Track No. 01.: Az új srácok
– Bocsáss meg neki, Uram, nem tudja, mit cselekszik!
– Miért, mit cselekszik?
– Szerinted? Megírja a saját halálos ítéletét!
Beletelt egy kis időbe, mire Jerry megértette, mire gondol padtársa, Will.
Két paddal előttük ültek az új srácok az osztályteremben, egy ikerpár, akik az államok egy potom négyezer mérfölddel arrébb fekvő településéről költöztek Moonshadow Glade-be. A fiúval úgy tűnt, minden rendben, és a lány se volt vészes, azt leszámítva, hogy a jelek szerint erős halálvágy fűtötte: az iskola egyenruhájához, a térdig érő szoknyához ugyanis nem vett harisnyát, és a szabvány fekete topánka helyett piros tornacipőt húzott.
– Húúú – suttogta Jerry. Előrébb csúszott a székén, és hosszú lábával meglökte az előtte ülő apró, fekete hajú lány lábát. Az nem fordult hátra, mintha nem vette volna észre.
– Hé, Lea! – súgta Jerry.
– Mi van már? – formálta szájával a szavakat hátrasandítva.
Will vigyorogva mutatott az új lány lábára. Lea előrehajolva kikémlelte, aztán sápadtan a srácokra nézett, és elhúzta a torka előtt a mutatóujját. Padtársa, a szinte már fehérbe hajlóan világos hajú Cecily is felfigyelt a dologra, s fejcsóválva nekiállt, hogy lerajzolja füzetébe az előttük ülő lányt.
Ha az osztályfőnökük, Stephen Durey észre is vette, hogy azok négyen nem rá figyelnek, nem mutatta; rendületlenül folytatta szokásos év eleji szónoklatát.
– …hagyományát. Egy olyan régi iskolának, mint a miénk, hatalmas öröksége van, és hűek kell legyünk a hírnevéhez. Ha valaki a Moonshadow-ból versenyre megy, készüljön fel úgy, hogy ne szégyenkezve térjen haza. De persze ennél többről van szó! Válasszatok olyan hobbit, ami kreatív, mint például Jerry és Will barátunk zenekara…
– Ami már nyolc éve kétfős – röhögött föl az első sorban Paul Stanley, az osztályelső.
– Minden indulás nehéz, Paul – intette rendre a tanár. – Megnéznélek majd téged az orvosi egyetem után, az első napodon a praxisodban!
A fiú arca elvörösödött, és súgott valamit a mellette ülőnek, de nem mert nyíltan visszavágni.
Willnek feltűnt, hogy a jövevények érdeklődve hátrakémlelnek. Tekintete összeakadt a lányéval, aki erre ragyogón rámosolygott, majd ahogy visszafordította fejét, mondott valamit a testvérének. Az bólogatott.
– Na, ha ezek is rajtunk fognak gúnyolódni… – nyögött föl Jerry.
– Nem hiszem – jegyezte meg megigézve Will. A lányt nagyon szépnek találta, még a gondolat is bántotta, hogy esetleg kineveti őt.
– Azért emelem ki a zenét – fordult az osztályfőnök az újakhoz –, mert hát jómagam is szakmabeli vagyok.
– A tanár úr is zenész? Min játszik? – kérdezte az új lány érdeklődve.
– A Swindle Sonata basszusgitárosa vagyok – húzta ki magát büszkén Durey. – Ne lepődj meg, ha nem hallottál még róla. A környékbeli bárokban lépegetünk fel, afféle dzsesszes rockot játszunk. De mi nagyon élvezzük, és pontosan ez a lényege! Vincent van Goghról ki hallott már?
Majdnem minden diák keze a magasba lendült.
– Na, remek. Tudjátok, mennyiért kelnek el a festményei manapság?
Paul Stanley, aki szülei révén otthonosan mozgott a gazdagok világában, jelentkezett.
– Persze. Legutóbb az egyik műve igencsak áron alul, mindössze tizennyolcmillió dollárért cserélt gazdát – fejtette ki, mintha egy hivatalos újságcikk szövegét olvasná fel.
– Hát, igen – mosolygott a tanár –, de azt is tudnotok kell, hogy egész életében egyetlenegy képét tudta eladni!
Döbbent csönd követte a szavait. Durey megköszörülte a torkát, és folytatta.
– Tudjátok, ilyen dolog a művészet. Mindenki azt hiszi, még az alkotó is, hogy másoknak, a közönségnek szól. De ez nem igaz! Minden igazi művész azért alkot, mert ez a lelkében van. Akkor is, ha senki sem figyeli. Bob Blaze barátom mondogatja: „onnan tudjuk, hogy még élünk, hogy zenélünk”, és ebben igaza van. Amíg a zene szól, addig élünk… Na de nem akarlak ezzel fárasztani benneteket, nyilván kíváncsiak vagytok, milyen tantárgyakból válogathattok most, hogy már kilencedikesek vagytok. Az újak kedvéért elmondanám, hogy nem vagyunk egy tipikus amerikai suli, hiszen a gyökereink európaiak, de kizárólag európainak se mondanám a rendszert. Azt tanuljátok majd, amit választotok, persze, van pár kötelező tantárgy. De aki azt hitte, hogy most összerakhatja végleges órarendjét, bizony tévedett…
– Neeeeeeeee – zengte az osztály csoportos kórusa.
