ben jelent meg, a magyar kiadás két évvel később követte, melyet a Metropolis Media adott ki. Vajon ez a könyv volt a legjobb választás a szerzőpárostól? Én nem ismerem a munkásságukat, ám ha ez az a regény, amit a legérdemesebb tőlük forgatni, akkor nyugodt vagyok: nem kell megtanulnom ukránul csak azért, hogy el tudjam olvasni a magyarul meg nem jelent regényeiket és epekedve sem kell várnom a fordításokat.

Szó sincs arról, hogy ez egy kimondottan rossz könyv volna. Ennyit már csak tiszteségből is előre kell bocsátanom a felvezetőm után. Ám érzésem szerint jóval erősebb akar lenni ez a szöveg (annak akarja tettetni magát), mint amilyen valójában. Ehhez a felszínességhez később még visszatérek, de előbb nézzük, mi akadt a kezünkbe.

Az  első néhány fejezet elolvasása után az az érzésünk támadhat, hogy egy Harry Potter-zsánerrel van dolgunk, bár az Alekszandra atmoszférája messze sötétebb, mint bármelyik Rowling-köteté és kérdésfeltevései is egészen mások. A történet helyszínéül szolgáló iskola pedig egy főiskola, illetve annak kollégiuma. Hőseinkkel itt történnek meg a furcsábbnál furcsább és – néha – a leginkább köznapi dolgok.

A történet elején a végzős gimnazista lányt, Alekszandra Szamohinát, ismerjük meg, aki az édesanyjával egy nyaraláson vesz részt. Itt találkozik az ijesztő Farit Kozsennyikovval, aki később Alekszandra kurátora lesz a főiskolán. Egyelőre azonban még csak néhány kisebb, ám annál furcsább szívességet kér Szaskától, aki kénytelen ezeket teljesíteni, ha nem akarja, hogy valami nagyon komoly következménye legyen makacsságának. Farit különös kéréseit rendre, pontosan végrehajtja a lány – egyetlen egyszer késik feladata elvégzésével, mulasztása következményeként anyja új udvarlója szívinfarktust kap, melybe majdnem belehal. A feladatok nem jelentenek valódi megterhelést: a nyaraláson például Szaskának minden hajnalban úsznia kell meztelenül néhány hosszt a tengerben. Ám a történet logikája szerint minden mindennel összefügg – ahogyan bizonyos kényszerbetegek világképében – így ha nem a pontos időben kezdi meg a feladat végrehajtását a lány, az emberéletekbe kerülhet.

A továbbiakban Alekszandra mindennapjait követhetjük végig a Torpai Különleges Technológiák Főiskoláján. Itt olyan szakmai tárgyakat oktatnak a hallgatóknak, melyről éveken keresztül nem tudják, hogy pontosan mire is szolgálnak. A tanulási folyamat intuitív, így a hallgatók szépen lassan, fokozatosan döbbennek rá, hogy mi is történik velük és mi is az igazság a világukkal kapcsolatban.

A szöveg több filozófiai irányzat és diskurzus nyomait is magán viseli. A regény első harmadában leginkább az ismeretelméleti szekpszis alapkérdései vetődnek fel, egészen a körülvevő világ igazságába vetett hit megrendüléséig. Persze indokolatlan elvárás lenne a descartesi alaposság, ám azért ebben a témában sokkal több potenciál van, mint amennyit a szöveg – meglehetősen erőtlenül – felvet.

A szöveg második harmadában leginkább a nominalizmus gondolatisága dominál, szintén vérszegény módon. A sokféle felvetett kérdés közül egyetlen egy sem mélyül el vagy bontakozik ki. Az utolsó harmadban pedig a posztstrukturalista nyelvelméletek néhány tételének felvizezett változata próbálja fenntartani az olvasó érdeklődését, inkább kevesebb, mint több sikerrel.Marina és Szergej

A regényvilág ezoterikus – a szó eredeti jelentésében – tudása szerint a körülvevő világ az úgynevezett Hiperszöveg. Az emberek ezen belül a teremtés Nyelvének szavai. Akik képesek magukat a világban szóként kifejezni, azok járnak a torpai – és valószínűsíthetően ehhez hasonló egyéb – iskolába. A növendékek tehát a Beszéd szavainak fizikai kivetülései. Magukat megvalósítva – kimondva – elvesztik anyagiságukat. Az ötlet érdekes, de persze az sem a szerzőpáros találmánya, hogy a világon minden szöveg.

Ez a regény arra vállalkozott, hogy filozófiai kérdéseket tegyen fel, illetve, hogy létrehozzon egy olyan világfelfogást, ami a modern nyelvelméleteken alapul. A vállalkozás második fele sikerült is, az első azonban kudarcba fulladt. Ilyen felületes szinten felvillantani ezeket a kérdéseket nem volt elegáns dolog és jóval többet vesztett vele a szöveg, mint amennyit nyert (a hagulat nagy mértékben a szkepticizmusból, majd a megszerzett új tudás strukturálásából, az új világkép felrajzolásának megrendítő élményéből táplálkozik).

Az intertextuális utalások és a parafrázisok viszont egészen jól működnek és a szövegvilág különleges természetét egy olyan kontextusba helyezik, mely azt sugallja, a történelemben jónéhányan eljutottak e valódi természet felfedezéséig. A parafrazált sorok szerzői között Shakespeare-től kezdve Derridáig egy sor művészt és gondolkodót megtalálhatunk. A legszebben viszont talán János evangéliumának (Jn 1,1-18), a Logosz himnusznak, a beépítése működik, mind retorikai, mind logikai szempontból. A legkifejtettebben a regény zárlatában található meg ez a mozzanat – egyéb bibliai parafrázisok mellett – ahol a szöveg beszédmódja is lirizáltabb, elégikusabb és enigmatikusabb lesz. Ezzel a gesztussal a közölhetetlenség kérdésére is kitér a regény, a szöveg megalkotottságának szintjén tematizálva azt: a próza elbicsaklik, szinte lírába csap át a végső események bemutatásakor, majd egy felszólító módú ige tagadásának (11. parancsolat?) kinyilazkoztatása után – mivel nem tehet mást – elhallgat.

(Itt elérhető a könyvtrailer, amit azért linkelek be, mert túl sok köze nincsen a könyvhöz, ellenben van a végén egy tökéletesen motiválatlan, annál inkább hatásvadász Nietzsche idézet.)