Lehetett volna egy nagyon ütős underground sci-fi. Régen vettem már észre azt, hogy drukkolok egy könyvnek, de Havasréti József első regényének, az Űrérzékeny lelkeknek a felénél azt éreztem, ennek a regénynek nem szabad elbuknia, ebből valami nagyon durva cuccnak kell kialakulnia. Végre valami agymozgató, ami megbizsergeti azokat az agysejtjeimet, amik miatt szeretem a furcsa könyveket: Szorokin, Murakami, Vonnegut, vagy az igazán elborult sci-fik, szupernóvákat megcsapoló poszthumánokkal és hasonlókkal. De nehogy valaki félreértsen, ennek a könyvnek körülbelül annyi köze van a felsoroltakhoz, mint Andy Warhol képeinek egy kis templom freskóihoz. Persze mindkettő képes ugyanazt az élményt nyújtani, csak máshogy. Visszatérve a könyvre, drukkoltam, de valahogy mintha félúton elfelejtette volna a könyv, mit is akar tulajdonképpen.
Adva van egy fura zseni, egy a mi világunktól teljesen idegen, félig zsidó, félig szibériai indián, Alexander Suler, aki a tajgáról kerül a formálódó kommunista Moszkvába, de ekkor már valami furcsa dolog megszállottja. Valaminek, amit a Meztelen ebéd fekete húsként említ, és ami még Huxley érdeklődését is felkelti. Aztán Suler felbukkan a hetvenes években Budapesten, hogy részt vegyen egy kudarcba fulladt drogkísérleten, amiből csak két férfi kerül ki élve, megbomlott elmével. Mindez pedig tovább gyűrűzik egy Káló nevű, kallódó, a társadalom peremén élő figura kéziratában, aminek a nyomán Rendes Ferenc, a regény kvázi-főhőse nyomozni kezd.
De mi után is kezd nyomozni? Titkos kísérletek, furcsa figurák, egy Szibériából idekerült, hallucinogén gomba, a fekete hús? Vagy saját gyerekkora után? Mintha minden mindennel összefüggene. És itt rezdül meg először a regény felépítménye: túl sok az alkotóelem. Az még hagyján, hogy az ember már az olvasás elején úgy érzi, őt bizony kirekesztették a teljes megértés – de legalább is az élvezet – élményéből, csak azért, mert nincs teljesen – vagy egyáltalán semennyire sem – otthon a pszichedelikus irodalomban. Ezt még le lehet nyelni, bár kissé olyan szaga van az egésznek, mintha a szerző kötelességszerűen dobálná hozzánk ezeket, hogy megmutassa, ő teljesítette a házi feladatot. Nem, ennél sokkal zavaróbb, hogy túl sok szálat von be, és ha el is fogadjuk, hogy minderre szükség van, hiszen egy grandiózus valaminek a történetét akarja felrajzolni az író, mégis egy-két jelenet feleslegesnek érződik, mások összezavarják a képet, megint mások egyszerűen csak túl hosszúak, még ha van is bennük érdekesség, nem adnak hozzá semmit ahhoz, ami a regény felétől kezd kialakulni. Ugyanis onnantól az író kissé nyugodtabb mederbe tereli a cselekményt, Rendes Ferenc kutatása már-már szokványos és izgalmas sztorit nyújt. Persze van itt is minden, ami a jó kortárs magyar életérzéshez kell, egzisztenciálisan feszengő, középkorú főhős, a nagybetűs Nő, sőt, Nők, a szocializmus hagyatéka, mindez pedig nyakon öntve jó adag popkultúrával, szigorúan az ellenőrzött, a hangulatnak és drogdózisunknak megfelelően.
És éppen ez az a rész, amikor kezdjük magunkat otthonosan érezni. Persze, hogy ismerjük mi is ezt, hogyne, mi is szeretjük – vagy legalább is elismerjük – David Bowie-t mint az Univerzum Császárát, hogyne, semmi gond nincs egy kis tudatmódosítással, mármint szigorúan csak alkohol, de láttuk a Félelem és reszketés Las Vegasbant, el tudjuk képzelni. Szóval halad a történet szépen előre, egyre több és több alkotóelemről derül ki, mégis hová való ebben az escheri kirakóban, már-már azt hisszük, a többiről is ki fog derülni, hogy volt értelmük. És akkor csak úgy ott hagynak minket az út szélén, a kezünk tele kacatokkal, amiket nem tudunk beilleszteni a helyére, és csak morfondírozunk, mi is volt ez akkor tulajdonképpen?
Nincs azzal semmi baj, ha egy könyv vagy film elég bátor ahhoz, hogy felvállalja, a világ nem ismerhető meg teljesen. Pláne igaz ez egy drogos trippre, amikor közben azt hisszük, megleltük a lét értelmét, de amikor később visszagondolunk rá, semmire sem emlékszünk. A világ ilyen, el kell fogadni, bármennyire is rosszul esik a mi narratívákban gondolkodó elménk számára. Viszont azt már kevésbé tudja elfogadni az ember, hogy miután elhúzzák előtte a lezárás és megértés mézesmadzagját, végül nem kap semmit, csak félmagyarázatokat. Az Űrérzékeny lelkek olyan sok dolgot szuszakol bele az amúgy sem rövidke terjedelmébe, hogy amikor elkezd egy nagyon hosszú expozíciónak tűnő rész után klasszikus narratívaként működni, az ember hajlamos azt várni, hogy kap egy tisztességesnek nevezhető feloldást. És éppen emiatt az elvárás miatt fogja furcsán érezni magát az utolsó oldal elolvasása után. Lehet, hogy ma már snassz arról beszélni, hogy az olvasó bizony csak ne várjon semmit, majd kap valamit és értse meg azt, de ennek ellenére bizony a könyv így működött a kezemben. Hiába vont be, hiába élveztem az elmerülést a popkultúra és lételmélet örvényeiben, nagyon rosszul esett a feloldás hiánya. Különösen azért, mert az űrgombák köré egy-két elejtett mondatból olyan borzongató mitológiát szőtt, ami teljesen szokatlan szépirodalmi szövegben, és könnyedén megállná a helyét egy zsánerszövegben is, annak pedig, aki elég ilyen könyvet olvasott, lelke legmélyén pendít meg húrokat.
Azt örömmel kell látnom, hogy a kortárs hazai szerzők előszeretettel próbálják meg egybegyúrni irodalmi elképzeléseiket és a populáris kultúrában gyökerező képzeletüket, kisebb-nagyobb sikerrel – lásd még: A patkány éve, Folyamisten. Az Űrérzékeny lelkek véleményem szerint minden hibája (?) ellenére a jobbak közé tartozik, ami bár nem igazán találja meg, mit is akar nyújtani az olvasójának, és végül ő maga is elbizonytalanodik, azoknak, akik eléggé nyitottak egy kis drogos élményre – egy nagy pszichedelikus álmodót, Alejandro Jodorowsky-t idézve szabadon: LSD élményre LSD nélkül –, azok bátran tegyenek egy próbát a könyvvel. Zsánerszemmel nézve persze valami őrült kavar az egész, innen-onnan összeszedett elemek – Lovecrafttől az inváziós sci-fikig – önkényes összefércelésével, de a szöveg egy percig sem utal rá, hogy zsánerlogikát kellene keresnünk benne. Persze hogy mit, azt még olvasás után sem tudom pontosan, de az tény, hogy ezen az úton haladva talán tényleg nem kell sokat várni egy igazi, ütős underground sci-fire.
Takács Gábor
(A szerzőről készült fotó forrása: Magyar Narancs)