– …ugyanis! Ugyanis Thomas Harper mester a változatosság kedvéért idén sem állította össze időben a listát. De a kötelező órákat máris diktálom, csak előtte még valami. Ének lesz idén is, Bernadette Lamoins tanárnő és én tartjuk. Máris felírhatja, akit érdekel: szerda és csütörtök délután kettő óra!
Will látta, hogy az új lány lelkesen körmöli az időpontot. Ez kezd érdekes lenni!
– És akkor diktálom is a kötelezőket. Irodalom velem hétfőn és kedden, első óra…
Amikor a köpcös, igen lelkes osztályfőnök elrendelte a szünetet, az osztály szokás szerint felbolydult: a diákok keresztbe-kasul átvágtak a termen, és a szünetről, a nyaralásról faggatták egymást.
Jerry és Will nyáron is sokat jártak össze, így nem akadt különösebb megbeszélnivalójuk, helyette nekiláttak a tízórainak. De a nagy szendvicsbontogatást és falatozást félbeszakították az új srácok.
– Sziasztok! – toppant vigyorogva a padjuk elé a lány, szorosan a nyomában padtársa. Nyúlánk volt, a haja hosszú, szőke, zöldeskék szeme ábrándosan mérte végig őket. A fiú szinte mindenben szöges ellentéte: alkatra hasonló, magas, vézna srác, de fekete hajjal, sötét szemmel és az indokoltnál néhány fokozattal markánsabb orral.
– Sziasztok! – ugrott föl Will, aki barátjával ellentétben még nem is harapott bele a szendvicsébe. – Ti vagytok a friss hús, mi? Én William Abbot vagyok, ez a mamlasz meg a legjobb haverom, Jeremiah Gray.
– Csá! – köszönt tömören Jerry, miközben legyűrte a falatot, hogy ő is beszélhessen.
– A nevem Amy, ez meg itt a lökött öcsém, Gary Soleil – felelte a lány, mire testvére idegesen pillantott rá.
– A bátyád, húgi.
– Még nem tudtunk megegyezni – vigyorogta Amy. – Állítólag csak pár perc különbség van köztünk… Szóval az van… a tanár úr említette, hogy van egy zenekarotok.
– Ez azért túlzás – nevetett Will. – Mi ketten vagyunk a zenekar. Két fő. Ami, valljuk be, rockbandának kevés.
– Rockbandának? – Gary szeme felcsillant. – Min játszotok, mi hiányzik még?
– Hát, én zongorázom, Jerry pedig gitározik. Meg énekel, nem is kicsit jól.
– Hééé! – A magas fiú rosszallón végigmérte.
– Most mi van, tényleg! Szóval, minden más kell. Dobos, basszer, szerkóval együtt.
Az ikrek jelentőségteljesen összenéztek.
– Ami azt illeti – nyilatkoztatta ki komoly arccal a lány –, ahol tavaly laktunk, Backridge-ben volt egy punkos rockbandánk, a Rumpuncs, és abban történetesen Gary volt a basszusgitáros, én pedig doboltam és vokáloztam.
Jerry álla jóformán a padon koppant.
– Micsodaaa?
– Hú, ez… – Will is hitetlenkedve mérte végig őket. – Ez… azta!
– Szóval, ha gondoljátok, jammelhetnénk együtt párszor, hátha tudunk alkotni valamit – vont vállat Amy.
– Naná! – Csapott le a lehetőségre kórusban a két srác. Régi álmuk volt már egy működőképes zenekar.
– Na, tök jó, hogy így gondoljátok – mosolygott a lány. – Van egy szép nagy garázs a házunkhoz, megpróbálom majd meggyőzni az ősöket, hogy hadd foglaljuk el, aztán ha megvan, akkor bele is vághatunk. Hé, Jeremiah, te is vettél fel éneket?
– Aha… de csak Jerry.
– Ja, oké… Na, akkor még beszélünk!
Az ikrek már indultak vissza a padjukhoz, de Will megállította őket.
– Amy, várj csak! Én a helyedben átgondolnám a cipőválasztást.
– Miért? – A szőke lány hökkenten vette szemügyre piros tornacipőjét. – Mi a gond vele? Tök új!
– Nem az a baj, csak előírás a fekete félcipő – világosította fel Jerry –, és komolyan veszik a szabályokat.
– Kicsoda?
– Az igazgató – válaszolta tisztelettel vegyes megvetéssel Will.
– Ilyen szigorú?
