Lovecraft 1. - A különös, ködös elbeszélés a magasban (H. Ph. Lovecraft The Strange High House in the Mist című elbeszéléséről)

Howard Philips Lovecraft: The Dreams in the Witch House and other Weird Stories. Edited with an Introduction and Notes by S. T. Joshi Penguin Books 2005 London 146-154.

„And thy sea-marge, sterile and rocky hard,

Where thou thyself dost air—the Queen o' the Sky”[1]

1926. november 9-én született H. Ph. Lovecraft The Strange High House in the Mist című elbeszélése azok közé a művei közé tartozik, melyekkel kapcsolatban lord Dunsany hatását szokták említeni, ezúttal az 1922-ben írt Chronicles of Rodriguez címűt.[2] A képzeletbeli, sőt S. T. Joshi jegyzetei szerint „mitikus” város, Kingsport, mely a cselekmény helyszínéül szolgál azonban már 1920-ban „felépül” Lovecraft elméjében. Január 28-ról keltezhető The Terrible Old Man című novellája, melyben valószínűleg először szerepel ez a település.[3] Joshi kutatásai szerint a massachusettsi Marblehead ihlette Kingsportot, ugyanakkor arról is megemlékezik, hogy a kikötővárost csak The Terrible Old Man megírása után két évvel, 1922 decemberében látogatta meg először. Maga a különös magas ház a szirten összetettebb módon alakult ki, különböző hatások eredményeként. Egy Gloucester közeli falucska, Magnolia „titáni szirtjei”, valamint a Gloucester melletti Mother Ann hegyfok szolgáltak előképül, Joshi azonban megjegyzi, hogy a hegyfokon nincs emberi építmény, s feltételezi, hogy az ötlet Lord Dunsany említett művéből származik, ahol a varázsló háza áll a hegyfokon.

Lovecraft olvasói megszokhatták, hogy a cselekmény helyszínének leírása gyakran fontosabb, mint a cselekmény maga. A szöveg nyelvi jelentése nem ritkán az architektúra vagy a természetföldrajzi tereptárgyak alapos felfejtése mentén tárul fel, illetve képződik meg. Ez The Strange High House in the Mist esetében fokozottan igaz. Nagyon egyszerű történetén kívül kizárólag táj- város- és épületleírások olvashatóak benne. Ugyanakkor az egyszerű történet mögött szinte elrejtetlenül lappang horrorisztikus kimenete: a kíváncsi Thomas Olney lelke mindörökre fönn marad a különös magas házban,[4] s ez a tény Kingsport lakói számára folyamatos fenyegetésként értelmeződik.[5] Másrészt az említett leírások az esetek többségében nem megszokott, illetve nem megfogható tájakat festenek. A Köd, a tenger, a láthatatlan és kimondhatatlan éjszakai sötétség mögötti az, melyet az elbeszélő úgy próbál leírni, hogy közben homályban hagyja. Ezen felül a leírás nem minden esetben nevezhető epikainak, gyakorta inkább lírai eszközök alkalmazásáról van szó, s ezt erősítik a gondolat ritmusának megfelelően ismétlődő részletek a táj nélküli táj, illetve konkrét látvány nélküli táj festésében.

