Ez a könyv az őrületről szól.
Nem patológia, hanem dokumentumregény: a bárhol és bármikor élő bárki esetének leírása és nem pszichologizáló feltárás. Az eltávolítás miatt lesz mégis megrendítő olvasmányélmény, mert nincs meg benne a megőrülés, mint folyamat misztikája. Mindent készen kapunk. Ezért a recenzió címe: itt is egy búsképű lovagol felénk, akit csak sajnálni lehet, mert tudjuk, hogy menthetetlen. Akit csak sajnálni lehet, mert nem tudunk nem együtt érezni vele. Mert nem tudjuk nem azt gondolni, hogy ez velünk is megtörténhet.
Részleges feloldozás az csupán a regény nyomasztó világából, hogy ez a búsképű is, név szerint Bart Dawes, céltudatos. Legalábbis tudja, hogy megőrült. És nem csak amiatt, hogy az összes többi szereplő ezt ismételgeti neki, bármily rövid ismeretség után. Dawes tudja, hogy átlendült a holtponton, mert már nem képes az ésszerűség fátylát borítani az életére. „Nekem nincs oldalam”, összegzi lakonikusan az állapotát. Régi közhely, hogy az őrült pont azért őrült, mert nincs tisztában saját őrületével, jelentsen ez bármit is. Stephen King (itt most, mint Richard Bachman) leszámol ezzel a közhellyel és épp az öndiagnózis tisztaságával azonosítja az őrület állapotát. Dawes többé már nem képes rendszerezni az őt ért benyomásokat, rétegelni a kialakuló helyzeteket, nem képes képzettársításokra és nem képes többé azt hinni, hogy lesz ez még így se. Egy dimenziósra szűkül a valóságérzékelése, nem tudja már elhitetni magával, hogy az eseményeknek többféle értelmezésük is lehet. Az in medias res kezdődő regény legelejétől tudja, hova fog kilyukadni, nem töpreng, nem akarja elrántani a kormányt, mert annak már nincs értelme. Számára a világ elvesztette a képzelettel alakítható jellegét.
A regény alaphelyzete meglehetősen egyszerű. Dawes városán keresztül autópályát építenek és szomszédjaihoz hasonlóan, neki is tekintélyes összeget ajánl fel az önkormányzat a házáért, ami történetesen az új út nyomvonalára esik. Dawes egy mosoda ügyes-bajos dolgait intézi középvezetőként (ahol annak idején a mángorló mellett kezdett dolgozni, King tehát itt is javíthatatlanul „fantáziaszegény”), felesége háziasszony.
Kisfiuk évekkel a regény cselekménye előtt elhunyt agytumorban (talán mondanom sem kell, hogy sorsszerűen, hisz úgy hívták, Charlie, és tudjuk, mit jelent ez a név King univerzumában). A mosodának is költöznie kell, ezt is Dawes intézi, szóval igen sok feladat hárul rá. Mégsem e súly alatt törik meg, hanem inkább a boldogságra és a boldogulásra való képességét veszti el azáltal, hogy rá kell jönnie: nem tűzheti többé az emlékezés virágait az öröm temetőjének fejfáira. Rá kell jönnie, hogy ez a valóság már nem az ő valósága, hanem valami megfellebbezhetetlen közeg. A don quijote-i hasonlat azért állja meg mégis a helyét, mert Dawes is egy idegen világban találja magát és olyan, elkeseredett küzdelmet folytat, ami a külső szemlélők számára értelmetlennek látszik. Ráadásul Dawes is magának találja ki ezt az új világot azáltal, hogy már nem tudja elfogadni a régit: már nem képes megszelídíteni a nyers valóságot.
Főszereplőnk kiábrándul, mert az útépítés ráébreszti, hogy nem rakta helyre a fia halálát, hogy nem gyászolt: rá kell jönnie, hogy rosszul van huzalozva az agya és ezzel nem tud mit kezdeni.
King a regény elején igyekszik valami fekete ködöt eregetni, de azután felülkerekedik Bachman és marad a leíró, kicsit sem fantasztikus, ám annál távolságtartóbb hangnem. Ebből a szempontból kissé kiegyensúlyozatlan írást tartunk a kezünkben, amely azonban tele van igazgyöngyökkel. Szó van itt heveny alkoholizmusról, megoldhatatlan párkapcsolati problémáról, a helyi alvilágról (és láthatjuk, hogy King egyértelműen Mario Puzótól tanulta megfesteni a maffiózó alakját), de kapunk egy nagyon érdekes leírást is egy tripről: az elbeszélés egy pontján Dawes szilveszteri buliba megy, de előtte bevesz egy kis tablettát, amitől megindulnak a falak. A narratíva itt félreérthetetlenül a gonzo újságírás regiszterében mozog – és letehetetlenné teszi a regényt.
Letehetetlen – és ez az általában semmitmondó jelző most húsbavágó, mert a könyv tényleg magába szippantja a megfelelő diszpozícióval rendelkező olvasót, egy pillanatra sem ereszti, hanem ízekre szedi, és az önmegismerés igen fájdalmas folyamat. A mindenen túliság elbeszélését olvassuk, egy eset leírását, amikor egy ember egyszerűen már nem képes színesben látni, megkölteni magának a valóságot, hanem az élet valódi céltalanságát tapasztalja – és e tapasztalást képtelen elraktározni, így érkezik meg Pszichózisba, ahonnan csak a regény végén szabadul.
Az Európa kiadása hiánypótló, mert ez a regény eleddig nem létezett magyarul. A formátuma illik a polcra a fekete alapszínével, de hatásvadász, hisz nagy betűkkel szerepel rajta Stephen King neve és csak igen kicsivel Richard Bachmané. A címmel akadt némi gondom. Az angol eredetiben Roadwork, magyarul pedig Az átkozott út, ami alapvetően irányítja, vagy inkább elirányítja az olvasást, mert így értékképzet kötődik a regény látens főszereplőjéhez, magához az útépítéshez. Holott King/Bachman célja épp ennek az ellenkezője volt: annak érzékeltetése ugyanis, hogy a világhoz való viszonyunk erőltetett, mert az a világ, amit mi annak gondolunk, nem létezik. A minket körülvevő közeg tulajdonképpen semlegesen viszonyul hozzánk, ha egyáltalán, és csak mi töltjük meg jelentőséggel, ami viszont esetleges kapcsolatot szül és erre az esetlegességre való rádöbbenés az igazán szívbemarkoló. Magyarán, hogy az útépítés, a terelés (magam így címeztem volna) a valóságos és nem az az elátkozás, amivel esetleg mi illetjük. Sőt, a terelés azért is állná meg inkább a helyét címként, mert Dawes-et a környezete azért tartja őrültnek, mert már nem akar terelni. Mert már nem akarja elterelni a dolgok helyi értékét.
Richard Bachman (Stephen King): Az átkozott út. Ford. Dudik Annamária Éva. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 389 oldal, 3590 Ft
