1992. április 29-e és május 4-e között Los Angeles csatatérré változott. Olyan mértékű zavargás vette kezdetét, melyet a rendfenntartó erők képtelenek voltak kezelni. A közvetlen kiváltó ok az volt, hogy az esküdtszék felmentett három rendőrt a Rodney King ellen alkalmazott túlzott erőszak vádja alól. A társadalmi probléma, ami az indulatokat kiváltotta, ma sem ismeretlen az Egyesült Államokban, elég Eric Garner halálára gondolni, akinek a rendőri intézkedés közben tizenegy alkalommal elismételt mondata (I can't breathe!) 2014-ben a rendőri túlkapások elleni mozgalom szállóigéjévé vált.
Ryan Gattis regénye Los Angeles 1992-es csatájának történetét mondja el azoknak a szemszögéből, akik valamilyen módon a részesei voltak az eseményeknek. Akik közel voltak a tűzhöz. A felfordulást kihasználva a zavarosban halászó gengszterek, a szolgálatot teljesítő tűzoltók vagy a munkából soha ki nem fogyó kórházi nővérek szemszöge ez. Los Angeles alulnézetből.
A zavargások közvetlen kiváltó oka az általánosan elfogadott nézet szerint az volt, hogy az esküdtszék – így szimbolikusan az amerikai igazságszolgáltatás – büntetlenül hagyott egy rendőri túlkapást, melyet fehér rendőrök követtek el egy fekete férfi sérelmére. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a 60 halálesetet és csaknem 2500 sérültet produkáló zavargások azért borították lángba az USA ikonikus nyugati parti városát, mert a zavargó tömegek szokatlanul mély empátiával viseltettek Rodney King iránt. Ahogyan az egyik tudósító élő adásban fogalmazott: "Nyilván máson sem jár az eszük, mi történt Rodney Kinggel. Higgyék el, rá se rántanak! Egyszerűen csak... egyszerűen csak buli van az utcákon. Los Angelesben szól a Rock 'n' Roll!"
A napokig tartó lázadás tökéletes alkalmat biztosít a bandáknak ahhoz, hogy megtorolják régi sérelmeiket és törlesszenek egymásnak anélkül, hogy tartaniuk kellene a törvény erejétől. Ez a könyv épp ilyen történeteket tartalmaz. Megmutatja az olvasónak milyen volna Los Angeles, ha azok irányítanák, akiknek a legkevesebb a veszítenivalójuk, miközben arról is képet alkothatunk, miféle elfojtások működhetnek a nyugati világ legnagyobb kapitalista társadalmában, a hasonló berendezkedések ideáltipikus modelljében. Olyan elfojtások, melyek folyamatosan gyűlnek és időről-időre ki akarnak törni.
"Olyan ez a szar, mint a banki kölcsön. Kamatozik."
A Közel a tűzhöz tizenhét személy nézőpontjából meséli el a hat nap eseményeit. Noha nem mindegyikükkel képes azonosulni az olvasó, motivációik meggyőzőek és jól kidolgozottak. A bandatagok közül Zseni nézőpontja a legfájdalmasabb, mivel ő az, aki éles szemmel látja, mennyit veszítenek a csordaszellem követésével, ám esélye sincsen a kitörésre. Az események sodrában egyre jobban belekeveredik a banda legmocskosabb ügyeibe, így igazi tragédiaként bontakozik ki előttünk a sorsa. A kórházban dolgozó latin nővér és a zavargások során szolgálatot teljesítő, horvát származású tűzoltó vonzódásának visszafogottan ábrázolt, mégis megejtő és szép története pedig nem hagy kétséget afelől, hogy Ryan Gattis nem csupán a latino machók durva és kegyetlen világát, de a hétköznapi emberek mindennapi, és talán épp emiatt a legfontosabb érzelmeit is minden erőlködés és harsányság nélkül tudja ábrázolni. Mindegyik nézőpont hozzáad valami újdonságot az eddig megismertekhez, máshogyan világítja meg a történéseket, melyek megítélése így az olvasóban oldalról-oldalra haladva változik. A különböző nézőpontok kiszélesítik a látószöget, hogy tisztábban láthassuk az események természetét, és megérthessük a felszín alatt fortyogó indulatok kiváltó okait. Mindemellett a regény nem válik se szociológiai tanulmánnyá, se pszichologizáló védőbeszéddé vagy vádirattá. Gattis egy pillanatra sem engedi meg magának a könnyen kínálkozó moralizálás luxusát, és éppen ettől lesz igazán erős a szöveg. Minden egyes karakternek elhisszük, hogy amit tenni akar, az adott helyzetben az ő világlátása szerint helyes – ami természetesen semmiféle bűn alól nem mentesíti őket, viszont garancia a hiteles szereplőkre. Moralizálás tehát nincs, a szerzőnek azonban jó érzékkel sikerült némi pátoszt csempésznie elbukó karakterein keresztül a regénybe, mégpedig végig ízléses mennyiségben.
“Los Angeles lakosságát jelenleg olyan állampolgárok kivételesen mérgező keveréke alkotja, akik teljesen eltérő kulturális háttérrel és vallási gondolkodással rendelkeznek, erre jön még rá egy nagyjából 102 000 főt számláló, erősen fragmentált bandapopuláció. (...) igazi hadsereg.”
Minden szereplő első személyben, egyedi és hihető hangon szólal meg a történetben. Ez persze nem jelenti azt, hogy időnként ne narrálnák el saját halálukat. Mivel nagyrészt fiatalok, bűnözők és a társadalom perifériájára szorult emberek, nyelvhasználatuk ennek megfelelően szleng. Ez mindig nagy veszélyt rejt magában egy regény esetében, hiszen a nyelv leggyorsabban korrodáló elemeként a szleng egyáltalán nem időtálló, ami viszont fontos szempont egy irodalmi szöveg esetében. Ami ma működik és jól hangzik, holnapra elavult és kínos. Ennek ellenére Varró Attila kiváló érzékkel ültette át magyarra a szöveget úgy, hogy nem próbálta meg a fordításba csempészni a ma divatos szlenget, ehelyett a ‘90-es évek ideillő szavait használja: a regény így nyelvileg tartósabb és jól szól.
“A rendőrség közölte a bandatagokkal, hogy a Nemzeti Gárda gyakorlatilag nem más, mint egy sokkal nagyobb és erősebb banda. Úgy gondolták, a rendbontók csak ezen a nyelven értenek.”
A Fumax Kiadó eddigi legkiválóbb kiadványa, nagyon magasra teszi a lécet az irodalmi sorozat következő köteteinek, így az személy szerint a legjobban várt könyvsorozatommá vált. Mondom mindezt úgy, hogy Mark Lawrence könyvei, illetve Josh Malerman Madarak a dobozban című horrorregénye, ami az egyik személyes kedvencem volt tavaly, szintén a kiadó gondozásában jelentek meg.
"Egyáltalán nem érdekelnek a hírek. Csak csendet akarok."
Van véleményed? Szeretnénk hallani. Mondd el nekünk, hagyj kommentet!