A reggeli köd az első, amely felbukkan az elbeszélésben, melyet az esti köd zár majd le, és a leviathán (kisbetűvel!) említése mindkét helyen hangsúlyos, vagyis, ahogy a teremtést körülzárja-körülöleli a világkígyó, a vízi szörny, úgy a novella teremtett világát is keretbe foglalja.[6] A felhőkön keresztül, eső formájában kerülnek az álmok a költők „meredek” (tehát keleti parti stílusú) háztetőire, s később a folytatásból már egyértelmű lesz, hogy a novella mitikus szintjén meteorológiai-kozmikus istenekről lesz szó, egészen pontosan az antik görög-római mitológia tengeri isteneiről, például tritonokról vagy Poszeidónról. Ezt az értelmezést erősíti a bolygók narrátori szerepbe hozása, valamint a csillagképek felidézése, utóbbiakat Joshi is említi jegyzeteiben.[7] Az elbeszélés első bekezdésének utolsó néhány sora szövegszervező jelentőségű lesz. Időről időre szó szerint felidéződik, tagolja a novellát, szinte lírai ritmust ad neki: „as if the cliff’s rim were the rim of all earth, and the solemn bells of buoys tolled free in the aether of faery.”[8] Az elbeszélés északi irányba fordul, ahogy a cselekmény lassan elindul. Kingsporthoz képest északon nyúlik az égbe az a szirt, melynek tetején ott a titokzatos ház, sőt a helybeliek számára a szirt szinte valóságosan az égben van, akárcsak a csillagok, melyeknek segítségével tájékozódnak a tengerészek, s a szikla az égitestekhez hasonlóan rejtőzködik a ködben. A hegyorom bemutatásával az elbeszélő egyúttal felvázolja a Lovecraft olvasói számára már ismerős Új Angliai tájat Arkham városával és a Miskatonic folyóval. A novella folyamatosan, lassan közelít célja felé, ahogy Thomas Olney, a turista halad ugyanabba az irányba, a titokzatos magas házhoz, mely a ködös szirt tetején áll, mégpedig olyan régóta, mint amilyen régiek Lovecraft műveiben az épületek, a tájak és bizonyos lények. A kor egyrészt a titok jelentőségét emelheti, másrészt egyértelműen eltávolítja a kiválasztott tárgyakat, épületeket, létezőket az elbeszélés jelen idejétől, az olvasó számára pedig fikcionalizálja azokat. A ház lakója ugyanolyan réginek tűnik, mint az épület, kapcsolatban áll a ködökkel, melyek a történet alakítói, sőt talán narrátorai, s apró változtatással itt ismétlődnek először az első bekezdés idézett utolsó sorai, megerősítve ezzel a kimondatlan-kimondhatatlan titkokat, melyeknek nagy része természetesen a novella befejezése után is titok marad.

