Rejtőzik valami rendkívüli VanderMeer trilógiájának azon elképzelésében, hogy a lovecrafti bizonytalant és megmagyarázhatatlant összeköti a detektívmunkával, amelynek elsődleges funkciója nem más, mint értelmezni a történteket a bizonyítékok fényében. Nincsen ez másként magával az olvasás aktusával sem. Ezzel a ténnyel maga a szerző is tisztában van, hiszen nem véletlenül játszik erre rá, mintegy rámutatva a kortárs olvasási szokásokra. Korábban már írtunk a trilógia első kötetéről, én inkább az esszéisztikusabb megközelítést választom. Elmorfondírozok néhány jellegzetességén a köteteknek, amelyek úgy hiszem, hogy hátterét adják magának a trilógiának. Olyanokra gondolok például, mint hogy miként kapcsolódik a lovecrafti hagyományhoz ez a három kötet, miért értem detektívtörténetnek a trilógiát, miért érdekes a detektívtörténet beemelése ebbe a hagyományba, illetve, hogy hogyan játszik el VanderMeer a térrel.
A New Weird műfaji sajátossága az, hogy nagyon sokféle zsánerelemet el tud nyelni és azokat a saját hasznára fordítja. A weird fiction legalább száz éves, volt ideje tehát az angolszász irodalomban kialakulni, változni és több metamorfózison át eljutni napjainkig és a New Weird címkéig. H. P. Lovecraft a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében hangsúlyozza az atmoszféra fontosságát, VanderMeer pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a feltétel a legmesszebbmenőkig teljesüljön. Olyannyira, hogy maga a történet és a karakterek is háttérbe szorulnak.
A trilógiára jellemző, hogy információinak döntő többségét eltakarja vagy egyszerűen meg sem osztja az olvasóval. Ez a hiány egyfelől ismerős lehet a detektívtörténetekből, ahol mozgatórugóként működik a narratívában, másfelől a lovecrafti rémtörténetek esetében a megnevezhetetlenséget segíti elő, és hasonló módon vezeti a szöveget, ahogyan a kriminél. Előbbi esetében ennek a deficitnek a leküzdése határozza meg a cselekményt, utóbbiban azonban ugyanez a törekvés mindig meghiúsul. Ezzel létrehozzák azt a folyamatosan egymásnak feszülő erőteret, amely a Déli Végek-trilógiát irányítja. Egyúttal pedig megerősítik a lovecrafti hagyomány összekapcsolódását a detektívtörténettel.
A krimi sajátosságai közül elsősorban az okok és célok meghatározására gondolok. VanderMeer trilógiájában ezek azok a pontok, amelyekre jelentős hangsúlyt fektetett a szerző. A Déli Végek tudásközpontja és a kiküldött expedíciók igyekeznek az ismeretlen X Térség létrejöttének okait és későbbi céljait kutatni, ezzel kijelölik azt a főbb csapásirányt, amelyet a narratíva követni fog. Állandósul a kutatás és a remény, hogy ennek a keresésnek lesz is valamilyen eredménye. Minden más háttér, akárcsak egy detektívtörténet esetén. Ezt erősíteni látszik az is, hogy olvasás közben néhol szerepkörökre zsugorodnak az amúgy viszonylag jól kidolgozott karakterek. A mozaik összeállítása és a feltárás igénye hajtja előre a trilógiát.
A hiányosságok magával az X Térség térképen való elhelyezésével kezdődnek. Már a narratíva kezdetén megteremti a felfejthetetlenség érzését, hogy nem tudjuk, mégis hová tegyük ezt a pontot a térben (elvégre, ahogy az angol mondja, az ’X’ jelöli a helyet). A továbbiakban pedig minden kísérlet zátonyra fog futni, amely az emberi értelem igája alá akarná hajtani a történetet. Értelemkeresés szempontjából a térbeli meghatározhatatlanságon túl azonban más szempont(ok)ból is meg lehet közelíteni a trilógiát. A misztikumot és rejtélyt az első kötetben a tulajdonnevek elhagyása adja. A második regényben, a Kontrollban, a névtelenség továbbra is fontos a főszereplő, Kontroll esetében. Ez a fedőnév egyszerre ígér felügyeletet és tudást. Két olyan ismérv, amelyek segítségével a szerző és narrátora esetleg formába önthetné a lovecrafti alaktalanságot.
Kontroll karaktere a cégen kívülről érkezik a Déli Végek igazgatóhelyettesi posztjára. Ezzel a középső könyv előrevetíti a távolságtartó objektivitás lehetőségét. VanderMeer kísérletet tesz arra, hogy interjúk, videó- és hangfelvételek segítségével, illetőleg a rideg bürokraták stilisztikai eszközeivel bekényszerítse az emberi nyelv korlátai közé a megnevezhetetlent. Ehhez pedig szüksége van a nyomozói mentalitásra. Az egymáshoz nem illő részek összeillesztése azonban sikertelen, így egy értelemvesztéssel járó zuhanás veszi kezdetét, amelynek első áldozatai maga Kontroll és az olvasó.