Thomas Olney egyike Lovecraft azon jellegzetes szereplőinek (mint Randolph Carter vagy Charles Dexter Ward), akik őszinte érdeklődéssel, rajongással fordulnak Új Anglia ódonságai felé, melyek alatt elsősorban régi épületeket és idős embereket kell érteni, utóbbiakkal általában csak az efféle magányos álmodozók találják meg a hangot, mint Olney a zárkózott Szörnyű Öregemberrel vagy Orne anyóval.[9] Csakhogy az „antik” jelzőhöz ebben a Lovecraft műben is az „abnormálisan” határozószó tartozik, s mindkettő a magas házra vonatkozik, melyről ezek szerint nem dönthető el megnyugtatóan, hogy szerethető, vagy jobb messzire elkerülni. A ház csak nyugat felől közelíthető meg, Arkham felől, tehát Olney is először északnyugatnak halad, hogy aztán visszakerülhessen a szirt tetejére. A kíváncsi turistával együtt az elbeszélés is elkanyarodik a tenger ködös szirtjeitől, a Miskatonic vidékére, Arkham felé, s az emberi művelés alá vont, kulturált természet az érintetlen erdőségekkel és az indiánok említésével szinte összhangban ellenpontozza rövid ideig az égbenyúló szirtek és a tengeri sós levegő vidékét.[10] A hegyfokhoz közeledve azonban újra visszatér a köd az elbeszélésbe egy szerzői következetlenséggel. Olney már hajnal óta bolyong a vadonban, amikor egy hasadékon átkeltében reggeli köd gomolyog elő. Az idő egyébként is sajátos törvények szerint múlik. Nem sokkal ezután már esteledik, s a gomolygó ködben érzékcsalódások érhetik a látogatót. Így egyéb Lovecraft művekhez hasonlóan itt is nagyon lassan jut igen kevés információhoz az olvasó, ráadásul minél többet lát, érzékel a történet szemtanúja – aki talán nem nevezhető főhősnek a hagyományos értelemben – annál kevésbé kíváncsi.[11] A látogatót vonzza a ház, bár olyan jelzőket kap, mint a szentségtelen és a lofty, mely a magas, kiemelkedő, fenséges, de az öntelt, fennhéjázó, gőgös jelentéstartományokat is lefedi. Ebből a szempontból talán a lofty a legmegfelelőbb kifejezés a magányos házra, de talán magára az elbeszélésre is, melyben a lovecratfi irónia éppúgy megtalálható, mint a titokzatos fenségesség, mely mindamellett álca is lehet, valamely kegyetlen, az embertől végképp idegen horror álarca. Ennek megfelelően groteszk, ironikus, de horrorisztikus is lehet Olney botladozása a ház körül, bújócskát játszva a ház titokzatos gazdájával, aki azon az egyetlen ajtón érkezett a házba, mely közvetlenül a tengerre, a ködös semmibe nyílik „mintha a szikla pereme a világ pereme volna,” –írhatná Lovecraft, csakhogy ezúttal nem olvasható a már ismerős mondatrész, mégis, szinte hiányával van jelen. Eddig gazdagon, s mintegy pazarlóan (fölöslegesen?) festette alá az elbeszélést, de ott ahol lennie kéne, vagy lehetne, nem találhatja meg az olvasó, akárcsak a látogató a biztos talajt a lába alatt. Még pontosabban az olvasó és a látogató választás elé kerül: vagy ragaszkodik a tényekhez, illetve a szilárd talajhoz, vagy föltárulnak előtte a szöveg titkai, illetve az ajtó. Az elbeszélő Olney csetlés-botlása után (mely az olvasó értelmezési próbálkozásával is párhuzamban állhat) egy – az ironikus – helyzethez inkább illő nyílászárót választ: az egyik aprócska ablakot. Ezen a valószerűtlenül kis nyíláson, mely átjárót képezhet fikció és tények, álom és valóság, olvasó és olvasmány között, emeli be a házigazda Olneyt a házba. A helyzet komikuma egyáltalán nem illik a mű eddigi hangulatához.[12] Könnyen lehet, hogy – Joshi jegyzeteihez kapcsolódóan – nem csupán arról van szó, hogy leginkább az ezzel párhuzamos jelenet ihleti meg Lovecraftet lord Dunsany említett művéből,[13] de teljesen szét is írja az ihlető szöveget. Nem szolgai követésről van tehát szó, hanem következetes dekonstrukcióról, mely által bonyolultabb jelentése képződik a szövegnek. Nem egyszerűen horror vagy dark fantasy lesz, hanem egy, a műfajra reagáló, azzal ironizáló műalkotás, amely nem mellékesen önmaga szöveg létére és aktualizálható olvasására is reflektál.