Ezért a narratíva során a nyomozó alakja elkezd funkciójában összezsugorodni. Fiktív, de téves történeteket kreál annak érdekében, hogy valamibe kapaszkodni tudjon, különben az X Térség elemészti, anélkül, hogy bármilyen kis részletet is megértett volna belőle. Ezzel pontosan rámutat arra, hogy nem érhet el semmilyen eredményt a lovecrafti szörnyeteggel szemben. Ennek ellenére Kontroll a legutolsó pillanatig hisz abban, hogy az X Térség által módosult valóság megérthető, és az itt történtek visszaidézhetőek. Valamint abban is, hogy kideríthető-e azoknak az erőknek az eredője, amelyek létrehozták ezt a területet, és ha igen, tanulmányozhatóak, reprodukálhatóak és befolyásolhatóak-e.
Ez az elbizakodottság vezet magához a bukáshoz, mert azt sugalmazza, hogy minden meg- és kiismerhető világunkban. Ebben az esetben a nyomozó karaktere az, aki ezt a túlfűtöttséget képviseli. Legjobb tudomásom szerint, míg Lovecraft főszereplői nem kutatták célirányosan a kívülről érkező fenyegetés okát (nem is tehették, ha azonban mégis, megőrültek vagy különböző torzulásokkal kellett szembenézniük), addig VanderMeer Kontrollja pontosan ezt a hibát követi el. A detektívtörténet műfaji kódjait felülírja a lovecrafti hagyomány, és ez a bekebelezés mindenképpen fontos lépés a New Weirdben, ami akár új utak felé mutathat a műfajon belül.
A harmadik regény, a Fantomfény már azt dolgozza fel, hogy a korábbi kötetek generálta műfaji kódok révén hogyan kelnek életre az új szabályok és szabják át a narratíva eddigiekben megismert részeit, határait. VanderMeer a Kontrollban beemelt térelmélete – a terroir, vagyis a hely szelleme – adhat támpontokat arra nézvést, hogyan képzelhető el az X Térség, vagyis a Crawler által megfertőzött terület. Az előző kötetekben szereplő tájleírásokat ennek fényében újra és újra át kell értékelni, értelmezni. A kinn és benn ellentétpárja feloldódik, a korábbi, biztonságosnak ítélt tér-képzet megbomlik, a helyét pedig az ismeretlenbe való zuhanás veszi át. A lovecrafti szörnyűség a teret és időt zúzza össze, ahol a szerző hol közel engedi szereplőit ehhez a vadállathoz és veszejti el őket, hol távolról szemlélik ugyanezt a jelenséget és próbálnak közelebb kerülni hozzá, hogy megfejthessék.
Mivel a valóság két koordinátáját, a teret és az időt VanderMeer lebontotta, ezért a realitás átadja helyét a szürrealitásnak, amely a szereplők személyes benyomásai és a narrátor objektívnak beállított történetmesélése között ugrál ide-oda. Ezzel gondoskodik az olvasó teljes eltájolásáról, aki az általa előidézett, az ismeretlen és felfedezetlen víztömeghez kapcsolódó képzetek segítségével igyekszik átszűrni a megismerendő fiktív világot és értelmezhetővé tenni azt, amit valójában nem lehet. Ezt az idegen mozaikosságot végül koherenssé, ha nem is elfogadhatóvá mossa az értelem után könyörgő emberi elme és így realitássá emelkedik. Ahhoz azonban, hogy mindez működőképessé tegye a világot a megváltoztatott részletek ellenére is, elengedhetetlen, hogy a részletek hitelessége alátámasztható legyen külső szempontok szerint is. A karakterekhez közel álló puzzledarabok (tudományosnak és objektívnak tartott bizonyítékok) igazolják, hogy egyik szereplő agya sem bomlott meg, ezért ismerik el szépen lassan valóságként a meghökkentő és idegen távolit. Ez a mechanizmus pedig kikezdhetetlen: noha az olvasó tisztában van az idegenség mindent lefedő borzalmával, a megértést segítő kapaszkodók teljes hiányával, mégis képtelen kilépni belőle.
VanderMeer Déli Végek-trilógiája a hagyományos, olvasóbarát értelemben sok sebből vérzik. Ugyanakkor ezek a hiányok azok, amelyek irányítani tudják az olvasást, megmutatják újszerűségét – hogyan idomul egymáshoz a detektívtörténet és a lovecrafti hagyomány, illetve milyen eredménnyel tudják kiegészíteni egymást. VanderMeer ötlettárát e három kötetben inkább elméleti jellegűnek nevezném, amit egyelőre még nem tudott átültetni úgy, hogy az egy olyan narratívát mutasson fel, amely nagyszerűségében megfelel újdonságának.