A ház gazdája – akiről semmi konkrétumot nem fog megtudni az olvasó az elbeszélés során – barátságosnak tűnik, mind hangja, mind megjelenése ezt sugallja, ugyanakkor ő nem olyan módon öreg, mint Olney kingsporti ismerősei. Fiatalember benyomását teszi a látogatóra, ismeretei azonban ősrégiek és kortalan álmokra vonatkoznak. A ház belsejének rövid, de alapos leírása a tudor-kori berendezés, és a házigazda öltözete ellentétben kellene, hogy álljon fiatalságával, ez azonban nem lepi vagy botránkoztatja meg Olneyt olyan mértékben, mint az előző hosszú leírás során a ház külsejének ellentmondásossága. Egyéb Lovecraft művekhez hasonlóan ezúttal is aprólékosan értesülhet az olvasó arról, hogy a házigazda különös, ősi és csodálatos történeteket és álmokat mesélt el látogatójának, de magukról a történetekről semmit nem tudhat meg, mivel Olney később nem képes felidézni őket. Hasonló a helyzet az At the Mountain of Madness vagy The Nameless City című Lovecraft művek esetében is. Kérdés, hogy ebben az esetben mi a szerepük ezeknek a történeteknek, hiszen nyilvánvalóan ezekért is vállalkozott útjára a turista, a látogató. Lovecraft műveiben ezek a történetek ugyanúgy megváltoztatják a szereplők életét vagy sorsát, mint más elbeszélésekben a történések. Lovecraft teremtett világaiban nagyon kevés a történés, az akció, ami lényegesnek nevezhető, az éppen az efféle mesék, feljegyzések, hátrahagyott nyomok, üzenetek megtalálása, befogadása, megléte, nem pedig jelentésük. Pontosabban: jelentésüket nem közvetlenül jelrendszereik felfejtésén keresztül kapják a szövegben, hanem azon interakciók által, melyekben a szereplőkkel kapcsolatba kerülnek. A töredékek, melyek mégis az emlékezés felszínére kerülnek, felidéződnek az elbeszélésben, folyamatos kapcsolatot teremtenek Lovecraft szövegvilágainak egész rendszerével: titánok, az Elsőszülöttek, a más istenek, a Hatheg-Kla hegycsúcsa, Ulthar vagy a Skai folyó.[14] Az a mitikus jelenet, melynek az olvasó végül mégis tanúja lehet, nem Lovecraft teremtett mítoszát idézi, hanem az antik görög-római mitológiát, melyre mutattak már elejtett utalások a műben. Éjszakai tengeri kocsikázásban lehet része Olneynak. Fenséges a kép, ahogy a ködös semmi habjain, a magasban, kagylóhintóban utazik vendéglátójával és az antik istenekkel. Ugyanez a jelenet, pontosabban számukra érzékelhető részletei, borzadállyal töltik el a kingsportiakat, míg Olney családja – akikkel kapcsolatban az elbeszélő többször hangsúlyozza, hogy józan, fantáziátlan életet élnek – azért imádkozik, hogy a családfő az ítéletidőben nehogy bőrig ázzon. A kingsportiak által felidézett horrort az irónia nem kis mértékben tompítja.[15] Úgy tűnik azonban, hogy Thomas Olney mégis csak mindörökre eltűnt, bár ez a Szörnyű Öregemberen kívül talán senkinek sem tűnt fel. Mindenesetre a turista megváltozott. Nem tudott visszaemlékezni az előző éjszaka történéseire, későbbi sorsát tekintve valószínűleg nem is akart. Mintha nem egyszerűen Olney lelke maradt volna fönn a ködben, hanem Olneynak a mesék, a csodák, a fantázia, a művészetek iránt fogékony része. Személyiségének ez a fele inkább tartozik a fikció és az álmok világába, ahogy a mindenkori műalkotások is odatartoznak. Sem a különös magas házból az emlékeket, sem a ködös elbeszélésből az értelmezést nem lehet le-, illetve kihozni. Aki egyszer megtalálta, az benne marad, vagy távozáskor le kell adnia a semmire nyíló ajtóban. Nem valószínű, hogy egyszerűen a nyelvi kifejezés, illetve a nyelv szerzői kifejezése körüli problémák, a tökéletlen nyelvhasználat, vagy a végtelen számú alternatív értelmezési lehetőségek magyaráznák ezt a kérdést. Talán az elbeszélés belső törvényszerűségei közül azok, melyek a teremtett világok konstruálást teszik lehetővé, felelősek azért, ha egy novella értelme végül megfoghatatlan, ködszerű marad. Arról lehet szó, hogy csakis ezen az immanens módon és ilyen formában mondható el –nem annyira a történet, mint inkább az, hogy létezik a történet. Az elbeszélés azonban egy másik világban létezik, ahonnan a történetre vonatkozóan csupán közvetett ismereteink lehetnek, s a Lovecraft novella lírai hangoltsága talán megfelelő arra, hogy mindezekről a sejtésekről elmondjon valamit. Elbeszélje, hogy a művek nem annyira valahol vannak, mint inkább ők maguk a hely, ahol megvalósulhat a történetek világa, talán ezért is fontos Lovecraft műveinek topográfiája és talán ezért zárul The Strange High House in the Mist az olvasó által már ismert félmondattal, mivel van valahol egy hely, ahol „a szikla pereme a világ pereme volna, és a bóják ünnepi harangjai szabadon zúgnak a regék birodalmának éterében.”

Kelemen Zoltán

[1] William Shakespeare: The Tempest In. The Illustrated Stratford Shakespeare Chancellor Press 1982 London 24.